A valóság nem játék

Író: Betty
Tartalom: Egy újságíró a főszereplő, aki egy gyilkosság szemtanúja. A többit majd meglátjátok, csak olvassátok el :D
Szereplők: saját, Rita Vitrol
Korhatár: 9
Megjegyzés: Tömény zagyvaság... :D na most ez elég erős önkritika, de tényleg elborult pillanatomban írtam. Jobban mondva ez az álmom volt egyik nap, és a fantáziám nem hagyta, hogy csak úgy elfelejtsem...
Továbbra is minden jog Rowling nénié ^^
Megjegyzés II.: a történetben szereplő Kate White nem épp a RÁ-ban szereplő, de lehet h ő is lehetne... de szerintem ő közbelépett volna bármi áron.

~*~

Egy kislány tűnt fel a kihalt utcán. Rémült arccal pillantott hátra, mikor egy csapat feketeruhás alak majdnem utolérte.

Halálfalók - suhant végig gondolataim között.

A kislány csak futott tovább. Láttam, hogy menedék után kutat, de a sivár utca nem segített a bújócskában. Mintha ő is a gonoszoknak dolgozott volna: sehol egy terebélyesebb fa, vagy akármi, ami elrejtheti. Csak egy-két pislogó lámpa, amik azonban elárulták őt. Nincs többé játék, a valóságban élünk, ha tetszik, ha nem.

Hirtelen megbotlott, így el is esett. Diadalittas kacagás visszhangozta be az utcát. Vártam, hogy próbálkozik majd valamilyen varázslattal, de kezében nem volt pálca. Mugli.

A falhoz lapultam, és nem tettem semmit. Nem tudom, miért. Valamilyen ismeretlen erő a falhoz szorított. De ezt nem vallottam be, inkább hitegetettem magamat, hogy csak azért, mert egyedül nem bírok el ennyi férfival, és nem is akartam kockázatot vállalni.

Gyáva vagy! - szólt egy kis hang a fejemben.

Igen. Az a láthatatlan erő a félelem.

Megigazítottam csuklyámat, és amint elvesztek a látóhatáromon, elsétáltam önmarcangolásommal együtt. Mást úgy se tehettem.

*

Reggel a munkahelyemen egy kisebb tömeg tűnt fel közvetlen az én részlegemnél. Újságíró vagyok, a Reggeli Prófétának dolgozom, és általában a kolléganőmmel a HHH cikket, azaz a Hírek Heti Halottakrólt szerkesztjük. Mostanában szaporodtak is a teendőink, mivel Ő, akit nem nevezünk nevén újra visszatért.

- Jó reggelt – köszöntem, miközben leülök a helyemre, és végigsiklok tekintetemmel az embereken, akik megsemmisülten néznek.
- Szia, Kate – üdvözölt kolléganőm is.
- Mi újság? – kérdeztem az arcát fürkészve.

Kapkodni kezdett, így rengeteg pergamen a földön landolt. Lehajoltam, hogy felszedjem őket, mikor egy kép csúszott ki a többi közül. Barna hajú, tizenkét év körüli kislány ingetetett rám.

Könnyek gyűltek szemeimben. Ez ő, akit megmenthettem volna, és most halott!

Úgy éreztem, mintha egy kéz kezdte volna markolni a szívem, és tudtam, hogy nincs menekvés. Egy ártatlan lány halála szárad a lelkemen!

Carol átölelt, és már ő is zokogott. Háta mögött megfordítottam a fényképet, hogy elolvashassam a nevét. Amanda Lionel. Úristen.

- Carol, ő a rokonod? – kérdeztem remegve.
- A... lányom.

Egy világ dőlt össze bennem. Forgott körülöttem az iroda, a kéz egyre erősebben szorongatta mocskos lelkem, és óriási mennyiségű fájdalom járta át minden porcikám.

Hagytam, hogy meghaljon! Hogy tehettem ezt? Hogy lehetek ekkora szörnyeteg?

De hát nem volt nála pálca, pedig tudtommal tizenkét éve szült Carol…
- A lányod kvibli…volt? – kérdeztem döbbenten. Abbahagyta a sírást, és tág szemekkel nézett rám.
- Te ezt honnan…? – kezdte elfúló hangon.
- Carol, én sajnálom. Ott…ott voltam – motyogtam halkan. Újra sírni kezdtem.

Fellökött, és végigterültem a padlón. Pálcáját rám szegezte, én pedig csak vártam, hogy megöljön. Megérdemeltem volna. Ha nem a lelkiismeret-furdalás, legalább Carol végezhetne velem.

Ekkor jelent meg a felettesünk, Rita Vitrol.
- Mégis mi folyik itt? – nézett ránk szemüvege felett. Választ nem kapott. – Nem tűröm, hogy az egyik legjobb újságírómra pálcát szegezzen, Mrs. Lionel!
- De megölte a LÁNYOM!
- Nem. Öltem. Meg – tagoltam kissé idegesen, de nyomban elmúlt ez az érzés, mikor eszembe jutott, hogy végül is, neki van igaza.
- De megmenthetted volna! Ott voltál! – ordította. Rengeteg döbbent szempár szegeződött rám, és egy teljesen nyugodt.

Vitrolnak megcsillantak szemei, és felsegített a padlóról.
- Jöjjön velem, White, maga Lionel, meg nyugodjon le! – húzott magával egy szaftos kis történet reményében. – Szabadnapot is kaphat.

Hát igen, ez nem játék. Csupán a rideg valóság, amiből az emberek mind hasznot keresnek, még ha a halálról is van szó…

~VÉLEMÉNY~