- Madáj!
A szoba végében kuporgó alak egy szökkenéssel az ablaknál termett. Befogta a kiáltozó kislány száját és a legsötétebb sarokba rántotta az aprócska gyermeket.
- Az istenért, Trudi, ne kiabálj! – suttogta ingerülten.
A kislány rémülten bólintott, mire a másik sóhajtva elengedte. Négykézláb az ablakhoz mászott és kitekintett. A keskeny kereten beáramló fény megvilágította csontsovány alakját; tizenhat év körüli lány lehetett. Hosszú, fekete haja csatakosan lógott arcába, kék szeme riadtan csillogott.
Ahogy a kinti világot kémlelte, lemondóan állapította meg, hogy a gyomra már nem zsugorodik öklömnyire, s torkát nem fojtogatja a fájdalmas kiáltás, mikor tekintetét végigjártatja a romos utcákon.
Behunyta a szemét. Még egyszer, utoljára maga elé képzelte otthona fénykorát, a Háború előtti időket. Végigjárta a napsütötte, virágos házakat, meglátogatta a barátait, versenyt futott húgával a rétig, leheveredett a puha, illatos fűbe, s Trudi kezét szorongatva visszasétált a házukba, a szüleikhez. Anyu piskótát sütött, apu az íróasztal lábát javította. Megölelte őket. Még egyszer, utoljára.
Szeme magától felnyílt. Régen, Az előtt maguktól jöttek volna a könnyek; most, ha akarja se tudja előcsalogatni őket.
Kényszerítette magát, hogy újra végignézze a változást, mely alig egy hónap alatt ment végbe itt, és valószínűleg az egész világban. Kényszerítette, pedig most újra fájt.
A házak (mit jelent már ez a szó?) beomolva, összeroskadva álltak helyükön. Tűrtek. Várták vissza gazdáikat, állták értük a zsarnokság által gerjesztett viharokat. Pedig tudták, hogy semmi sem lesz többé ugyanaz. De nem tudták elfogadni. Hogyan is lettek volna képesek arra, amire az emberek sem?
A barátai sem kínálják többé kakaóval a hosszú, téli napokon. Csalóka remény csak, hogy meghúzódtak az ország egyik békés zugában, valamelyik nagymamájuknál. Nagymama van. Béke nincs sehol.
Futni talán soha többé nem fog. Hová futna? A mező, Gertrúd és az ő mezője nem más már, mint csupasz föld. Az ellenség ott létesített megfigyelőbázist.
Házuk ablakai kitörve ásítanak a szürke város arcába, falai bezúzva sztrájkolnak tovább társaikkal. Egyedül a lányok szobája maradt úgy-ahogy épen. De a lány azt kívánta, bár heverne összetörve minden tárgy a beszakadt padlón, mint porosan, de büszkén a polcokon, hirdetve a múlt dicsőségét.
Visszamászott kucorgó kishúgához. Trudi remegve bújt nővéréhez.
- Méji, te is láttad…? – súgta erőtlenül. Nővére őszintén csodálkozott, hogyan volt képes percekkel ezelőtt kiabálni.
- Csss, Trudi! Maradj csendben. Ha bemérik a hangod, mindkettőnknek vége. Tudod jól, hogy nem szabad sokat és hangosan beszélned. Aludj inkább.
Szeretetteljesen megsimogatta a fürtös kis fejet, mintegy bocsánatot kérve előbbi gorombaságáért.
- Anyu hol van, Méji?
- Elment – nyelt egyet Mary, s elfordította fejét az őszinteséget követelő szemektől.
- Hová?
- Nem mondta meg.
Nehéz volt hazudnia, nehezebb, mint egy hónappal ezelőtt. De akkor minden más volt.
Az anyjuk megmondta hová megy. Meg akarta találni a bátyjukat. Bármi áron. Tudta, és amikor a nő szemébe nézett, már tisztában volt vele Mary is, hogy odaillőbb kifejezés lett volna az ’akár az életem árán is’.
- Ugye nem oda, ahova apu?
- Nem tudom. Reménykedjünk, hogy nem.
Erősen kételkedett benne, hogy képes még remélni. De Trudi kedvéért a lehetetlent is megpróbálja.
Az édesapjukat a háború első hetében hívták be harcolni. Kötelezték rá. Nem volt joguk hozzá, de megtették. Mert mindig könnyebb másokat állítani a hibák elé, hogy helyrehozzák azokat. Egy hónappal ezelőtt a bátyjukat is szólították, holott alig töltötte be a tizenhetet. Az egész erősen kezdett emlékeztetni a második világháborúra. Mary és a barátai viszolyogva nézték a gyermekkatonákról készült képeket, de érezték, hogy az egy más világ. Hitték, hogy velük nem fog megtörténni. Sőt, soha többé. Mert már mindenki okosabb. Nem állítja feje tetejére a világot egy rasszista idióta.
Nem is. Megteszi helyette tizenkettő.
Egy hete pedig az anyjuk is útnak indult. Mary ígéretet tett, hogy megvédi a húgát. Nem azért, mert muszáj, vagy mert megkérték rá. Nem tehetett mást. Nem akart mást tenni.
Nem átkozhatta a sorsot az árvaságukért, hiszen térden állva adhatott hálát, hogy egyáltalán élnek még. Csak azért nem tette, mert az élet sosem volt ilyen megfoghatatlan, mint most. Egyelőre látják, kezeik közt melengetik, de egy szárnycsapás, és tovaszáll.
Óvón megszorította Trudi kezét. Még egyszer, utoljára.
- Kéred a takaródat? Ha akarod, előkerítem neked a madarasat is. Kérted, nem?
A többi belé szorult. Alig kapott levegőt. A pánik első hullámai megszédítették.
Tisztán hallotta a cirkáló jellegzetes zúgását. Egyre hangosabban, egyre közelebbről. Látta az ablak előtt elsuhanó árnyékot. Ami azt jelenti, hogy…
Kicsit megnyugodott. Ha elhaladt előttük, a másik irányba megy.
Későn vette észre, hogy egy másik ott berreg az ajtó előtt. A golyó átszakította a kemény falapot. Az apró, fürtös fej a vállára csuklott. A cirkáló kínzó lassúsággal távozott a szennyes kis sikátorból.
Mary tovább simogatta a puha kis kezet. Arcát a vesztét hozó ablak felé fordította, de semmit nem látott az előtörő könnyektől.
Aztán hirtelen kitisztult minden. Arra az egy pillanatra, mikor a hófehér galamb elsuhant az ablak előtt. Csak annyira, hogy meglássa a párkányra hulló levendulát.
Tehát Trudi jól látta. Visszatértek a madarak. És ha visszatértek, van még esély arra, hogy véget érjen ez a rémálom. Ő még lehet szabad... De a fél világ szabadabb nála. Most már Trudi is.
Előkereste a madármintás takarót és húga sovány testére terítette. Félelem nélkül a párkányhoz sétált, s kezébe vette a levendulát. Gertrúd törékeny kis ujjait a virágra kulcsolta.
Apró csókot nyomott a kislány homlokára. Még egyszer, utoljára.
- Isten veled, kicsi lány…
Végigsimította a nyugodt kis arcot. Az békésen mosolygott a világra. Még valami visszatért.
Még egyszer, utoljára.
|