A novella natty pályázatára íródott , amit megnyertem :$, szóval gondoltam megérdemli, hogy ide is feltegyem :)
 (A pályázati felhívás, feltételek, tudnivalók, amik alapján a novellát írtam, valamint a zsűri értékelése, és A pályázatra beérkezett művek -> lehet felülbírálni a zsűri döntését :P)
Jó olvasást, remélem a ti tetszéseteket is elnyeri :)
Én részemről hihetetlenül boldog vagyok :$

Séta a néma leányok városába

Furcsa történet egy lányról, aki az Álmok földjén él. Rövid, zaklatott pillanatokat ragad ki a meneküléséből, az időt kénye-kedve szerint formálja; a szerelem fontos tényező, a novella mégsem szentel neki túl sok mondatot . A magától értetődő dolgokat nem kell ragozni – és ezt tudja Aine és Gannon, és tudják azok a halottak is, akik minden ősszel, Samhain éjjelén eljönnek az élők birodalmába, hogy kínzó magányuk csillapítására magukkal hurcolják az élőket.

 Talpa alatt foltokban lelapult a fű, s a fán, aminek öntudatlanul nekivetette a hátát, ijedten ébredeztek a levelek. A csöndet csak az egyszarvú csámcsogása törte meg.
- Még nem lett volna szabad megállnunk, Zephan – szólalt meg szemrehányón a lány, és egy dühös mozdulattal ellökte magát a fatörzstől. Az egyszarvú a szavakra lustán felemelte aranyló fejét, okos pillantását Aine-ra függesztette, komótosan bólintott, majd visszatért a tenyérnyi zöld fűcsomóhoz és tovább evett.
- Kezd hajnalodni, és ahogy nő a világosság, úgy csökken az esélyünk a menekülésre. Pár óra múlva észreveszik, hogy megszöktem – ha nem riasztják már előbb őket ezek az átkozott pletykafák. – Indulatosan félrecsapta egy szemébe lógó hajtincsét. – Tudom, elméletileg szinte az összes levelük lehullott a múlt héten, de sosem lehetünk biztosak abban, hogy egy-két kósza példány nem élte túl, és nem kap buzgón szárnyra a hírrel, hogy a Harmat-torony hercegének lánya Sióg földjének legszebb paripájával olajra lépett.
Az egyszarvú csilingelve felnyerített a dicséretre; küldetése szerint elpusztította az őszben bátran lázadó kis füvet, így most már engedékenyen, indulásra készen hajolt meg Aine előtt.
- Az a legszörnyűbb, hogy már a téli álmukra készülődnek, megváltozik a színük és lehetetlen felismerni őket – folytatta a lány, észre sem véve Zephan jelzéseit. – Lehet, hogy körülöttünk csak pletykafák vannak. Sőt… Zephan, az ég áldjon meg, innen még látni lehet a Tornyot, biztos, hogy ezek a növények beárulnak minket!
Az egyszarvú megunta a türelmetlen kaparászást, és finoman megbökte szarvával Aine-t.
- Ó, hát nagysága végre megengedi, hogy tovább menjünk? – szisszent fel beazonosíthatatlan grimasszal a lány.
Zephan felháborodottan hátat fordított neki.
- Most meg mi bajod van? Én… - Fáradt sóhajjal összefonta maga előtt remegő karjait, úgy roskadt le az állat mellé, megtörten, mint az oroszlánveremből menekült őzike.
Egy-egy száraz levél megroppant a súlyos paták alatt, ahogy az egyszarvú Aine mellé térdelt, és hagyta, hogy puha szőrére hajtsa fejét.

Egy erdő szélén álltak meg, valahol a patak és az apróbb dombok között. A legszélső bokrok kopasz ágai közt már visszacsillantak a patak vizén visszaverődő ezüstös hajnalsugarak, s a hideg ellenére az elhalt fűszálakon megadóan gördült végig a vidék legfontosabb épületének nevet adó harmatcsepp.

Jeges szél zörgette meg az ágakat, arcukra fagyasztva a könnycseppeket.

Aine durva mozdulattal megtörölte arcát, újra feltűzte szoknyáját, majd bocsánatkérően végigsimított Zephan sörényén.
- Sajnálom, azt hiszem egy kicsit kiborultam. Sok volt ez így egyszerre. A szüleim, Gannon, az öreg Harkin meg ez az egész idióta felhajtás az örökség körül… Menjünk tovább, mielőtt tényleg ránk akadnak. Bár kötve hiszem, hogy a reggeli szertartások előtt feltűnne nekik a hiányom – fintorodott el.

Ügyesen felpattant az egyszarvú hátára, és néhány különös, simogató szó után Zephan útnak indult vele.

Szédítő sebességgel utaztak, a lehető legkevesebb nyomot hagyva maguk után. Ez a szinte repülésnek ható futás az egyszarvúak sajátossága volt, de közülük is a Harmat-vidék állatai tudtak a leggyorsabban haladni. Siógban, az álmok birodalmában pedig Zephant tüntették ki a Szélsebes előnévvel, csaknem száz évvel ezelőtt.
Aine nem csak ezért választotta maga mellé az útra, hanem mert vele nőtt fel; minden pillantását ismerte, és bármit ki tudott olvasni az okos szemek közül.

