Lily ledőlt a fűre, James pedig kicsit távolabb tőle heveredett le. A vörös hajú lány egy madárpárocskát nézett, akik vígan repültek és fogócskáztak ezen a késő nyári délutánon. Mosolyogva nézte őket, és minden gondját elfelejtette, még Jamesről is.

- Mondd, miért hagytad elmenni Pitont, és miért mondtad azt, hogy hagyja, hogy boldog legyél azzal, akit szeretsz? – rázta fel az álmodozásból egy hang, mely olyan édes, mégis gyanakvó volt.
- Nem hiszem, hogy meg tudnád érteni – válaszolt Lily, és belenézett a fiú szemeibe.
- De próbáld meg elmondani!

Pár perc szünet következett be. Lily próbálta megfogalmazni a szavakat és lassan sikerült összeszednie magát.
- Tudod – kezdte, James pedig közelebb húzódott hozzá, hasára feküdt és figyelmesen hallgatta. –, én és Perselus együtt voltunk, mikor az utolsó évünket jártuk Roxfortban. De mégsem volt nekem az igazi. Szerettem, de csak, mint barátot, és többre nem voltam képes. Rábíztam titkaimat, kivéve egyet. – Látom, hogy valamit nem mondasz el. Lily ismerlek – csengett fejében Piton hangja. – Gondolom észrevetted, hogy milyen elérhetetlen voltam, de csak számodra. Nem akartam a többi „rajongód” közé állni, akiket megbántottál, és dobtad három nap után. Azt akartam, hogy tudd, hogy milyen szenvedni. Mégis én szenvedtem. Egyre jobban megszerettelek, és néha azon kaptam magam, hogy téged bámullak. – Vett egy mély levegőt, James pedig úgy hallgatta őt, mint egy ötéves gyerek, akinek édesanyja esti mesét olvas. – Ezért szakítottam Perselusszal. Vele soha nem tudtam igazán boldog lenni. Más után sóvárogtam. Az utolsó mondata, amit nekem mondott, az volt, hogy legyek boldog. Én mégsem voltam az. Erre – amit most neked elmondtam – három hét alatt jöttem rá. Addig hazudtam magamnak.

Lily a folyóra nézett, mivel félt James reakciójától. Kereste szemeivel a madárpárocskát, hogy életet öntsenek belé, de nem találta őket.

James közelebb ült hozzá, és csillogó szemekkel figyelte továbbra is. Nagyon régóta várt már erre a pillanatra. Eszébe jutott, mikor múltkor elengedte a kezei közül. Hagyta, hogy elfusson. És az ezután következő események is lerajzolódtak előtte.

- Még mindig szeretlek… – mondtam, és éreztem, hogy elpirulok.
Ezután pedig megcirógatta az én arcom… Nem tudtam elhinni.
- Bármilyen idiótán hangzik: én is. – Ő is fülig vörösödött – Megjegyzem, így annyira aranyos. – és lesütötte fejét.
- De akkor végképp nem értem, hogy miért nem… – kezdtem, de félbeszakított.
- Azért, mert nem akartam, hogy én is csak egy lány legyek a sok közül számodra – hadarta.
- Számomra sohasem voltál CSAK egy lány… Álmaim nője vagy!
Azzal felemeltem fejét, és megcsókoltam. IGEN, hagyta… Életemben először… és remélem nem utoljára, mert nagyon édes csókja van…

Lily hirtelen elkapta fejét, és lassan hátrálni kezdett, majd elfutott. Utánaszaladtam volna, de nem tettem. Kővé dermedtem, és néztem a távolodó Lilyt. Nem értettem, mi történt vele.
- Végre megtörtént az első csók, erre elfut – jött ki végül belőlem.
- Lám-lám! Potter, elégedetlen vagy?
- Mi a…? – Először azt hittem, hogy a lelkiismeretem szólalt meg, de Stuport hallottam, és az utolsó kép, amit láttam, az egy zsíros fekete haj volt…

- Figyelsz te egyáltalán rám?! – térítette a jelenbe Jamest egy sértett hang.
- Persze… Csak eszembe jutott, mikor minden sínen ment, és elszaladtál. Aztán pedig Pipogyi leütött és elrabolt – mondta nemes egyszerűséggel, mintha azt kérdezték volna, hány kviddics meccset nyert…
- Tessék?
- Ha így jobb: Piton!
- Nem, nem az… Mit mondtál az előtt? Mondd, hogy rosszul hallottam!
- Nem, jól hallottad. Piton vitt el Voldemorthoz. Legalábbis engem.
- Ez eléggé különös. Hozzám maga Voldemort jött.
Mikor James megrökönyödve nézte Lilyt, a lány megértette, hogy némi magyarázatot kell adnia, így hát belefogott.

