Egyetlen kérés
Író: Betty
Tartalom: Rólad álmodom ficemhez - ill. JPM-sorozathoz - egy külön novella, melyben betekintést nyerünk a színpad mögé… Pontosabban csak a „Sirius maradt egyedül Kate sírjánál egy szál rózsával a kezében...” jelenetet írtam meg Sirius szemszögéből. Aki nem tudná, miről van szó, az először olvassa el az említett ficet ;) Bár szerintem érthető a történet ismerete nélkül is. Röviden: Sirius barátnőjét megölték – azaz Bellatrix ölte meg -, és Sirius az ő sírja előtt áll…
Szereplők: Sirius Black
Korhatár: nincs
Megjegyzés: Minden jog Rowlingé, főleg a szereplők (kivéve a saját szereplőm, és a helyszín az enyém), semmiféle anyagi haszon nem vezérelt, mert mások szórakoztatására (elszomorítására?) írtam.
Lehet, hogy Sirius egy kicsit nyálasra sikeredett, de végül is, senki nem látta, szóval, nem fogja megtudni a többi emberke, hogy Sirius milyen érzelmes tökfej is tud lenni ^^ :D
Ajánlom Lexinek :)
~*~
Lehajtott fejjel próbálta felfogni a kőbe vésett betűket, szavakat... a nevet. Az Ő nevét, melyet már soha többet nem fog mondani senkinek sem, főleg nem Neki.
- Hát, szerbusz... - kezdte félénken. Pontosan nem tudta, hogy hogyan fogalmazza meg azt, amit közölni szeretett volna, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit mondjon. Végül szép lassan az érzések szavakká formálódtak…
- Most eszembe jutott, mikor először láttalak, és csak magabiztosan mosolyogtál. Mint mindig. És ez nem álarc volt, te ilyen voltál. Tudom, hogy hallasz, mert te most már mindent hallasz, és mindent látsz. Tudom, hogy ebben a pillanatban is figyelsz, és mosolyogsz rám, Lilyékre, és mindenkire ezen a földön. Én is próbálok mosolyogni, de nem megy, mert csak az jár a fejemben, hogy te... hogy te nem vagy többé, és hogy nem láthatom már azt a mosolyt... – Ökölbe rándult a keze, és folyamatosan visszhangoztak a szavak, és az emlékek a fejében…
Az első pillantás, mikor megérezte, hogy neki Ő kell…
Az első randikérés, amire a válasz egy mosoly volt…
Az első csók, amit a lányok hálókörletében sikerült megszereznie…
Az első közös éjszaka, melyen rájött, hogy ez a lány élete értelme…
- Kérdezhetek valamit? Mikor láthatlak újra? Mikor mondhatom újra, hogy az a sok lány az évek során csak azért kellett, hogy ne rád gondoljak? Mikor súghatom újra neked, hogy kellesz, és hogy szeretlek? Annyi mindent nem mondtam el neked! – nyelt egy nagyot, és lehunyta a szemét. – Most is téged látlak. Mint mindig, akárhányszor csak becsukom a szemem…
- Tudod, visszamennék az időben, és megmentenélek. Megölném azt a gyilkost, és bosszút fogok állni Érted, és mindenkiért, aki az unokanővérem pálcája által halt meg! Tudom, hogy a harag rossz tanácsadó, de én nem hagyom ezt annyiban! Azt is eltűrtem volna, ha eltiltanak a kviddicstől vagy bezárnak egy üres szobába étel-ital nélkül. Csak Te lennél mindig velem! Túl nagy kérés, igaz? – mosolyodott el fájdalmasan, és belevéste körmeit markába.
- Bárcsak nem hagytál volna itt…! Pedig megígérted. Ugye, emlékszel? Megígérted, Kate White! Azt mondtad, soha nem hagysz el, és hogy mindig velem leszel! Örökkön örökké az enyém maradsz… Az enyém…
Térdre borult a sír előtt, és megérintette az írást, mely frissen virított a kövön.
- Kate… Ne hagyj itt! Kérlek. Hiszek abban, hogy még nincs vége, még megmenthetlek, még nem léptél be a Mennyek Kapuján… Kate, könyörgöm! Nem lehet csak így vége egy ilyen drága életnek… Nem lehet! Nem, nem, nem lehet!
Az eső apró szemekben esni kezdett, mire Sirius zaklatottsága lassan enyhülni kezdett, és a szuszogása egyenletessé vált, majd óvatosan letette a rózsát.
- Ezt jelnek vegyem? Fogadjam el? De képtelen vagyok rá, szívem... Nélküled nem megy, Kate! Nem megy semmi, és csak utánad vágyom. Hidd el végre, hogy rajtad kívül más soha nem kellett! Te voltál a mindenem és az a nő, akivel családot alapítottam volna. Igen, Kate, meg is akartam kérni a kezed... Terveim megvoltak, csak úgy gondoltam, hogy egyelőre fiatalok vagyunk a házassághoz. És mi lett belőle…?
Vett egy mély levegőt, és erőltetett még egy mosolyt arcára.
- Látom magam előtt, ahogy mosolyogsz, és azt mondod, hogy „Sirius, fel a fejjel, ne szomorkodj, miattam nem éri meg”. Pedig te vagy az egyetlen, aki megérdemelné... Kate, én nélküled csak egy fél ember vagyok, és szükségem van a másik felemre… Széthullok… összeroppanok… ha te nem vagy velem.
Két könnycsepp versenyzett a szemétől az álláig, melléjük pedig társult a már-már zuhogó eső is.
- Soha nem kértem tőled semmit, de most megteszem. Gyere vissza hozzám…
Nem törődött azzal, hogy megtörölje arcát, inkább felnézett az égre; érezte, amint a fantáziája túlszárnyalja a felhőket, eljut egyenesen ahhoz a lányhoz, aki most is nevet, boldog, és álmodozik, akárcsak az elmúlt tizenhét év alatt...
~*~
Lehajtott fejjel próbálta felfogni a kőbe vésett betűket, szavakat... a nevet. Az Ő nevét, melyet már soha többet nem fog mondani senkinek sem, főleg nem Neki.
- Hát, szerbusz... - kezdte félénken. Pontosan nem tudta, hogy hogyan fogalmazza meg azt, amit közölni szeretett volna, és abban sem volt biztos, hogy egyáltalán mit mondjon. Végül szép lassan az érzések szavakká formálódtak…
- Most eszembe jutott, mikor először láttalak, és csak magabiztosan mosolyogtál. Mint mindig. És ez nem álarc volt, te ilyen voltál. Tudom, hogy hallasz, mert te most már mindent hallasz, és mindent látsz. Tudom, hogy ebben a pillanatban is figyelsz, és mosolyogsz rám, Lilyékre, és mindenkire ezen a földön. Én is próbálok mosolyogni, de nem megy, mert csak az jár a fejemben, hogy te... hogy te nem vagy többé, és hogy nem láthatom már azt a mosolyt... – Ökölbe rándult a keze, és folyamatosan visszhangoztak a szavak, és az emlékek a fejében…
|