In the rain

Író: Betty
Tartalom: Rövid romantikus egyperces. A Roxfort hetedik éve utáni szünetben játszódik... NEM ROWLING-HŰ!
Korhatár: nincs
Szereplők: Lily és James
Előzetes: James szülei beálltak halálfalónak, ez miatt fiuk megutálta őket. Majd elszökött. Lily-James kapcsolat pedig azért van, mert Lily visszautasította Jamest még a hetedévben is (ebben a ficben), és nem jöttek össze a Roxfort évei alatt (talán csak egy-két eltitkolt csók…).

~*~

Farmeromba süllyesztve kezeimet araszoltam végig a néptelen utcán. Kérdések. Válaszok. Kételyek. Megoldások. Ezeknek ezrei cikáztak a fejemben, de nem tudtam dönteni. Mégis minek?

Vajon hova menjek?
Minél messzebb…
De vajon ki van eléggé messze innen?
Bárhova megyek, csak el innen. Messzire. El. El. EL! Ahol szeretnek…
Vajon van ilyen hely?
Elegem van a sok megválaszolatlan kérdésből.

A sötétben megbotlok, de nem esek el. Csak rájövök, hogy most pihennem kell. Leülök az út szélére, és bámulok a semmibe. Se kép, se hang.

Fejemet a tenyerembe teszem, és újra elveszek a semmitmondó gondolataimban. Egy ép ötletem nincs, hogy most hova menjek…
Hirtelen befékez valami előttem. Felkapom fejem, a Kóbor Grimbusz áll az úton.
- Pont ez kell nekem… - motyogom.
- Hé, felszállsz, haver? – kérdezi egy körülbelül olyan idős fiú, mint én.
- Hogyne, hé… - felelek halkan. Engem ne ’hézzen’ senki le!
- A holmijaid merre találhatók? - tudakolja.
- Otthon.

Ezzel lezártnak tekintettem a témát, ás leghátul foglaltam helyet. Csak pár utas volt fent, ami nem igazán zavart. Épp ellenkezőleg…

Az ablak szélére könyököltem, és unottan kibambultam az ablakon. Az eső szemerkélni kezdett. Előttem lecsordult egy csepp. Aztán még egy. Majd egyre több, és több.

A busz befékezett, én pedig lazán lefejeltem az ablakot. Áucs. Visszatértem az előző helyzetembe, miközben megdörzsöltem a púpot a fejemen. De jó! Gazdagabb lettem… egy lila folttal.
- Leülhetek? – kérdezte egy női hang.
- Le – válaszoltam egykedvűen, és felnéztem.
Vörös haja hozzátapadt kissé szeplős arcához. Végigsimított alighogy nedves kabátján, esernyőjét pedig összecsukta.
- Hát te? – kérdeztem tőle.
- Kösz, jól vagyok – válaszolta mosolyogva, és lehuppant mellém.
- Úgy értem, merre tartasz? – Nem mintha érdekelt volna, csupán udvariasságból…
- A nagynénémhez megyek egy hétre. Ha már szünet van, miért ne? És te?
- El.

Várta, hogy folytassam, de hiába. Néma csend honolt köztünk.
- Valami baj van, Potter? – kérdezte kissé félénken, és előrébb dőlt. Azt hitte, ránézek.
- Nincs, Evans.
- Látom. Elmondhatod, nyugodtan. – Kezét kezemre tette, és óvatosan megszorította. Én azonban ösztönszerűen kihúztam.
- Kösz. De nincs semmi szükségem más segítségére. Az ÉN gondjaim azért vannak, hogy ÉN hozzam helyre őket.
- Rendben – mondta.

A továbbiakban egyikünk sem kezdeményezett beszélgetést. Egészen addig, míg fel nem pattantam, és le nem szálltam. De így szép az élet, nemde? Mikor van, aki segíteni akar, én megfutamodom. Méghozzá azért, mert annak idején nemet mondott minden kérésemre. Heh. Rajtam sem lehet elmenni! Itt van Lily Evans. Az a Lily Evans, aki életem nagy szerelme volt, és talán még mindig az… talán…

Loholni kezdtem az utcán. A saját cipőm zajongása töltötte be az estét. Az eső már zuhogott, így én sem úszhattam meg szárazon. Azonban a következő póznánál egy esernyős lépett elém.
- Gyere be alá. Még megfázol! – Váratlanul ért ez a hang, és nem tudom, miért, de jól esett az aggodalma, így hallgattam rá.
Ázott arcomon végigsimított. Éreztem, ahogy a diákszerelem visszatér testembe, és ahogy érzek. Éreztem Őt.

Rápillantottam, mire elmosolyodott. Zöld szemei csillogtak, én pedig úgy éreztem, elveszek bennük. Már a csillogása is megfogott. Ez már nem az a kamaszos, huncut szempár, hanem egy nőies. Valami új. Valami mást súgnak már…

Arcomról levette a kezét, végighúzta a karomon. Újra megborzongtam. Eszembe jutott, mikor a karjaimban volt. De ez az érintés most fájt. Égetett. Tudtam, hogy nincs menekvés. Újra el fog kapni az a szenvedély, ami lehet, hogy nem kellene… vagyis nem lehet, biztos.

- Potter… Potter.... James! Jól vagy?
- Heh. Tudod a nevem?
- Ne térj el a témától. – Nézd már. Visszatért a régi L…Evans.
- Te se! – pofáztam vissza.
- Te beteg vagy… - nevetett fel.

Egy erős széllökés kifújta kezéből az esernyőt. Mindketten utánakaptunk, de egyikünk sem fogta meg. Vagyis nem azt. Hanem egymás kezét. Nem emlékszem, mikor borzongtam meg egymás után ennyiszer…

Fáj. Éget. Ordítanék. Nem megy.

A kezei közé veszi arcom. Átölelem derekát, majd elsimítottam arcához tapadt tincseit. Szemünk állandó kontaktusban áll, csak apró pislogások, és az a pár centiméter… Fájó emlékek repkedtek a gondolataimban, mintha egy kis filmkockák lennének. Érzem, ahogy a gyomrom lüktet, és szívem is egyre hevesebben dobog. Csupán átlagosnak tűnő tini szerelem…

A köztünk lévő távolságot megszüntettem, és ajkunk összeért…

Fáj. Éget. Ordítanék. De nem megy...

~VÉLEMÉNY~