Drága James...

Író: Betty
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: kapcsolódik Rólad álmodom regényemhez.
Megjegyzés: elég régen írtam ezt a kis szösszenetet, amit nagyon személyesnek tartok, és az egyik kedvencem a "mellékletek" közül :] még Kate-eseket is lekőrözi [nálam]. De ezt döntsétek el ti! ;)

~*~

Drága James…

Megáll a toll a kezemben; nem serceg tovább a vége a pergamenen, nem írok olyan szorgalmasan, akár a roxfortos évek alatt. Nem. Most nem megy.

…James… - kezdek bele újra, de a végkifejlett ismétlődik; a toll megáll, a gondolatok nem jönnek. Talán napolni kellene ezt az egész leveles dolgot…

Nem. Nem szabad! Most kell. Érzem, hogy most kell megírnom ezt a rohadt levelet! Elegem van… miért ment el? Miért nem hisz nekem?

Nem történt semmi. Daniel… gyűlölöm! Tudta, hogy James féltékeny lesz, és hogy egyszer csak el fog bizonytalanodni, aztán eljön. Tudta, hogy nem akarok tőle többet, mint barátságot. Ő csak egy társ lett volna, akinek elmondhatom a titkaimat, és aki besegíthet néha a háziba… de nem. Nem elégedett meg ezzel. Neki mindig több kellett. Daniel White miért is állna meg a heti kétszeri vacsoránál, és a „kapuig elkísérhetsz”-nél. Nem ám… Muszáj volt beállítania szombaton is, mikor Jamest vártam.

Nem beszéltük meg, mégis biztos voltam benne, hogy el fog jönni. Valamilyen belső hang azt súgta, hogy ott kell lennem, mikor ő is ott lesz, hogy együtt legyünk ott, az otthonunkban. Ami most már nem az otthonunk. Csak egy közös emlék, ami ma már üresen áll Godric’s Hallowban, és én képtelen vagyok huzamosabb ideig meghúzódni ott.

Még nem jutottam el odáig, pedig biztos tiszta por az egész, és James biztos nem járt ott… az idős néni, a szomszéd, Bathilda viszont keresett minket, tudom… Mindig keresett, mondta, mikor vittem át neki egy kis sütit. Unokáskodhatnékom volt… De jó. Nincs is ilyen szó. Csak játszanak a gondolataim…

…James körül. Mert tapintható a levegőben az illata. Milyen jó is volt hozzábújni, és érezni azt a tipikus James-illatot… Mámorba ejtett, sőt… határon túli érzés kerített hatalmába, akárhányszor csak magához húzott… De ezt soha nem mondtam neki. Meghagytam magamnak azt az apró kis előnyt, hogy beszippanthassam minden egyes alkalomkor, mikor találkoztunk, és gonosz démonként hallgattam az örömömről, a boldogságomról, amit neki köszönhetek.

Gonosz démon… Még Sirius nevezett el így. Hogy haragudtam rá akkor…! Pukkadtam, miközben élveztem, hogy James letorkolja őt, amiért „tiszteletlenül bánt az ő Lilykéjével”… Aztán ez miatt küldtem büntetőmunkára. Persze, csak azért, hogy a végén leellenőrizhessem, beleköthessek az elvégzett munkájába, és újra elküldjem, hogy… vele lehessek. Milyen rég volt… Titokban sóvárogtam utána, és számoltam a perceket, amíg néztem őt, és levetkőztettem a szemeimmel.

Most pedig… nem érinthetem meg, nem küldhetem büntetőmunkára, még csak nem is nézhetem… Nem szabad, és ha szabadna, akkor se tehetném.

Istenem, mi lesz így belőlem? Elveszítem apukámat, a legjobb barátnőmet, aztán a szerelmemet… Apukám lélekben velem van; segít, erőt ad minden egyes akadálynál… Kate adja a hitet, onnan fentről is biztosan csak a pozitív energiáit küldözgeti a barátainak, és James… ő is itt van. A szívemben, velem, csak is nekem.

Csak kár, hogy játssza a makacs férfit. Oké, így is aranyos, de miért nem tudja megérteni, hogy nem csaltam meg? Hát így bízik bennem? Tényleg ennyire tart?... Mondhatom, szép. És most még ÉN vagyok felháborodva, mikor érthető, hogy kiakadt. Mindenki kiakadt volna a helyében, de mégis, bízhatott volna bennem; csak egy kicsit…

Elkalandoztam. Tehát essünk neki újra. Hát ha lesz belőlünk valami még ma…

Drága James…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés