"Elbűvöltük egymást, ő megharapott..."

Író: Betty
Pályázat: A férfi, aki illik hozzám
A pályázat főszereplője: Casta Djarr Monthar
További felhasznált szereplők: Rerynia Maderra*, Merkhan Salan deTheol*, ismeretlen szolgálóleány (ő már az én jogaimat illeti). *Kae Westu szereplői
Korhatár: öhm… nincs részletezve semmi, mindent a képzeletre bíztam (és pár megjegyzésemre), a 16-os sok lenne, legyen 14.
Megjegyzés: A cím Kae Westu jogait illeti, én csak kölcsön vettem, és bátorkodtam felhasználni, mert annyira megtetszett *.* napokig ez a mondat járt a fejembe, mire megszületett a történet :)

Merkhan Salan deTheol az ablak mellett állt, lenézett hatalmas birtokára, miközben a gondolataiba merült. Őszintén megmondva, félt és feszengett. Fel-alá járkált a dolgozószobájába, és meghagyta minden inasnak, komornyiknak és szolgálónak, hogy ne zavarják, csak ha valaki nem akarja felrobbantani a kastélyát.

Mivel ez nem következhetett be, ezért némileg biztos volt magában, hogy nem fogja senki sem az ajtót dörömbölni, és „deTheol úr”-kiáltásokkal zargatni. Pedig most nagyon örült volna neki, azonban tudta, hogy nem lehet. A listát összeírta, a meghívókat személyesen készítette el az idei bálra, ám amikor meglátta Casta con Dehjanar nevét, elsápadt és megremegett a kezében a tolla.

A tavalyi bálon igencsak furfangosan szerepelt, és bár nem bizonyíthatta, mégis tudta, hogy ő áll azoknak a gyilkosságoknak a háta mögött, melyek a kastélyban következtek be. Nem bántott senkit, szinte mindenki önkéntesen ment a halálba, ugyanis Casta elbűvölte őket. Még csak a kisujját se kellett mozdítani ahhoz, hogy egyszerre akár négy hölgy vérét szívja…

A máguskirály bevallotta magának, hogy kissé féltékeny a vámpírra, és nem csak az elegáns és jól ápolt kinézetére, valamint a bájos, nővonzó arcára, hanem a teljes fellépésére; akárhol jelent meg, akármilyen időpontban, ott a női szívek elfelejtettek dobbanni, és később, mikor kiszívta az összes vérüket, nem ellenkeztek. Várták, és akarták, hogy Casta con Dehjanar, avagy eredeti nevén a legifjabb Djarr Monthar, megkóstolja őket – minden értelemben.

Merkhan elhessegette a gondolatait, és visszatért a félelmére; hogy vállalja-e idén is a halottakat és a féltékenységét? Vállalja-e, hogy a kastély különböző pontjain tűnjön fel különböző hölgyekkel, akik többé már nem ékesítik az ő bálját?

Akárhogy is számolt, akárhogy is próbált kitérni a meghívás elől, tudta, hogy ha nem hívja meg, akkor is megjelenik, és nem dobhatja ki. Ráadásul, az sem egy elvethető szempont, hogy ha kihúzza a gyufát Castánál, akkor kezdheti ásni a saját sírját…

Azon tűnődött, hogy mit tehetne, mikor egy női arckép merengett fel előtte, és tudta, hogy rátalált a megoldásra…

~*~

Casta Djarr Monthar nem lepődött meg, mikor egy futár kézbesítette a meghívót az idei szerotai udvari bálra, az udvarhölgy- és lovagválasztásra. Hátrasimította vállig érő grafitszürke haját, majd leült a bőrfotelba és a meghívót tanulmányozta. Nem gondolta, hogy a tavalyi ünnepség után tárt karokkal fogadják, viszont sejtette, hogy nem marad el a meghívás.

Casta ironikusan elmosolyodott, ahogy elképzelte a királyt, amint az ő meghívásán tépelődik. Eljátszadozott a gondolattal, ki is színezte jócskán a szituációt, és elégedett volt önmagával.

Az óra hatot jelzett, ő pedig már teljes tervvel kezdett készülődni az esti bálra. Úgy döntött, hogy ma Rómeót játssza majd, a hősszerelmest, és az ő bőrébe bújva töri össze a női szíveket, illetve hódítja meg áldozatait…

Fekete testhez álló nadrágot vett fel, amihez csizmát húzott, ami sötétkék színű volt. Ehhez egy sötétkék színű garbót választott, aminek hosszú ujja volt és hosszú nyaka, erre pedig egy fehér ujjatlan került. A tükörbe nézve elégedetten konstatálta, hogy az igazi Rómeó is megirigyelhette volna a külsejét, aminek tökéletességéhez már csak egyetlen apróság hiányzott: a lófarokba kötött haj.

