A múltam ez a vers

Író: Betty
Tartalom: Újabb magyar dolgozat, de nem a megszokott :D NAGYON nem. Eléggé kötött volt, szóval ne lepődjetek meg :) a lényeg, hogy kaptunk egy Kosztolányi-verset, és magunkról kellett írni. Vagyis magunkat kellett beleszőni a sztoriba/elmélkedésbe, ami nekem elég furcsa volt, mert mindig kitalált személyeket használok... :D [ugyebár]
Korhatár: nincs
Szereplők: én (?) és a nagyapám (?)

~*~
 

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.

Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Mindig is szerettem a nagyszüleimhez járni. Nagymamám, mint mindig, ma is nagy tányér süteménnyel várt, a nagyapám pedig különböző játékokkal lepett meg eddig, de ahogy idősebb lettem, a játékok elmaradtak, helyyette már a mosolyával és a hoszú beszélgetésekkel ajándékozott meg.

Az iskolában Petőfi Sándorrol tanultunk, a Szabadságharcról, arról, hogy mi magyarnak születtünk. A Nemzeti Dalt kellett megtanulnunk, és nagyapám megkért, hogy szavaljam el neki.

Leültem mellé, kitekintettem az ablakon, miközben a hó szállingózni kezdett.

- Talpra magyar, hív a haza… - ketzdtem bele, és nagyapámat figyeltem, aki ősz haját félre simította, és egy sebhely villant elő.

Ahogy a verset szavaltam, néha-néha oldalra pillantottam arra az emberre, aki még ott volt, részt vett és büszkén hirdette, hogy magyar, rá kellett jönnöm, hogy visszavittem őt a múltba ezzel a verssel. Az ablakon át nézte a hóhullást, és sejtettem, hogy maga előtt van minden egyes mozdulat, esemény, minden kép, ami akkor történt, és ő akkor élte át mindezeket, amit most megelevenítettem neki.

A szemébe könnyek szöktek, és hagyta, hogy végigfolyjon arcán, hagyta, hogy én gyengének lássam őt. Megakadtam egy pillanatra, és a hangom is elcsuklott, de tudtam, hogy ami nekem csak egy szó, egy mondat, hogy magyar vagyok, neki egy igazi érzés és egy igazi élet. Neki a történelme, a múltja ez a vers.

Mikor befejeztem, sokáig nem szólalt meg, de aztán magához húzott, és a távolba meredve azt mondta:

- Amikor véget ért a háború, arra gondoltam, hogy ez nem igaz, de nem hittem, hogy a rémálomnak egyszer vége lehet. Amikor már tényleg eljutott a tudatomig, rájöttem, hogy én nem akarom, hogy a gyermekeim, az unokáim, a dédunokáim ezt átéljék. – Nagyot sóhajtva folytatta: - Tudod, ez az ország még őrzi a nyomait a lázadásoknak, a forradalomnak, de még lehet szebb és jobb az elkövetkező időszak, még megváltozhat itt minden.*

Próbáltam hinni ugyanúgy, mint mikor az öcsém meghalt. Akkor is azt mondta a nagyapám, hogy csak szebb és jobb lesz a jövő, és én tíz évesen se hittem neki akkor. Most pedig, idősebben se hiszem, hogy itt még szép jövő vár ránk.

Palotákról álmodoztunk mindketten; hatalmas, csillogó kastélyokról, ahol az öcsémmel szaladgálok, a nagyapám azonban arra gondolhatott, hogy éltetnie kell bennem a reményt újra meg újra. Kár, hogy ő nem tudtam, hogy én már nem hiszek azokban az elvekben, amiben ő – egyszerűen nem hiszem azt, hogy itt egyszer „Párizs” lesz.

Ő viszont még egy kisgyermekhez  hasonlóan édes álmokba merült,  és szerette volna, ha vele álmodok egy új jelenről, és nem a csúf jövőről, ahol már hiába is vallanám büszkén – vagy akár szerényen -, hogy magyar vagyok…

*úgy nézzétek, mintha a trianoni békeszerződés előtt játszódna :) (1900-as évek :P)

VÉLEMÉNY angazsáljátok magatokat :P