Az új otthonába sietett, Godric’s Hallowba. Mivel nem rég költözött be, csak egy kanapé, egy kályha volt az előszobában. A lépcső kissé porosan állt, de a konyha már egészen szépen csillogott. Lily egyenesen a kanapéra feküdt, és sírva fakadt. Hosszú percekig csak zokogott.
Kopogtattak. Lily könnyes szemeit törölgette a kanapéján, és bosszúsan kiordította az ajtó előtt állónak:
- James! Most menj el!
A következő pillanatban az ajtó bedőlt, Lily pedig odakapta tekintetét. Négy alakot látott meg, akik hosszú fekete talárban álltak az ajtó hűlt helye előtt.
- Halálfalók – állapította meg magában.
- Hello Evans! – üdvözölte nagy örömmel egy sötét alak, aki előlépett három társa mellől. Hangja hasonlított egy kígyó sziszegéséhez, szeme pedig vérpiros volt.
- Vol… Vold… – kezdte Lily, mikor felismerte az alakot. Lassan hátrálni kezdett, de nekiment a fotelnak.
- Tűnjenek el! MOST!
- Evans, Evans! Nem tanítottak mugli szüleid jó modorra?
A szolgák halk nevetést hallattak, Lily pedig Voldemortra szegezte szemeit.
- Mit akarnak?!
- Hm… gyors a tempód, Evans. Vagy inkább Lily?
- Magának SOHA! Maga… – Itt elöntötte a forró düh.
- Én? Mi én? Én nemsokára úgy foglak hívni, hogy hű halálfalóm!
Lilynek ekkor minden kivilágosodott. Voldemort azt akarja, hogy a sötét útra térjen…
- NEM! SOHA! – őrjöngött.
- De igen… Tudom én, hogy igent mondasz!
- Akkor TÉVED! SOHA!
- És ha van nálam valami, vagyis valaki, aki neked nagyon fontos…
- Nincs olyan!
- De-de! Hozzátok! Megyünk a barlangba. – Intett a halálfalóinak, ő pedig indult a kijárat felé.
Lily próbált ellenszegülni, de nem ment neki… Elkábították, és legközelebb arra ébredt, hogy egy börtönben fekszik. Miután feleszmélt, egy vörös szempárt látott, és felugrott ijedtében.
- Már megint maga?! Szálljon le rólam!
- Majd ha megkapom azt, amit akarok… – Kis szünetet tartott, és a rácsok felé indult, majd színpadiasan folytatta – Elég nagy büntetés lesz az, hogy a szerelmed is egy ilyen helyen fekszik, és kínozzák!
Ezután otthagyta Lilyt, és egy szó nélkül elment.

Lily befejezte az emléket, és várta, hogy James mondjon valamit.
- Már csak azt nem értem, hogy miért hazudtál magadnak? – jött a váratlan kérdés.
- Nem tudom. Talán többre tartottam magam attól, mint hogy utánad szaladgáljak, és pár nap után a kisírt párnámon álmatlanságban szenvedjek.
James már majdnem ette Lily minden egyes szavát. Ajkuk egyre közelebb húzódott egymáshoz. Gyengéd és érzelmes csók következett. James átfonta egyik karját Lily derekán, és lassan leengedte a fűbe. Lily újra hagyta magát, és csodás volt az a pár perc is.

A nap lassan nyugovóra tért, az ifjú pár pedig lassan kibontakozott az ölelésből. Lily újra meglátta a két madaracskát, akik megint repkedtek önfeledten és fogócskáztak. Ezután visszatért a jelenbe, és Jameshez bújt. A folyó csobogását hallatták. Vadul tombolt, mint kibontakozó szerelmük, mely végre életre kelt, s remélhetőleg, soha el nem múlik…