Egy kis ideig még álldogált a tükör előtt, hogy hiúságát növelje, aztán rájött, hogy még hiányzik egy apróság. Keresett egy fekete övet, amihez hozzácsatolta a különböző kövekkel kirakott tőrét.

Ahogy az ajtó felé igyekezett, és még egy utolsó pillantást vetett magára, már száz százalékosan elégedett volt, és arcán ez tükröződött is…

~*~

Amikor Casta belépett, egy pillanatra olyan volt, mintha a zene elnémult volna, és mintha az emberek elfelejtettek volna levegőt venni - akarom mondani, a nők felejtettek el. Casta arcán apró mosoly jelent meg, és ahogy elhaladt mellette egy pincér, levett a tálcáról egy pohár pezsgőt, és egyenesen Merkhanhoz tartott, akinek arca rezzenéstelen volt.

- Felség – hajolt meg Casta, a király pedig bólintott. – Megtisztelt a meghívásával, uram.
- Tudja, Monthar, hogy ön mindig is szívesen látott vendég. – Szinte ironikusan csengett a hangja, de Casta ezt nem is próbálta meg észrevenni.

Annál is inkább észrevette az ajtón belépő nőt, aki hosszú, sötétzöld estélyiben pompázott, ami szabadon hagyta a hátát. Feltűzött aranyszőke haján végigsimított, és mielőtt még feltette volna a zöld maszkot, összenézett a vámpírral.

Casta testén furcsa hullám szaladt végén. Számára volt furcsa, és az eszébe véste annak a testnek minden porcikáját, csakhogy az említett Testnek nyoma veszett. Merkhan elégedetten figyelte az eseményeket, viszont arra még ő sem számított, hogy az említett hölgy eltűnik. Először Castát tette bűnössé, ám a vámpír újra és újra megjelent, a pincérnők annál kevésbé.

Az ifjú Monthar viszont élvezte az est minden pillanatát, ugyanis a Testről megfeledkezett; vagy ha nem, akkor a vágyát az áldozatain vezette le, mielőtt még végzett volna velük…

Egy ilyen alkalom után Casta a kastély folyosóit járta - amiket már fejből tudott -, mikor az egyik folyosó végén egy sötétzöld ruhafoszlányt pillantott meg ellibbenni. Nem kellett sokat gondolkoznia ahhoz, hogy kihez tartozik, ezért rögtön megindult a hölgy után.

A cipőkopogás egyre hangosabb lett, és Casta seperc alatt utolérte. Nem akart ráijeszteni a nőre, de ahogy ez a gondolat a fejében megjelent, elhessegette, és meggyőzte önmagát, hogy ő már bizony ráijeszt.

- Eltévedt, hölgyem? – kérdezte Casta, mikor mindössze négy lépésre volt a gyönyörű, szőke hajú nőtől, aki teljesen megbabonázta Castát.

A nő nem ijedt meg, mindössze végigsimított a báli ruháján, és elmosolyodott.

- Nem, uram. Ismerem e kastélyt úgy, mint a saját tenyerem – válaszolta, miközben kinyújtotta a tenyerét, hogy illusztrálja, amit mondott.

Casta kapott az alkalmon, tett egy gyors lépést, majd meghajolt, és megcsókolta a titokzatos nő kezét.

- Casta Djarr Monthar vagyok, hölgyem. – Csábító mosoly jelent meg a szája szegletében; az a mosoly, amitől minden nő a lábai elé veti magát.
- Rerynia Maderra. Maga igazán figyelmes a nőkkel, uram.
- Ó, ilyen szép hölgyekkel csak előny figyelmesnek lenni – hajolt meg mélyen újra Casta, majd a báli teremből kiszűrődő zene hallatán felegyenesedett. – Mit szólna egy tánchoz, kisasszony?

