Sohasem volt, sohasem lesz
Író: Betty
Tartalom: James Potter/saját szereplős novella. A már megszokott Klaudia Redforddal hoztam újra össze, bár ebben a novellában nem maradnak sokáig együtt...
Korhatár: nincs
Szereplők: James Potter, saját szereplő (Klaudia Redford), Lily és Sirius csak jelen vannak :D (meg kb 1000 roxfortos is jelen van :D)
Szerzői megjegyzés: Minden jog Rowlingé, a fic megírásában semmiféle anyagi haszon nem vezérelt. James, Lily ill. a helyszín Rowlingé, Klaudia az enyém.
Nem terveztem ezt a novellát, sőt, úgy gondoltam, hogy a James, mint apa? ficemen kívül már nem írok semmit, de így alakult, szóval tessék örülni és véleményezni :D
~*~
A szavai áramütésként jutottak el tudatomig, amint a kihalt folyosó közepén álltunk éjfél tájában.
- Ne! James, kérlek, ne!
- Klaudia, sajnálom. Én… én nem így akartam.
- James, ne csináld ezt! Nem késő, sohasem késő, csak…
- De igen…
- Ne! Mondd, hogy szeretsz, és minden rendben lesz!
Sóhajtás. Hatalmas, mélyről, igazán mélyről jövő sóhajtás. Szíven ütött.
- Klaudia, értsd már meg! Nekem ez így nem megy! Rád nézek, és Őt látom… ha csak egy pillanatra is behunyom a szemem, Őt látom! Ha csak kilépek az ajtómon…
- Őt látod – vágtam a szavába gyorsan. - De…
- Nincs semmi de – szólt közbe kissé erélyesen. - Én nem tudok, és nem is akarok neked hazudni! Itt nem segít senki, ezt nem is lehet erőltetni.
- Próbáljuk meg… kezdjük újra! Legyen úgy, mint a legelején!
- Nem lehet. Ez… nem fog menni.
Nem hagyhat el… ennek nem lehet így vége, mert… én szeretem, és én mindent megtennék érte! Nekem nem kell más… Még nem túl késő! Még… helyre hozhatok mindent, és…
ELÉG! Hova süllyedek? Mégis… mi a frászt csinálok? A női becsületem hova veszett? Nincs egy csepp önbecsülésem se?
Szánalmas vagyok… Ez tényleg a szánalom csúcsa, és…
- Igazad van, James. De hiányozni fogok neked, ha most elhagysz! Mert nem lesz az ágyadban reggel egy Lily-hasonmás sem, ezt a pótlékot már csókolni sem fogod, de őt magát még annyira se!
Szinte sziszegtem a szavakat. Ebben a pillanatban forrt igazán a véremben a mardekáros énem, és egy pillanat alatt olyan érzés kerített hatalmába, hogy megölöm. Még nem döntöttem el, hogy Jamest vagy Evanst.
Nem szóltam többet, hanem sarkon fordultam, és kiviharoztam. Akkor még sejtelmem se volt, hogy a hátam mögött már James nagyon is készülődött, és nem véletlen volt ez a váratlan szakítás…
*
Az emberek összesúgtak a hátam mögött, a szellemek is nagy ívben kikerültek, a falaktól pedig olyan érzésem volt, hogy még azok is tudják, hogy mennyire átvágott James Potter.
Leültem a mardekárosok közé a már megszokott helyemre a Nagyteremben, és csak egy pillanatra akartam a Griffendél-asztalra lesni, de ahogy odanéztem, ott ragadt a tekintetem. Nem tudtam nem odanézni.
Evans és James együtt.
Igen, úgy.
Egymás kezét fogták, épp leültek, mikor odanéztem, és James úgy nézett rá, amikor csókot lehelt az arcára, mint rám soha.
Szerelem csillogott a szemében – igazi, őrült szerelem.
Black gúnyosan nézett a mardekárosok közé, és tudtam, hogy ez a nézés nekem szólt. Soha nem felejtem el azt a momentumot, ahogy a Tekergők vidáman néztek az újdonsült párra, a Nagyteremben levő szinte összes diák is róluk beszélt, és az őrület szélén álltam, ahogy a Redford-név is a levegőben járt.
Amikor Black visszafordult az asztalhoz, James nézett felém, és éreztem, hogy kihagy a szívem. Nem mosolyodott el, nem tátogott egyetlen szót sem, ahogy azt eddig tette hosszú hónapokon, heteken, napokon át, csak nézett, és akkor jöttem rá igazán, hogy James Potter sohasem volt, és sohasem lesz teljesen az enyém…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