Rerynia mindössze bólintott, és indult volna vissza a terembe, amikor Casta karját megérezte a derekán. Casta lassú táncba vitte Reryniát, és a testük pillanatok alatt összeszokott. A vámpír fejében különböző gondolatok jártak, és ahogy a fiatal nőt a karjaiban tartotta, rájött, hogy nem sokáig tudja türtőztetni magát. Így hát a folyosókon át vezetni kezdte, minél messzebb, minél inkább a kastély belsejébe, és a zene egyre csak halkult, mikor Casta végleg lassított, és lehajolt Reryniához.

- Maga elveszi az eszem, Rerynia – suttogta a nő nyakába, és lehajolt, hogy egy apró csókot leheljen rá.

Rerynia hosszan nézte az előtte álló férfit, és tudta, hogy az ő eszét már rég elveszítette. Rerynia mindig is racionális típus volt, főleg a férfiak terén, de most… Most teljesen levette a lábáról ez az idegen, és nem tudott rájönni, hogy miért.

Casta elmosolyodott a nő arckifejezésén, és sejtette, hogy magában vívódik, de nem akarta, hogy megjöjjön az esze, mielőtt még ő belekóstolhatna a mámorba.

Ezért még szorosabban ölelte, még inkább csókolgatta, hogy a nő fejét elborítsa a vágy. Mindeközben Casta fejében a lehetetlen játszódott le. Olyan gondolatai voltak, mint még sose, és igyekezett elhessegetni őket, legfőképp azt a szót, hogy szerelem. Casta megparancsolta magának, hogy ez a nő is ugyanolyan, mint a többi, és ahogy ezt eldöntötte, hevesen berúgta a mögöttük lévő ajtót.

Egy asztal volt bent, egy kis szekrény és egy ágy. Látszólag egy szolgáló szobája volt, de most nem zavartatták magukat. Casta minden porcikája a nő után sóvárgott, és ahogy lüktetett a vér az ereiben, egyre inkább szerette volna megkóstolni.

Rerynia fejét ellepte a köd, és hosszú ideig nem is tudta, hogy most a mennyországban van-e, vagy csak oda tart. Csak a gyönyörű férfit látta maga előtt, és szinte még azt is elfelejtette, hogy most lent bál van.
Ez az állapot azonban gyorsan elmúlt.

Rerynia oldalra pillantott, az asztal alá, ahol egy élettelen kéz volt. Megfeszültek izmai, és hirtelen ellökte magától a férfit. Felkapta magára az estélyi ruháját, és letérdelt a szolgához. A lány nyakán alvadt vér volt, és mégis csak két fog nyomát találta. Aztán a saját nyakához kapott, és ijedten állapította meg, hogy vérzik.

Sikítani akart, és elmenekülni, de ahogy az ágyon fekvő férfira pillantott, aki elégedetten, sőt mondhatni tökéletesen feküdt az ágyon, ledermedt. Nem tudott mozdulni. Hiába tudta az esze, hogy ez a vámpír műve, és hogy ő is ugyanarra a sorsra juthat, de a szíve egyre csak azt kalimpálta, hogy ő a férfinak mást jelent.

Casta szája mosolyra húzódott, és Rerynia most először vélte felfedezni a két szemfogát. Pedig egyszer már mintha látta volna, de akkor meggyőzte magát, hogy rosszul látta, és mégis… Ez a baj megelőzhető lett volna.

- Köszönöm ezt a remek estét, hölgyem. – Casta újra meghajolt a nő előtt, azonban most gúnyos mosoly jelent meg az arcán. Szerette volna a nő minden csepp vérét kiszívni, de rájött, hogy ez az értékes gyümölcs még nem távozhat a paradicsomból. Az ő paradicsomából még biztos nem.

Ezzel a gondolattal hagyta ott Reryniát a halott szolgával, és aztán, senki se tudja meddig, de nem találkoztak…

~*~

Merkhan mérgesen járkált a szobájában, és remegett az elfojtott dühtől. Ő volt az az idióta, aki meghívta a vámpírt a bálra, és megismétlődtek az események. Rengeteg halottat találtak a kastélyban, és amikor Rerynia eltűnt, igazán megijedt. Először még nem, mert ismerte a nőt, és azt hitte, hogy Monthart is. De tévedett. Nagyot. Sok ember életébe került a tévedése, és Rerynia is közel volt a halálhoz.

Bár a nő nem mesélte el, hogy mi történt, Merkhan mindent sejtett. Meg is nyugodott, és úgy érezte, hogy a terve egy bizonyos szinten sikerült, és mikor rákérdezett a történtekre, Rerynia annyit mondott:

- Elbűvöltük egymást, ő megharapott…