 Vad vidékek suhantak el mellettük, de a látszat ellenére még mindig a Harmat-vidéken jártak. Gondosan elkerülték a lakott területeket, hiszen bárhol, bárki felismerte volna őket: a Herceg büszkeségeit.

- Valahol a határ közelében lehetünk – ült le elégedetten egy fatuskóra Aine, miközben pár kővel igyekezett a földre rögzíteni egy rongyos térkép sarkait. – A várromon túl azok már Balbh hegyei. A némák országa. – Elmélázva szétmorzsolt egy fáradt göröngyöt kipirosodott ujjai között. – Ott már nem tudnak utánunk szimatolni… Az a rideg valóság szeglete a mi Álomvilágunkban – morogta gúnyosan. – Zephan?
Az egyszarvú prüszkölve heveredett le egy nagyobbacska páfránybokorra, nem messze Aine-tól, mire a lány felnevetett.
- Benned már dúl az ősz és a tél ösztöne, igaz? „Semmi sem lehet zöld november első reggelén, a Harmat-toronynak jegesen kell fénylenie a halott természet felett.” Én azért örülök, hogy itt álltunk meg. Az örökzöld fák tudnak titkot tartani. – Zephan sértődötten lehunyta a szemét. Kétségkívül kifárasztották a mögöttük álló mérföldek, de nemhiába volt ő az ország legféltettebb kincse; most csupán a büszkesége diktálta, hogy egy kicsit ellenkezzen dacos barátnőjével, és a lány hangjából hiányzó mentegetőzéssel. Aine jól tudta ezt, finom kis mosollyal hajolt újra a térkép fölé, melyet annyiszor forgatott már kiskora óta. – Ez az erdő pedig biztosan nem fog minket elárulni… A neve is jelzi, milyen közel járunk Balbh-hoz: a Csend Rengeteg.

A pimasz, élettel teli levelek közt beosont a tisztásra néhány bágyadt, déli napsugár, s a különös, borzas madarak élvezettel fürdöttek a fényfoltokban.

- Nincs más választásunk, a Ciúnas árok mentén kell tovább mennünk – hessegetett el Aine egy elővigyázatlan fiókát a válláról. Zephan kinyitotta jobb szemét egy pillanatra, majd rögtön vissza is csukta. – De te persze ezt már előre tudtad… - sétált oda mosolyogva a lány. Kabátját maga alá gyűrve leereszkedett Zephan elé, és az egyszarvú fejét hasára vonva hanyatt feküdt.
- Fogadni mernék, hogy nem vagy olyan fáradt, mint amilyennek mutatod magad, de nekem is jólesik a pihenés. Ugyan mostanra már észrevették, hogy nem vagy ott… igen, az tűnt fel nekik először, hidd el nekem – felelt ellentmondást nem tűrően az egyszarvú horkantására. – Szóval észrevették, hogy nem vagy ott, de azt hiszem, elég előnyünk van. Részemről két napja nem aludtam, szükségem van legalább ennyi lazsálásra. Tudod, Zephan, azért szeretlek téged annyira, mert ellenkezés nélkül eljöttél velem, annak ellenére, hogy semmit sem tudsz a nap eseményeiről. Most van időnk, elmesélem.
Becsukta a szemét, és tenyerét az állat szarvára kulcsolva lassan emlékezni kezdett.

Tegnap este kezdődött. Megint sokáig lovagoltam kint a Mezőn, és szokás szerint lekéstem a vacsorát. Persze Hilde hozzászokott már, direkt a konyhában terített nekem, és ezúttal a szüleim sem tartottak hegyi beszédet a borospoharukat lötyögtetve, hanem kedves, szinte szerető mosollyal faggattak a barátaimról, a falubeliekről – és Gannonról. Eddig soha nem érdeklődtek a magánéletem iránt, túlságosan lefoglalta őket az emberi világ gonoszsága miatt megingó békés hétköznapok fenntartása. Megértem őket, elsősorban ez a feladatuk, én mindig csak második lehetek a Harmat sötét titkai mögött. Régóta nem lázadok már ez ellen.

De tegnap éjjel… Anyám bejelentette az eljegyzésemet. És a boldog vőlegény nem Gannon volt, pedig már nyíltan reménykedtem ebben, mert láthatóan fiukként szerették őt, hanem Harkin, a Tolmácsok vezetője, Álomország királyának hű bizalmasa, a maga hatvankét évével.
Ismersz, Zephan, el tudod képzelni, mekkora jelenetet rendeztem. De minden szó felesleges volt, Apám vöröslő fejjel elhadart valami jellegtelen közhelyet, és néhány súlyosbodó problémát világunk fenntartása körül, majd kimenekült az almás pite illatú konyhából. Anyámmal sokáig farkasszemet néztünk, egyfajta jeges, királyi burokkal elhatárolva magunktól a sürgölődő szakácsokat, de ennek ellenére irritálóan groteszk helyzet volt. Ő unta meg először, búcsúzóul pár furcsán sziszegő hang hagyta el ajkait: Bás. Az ellenkezők halálbüntetése.

Tulajdonképpen szerettem hercegnő lenni. Mindenki ismert, mindenki előre köszönt nekem, s mivel születésem óta ismertek, a szüleimet övező tartózkodó tisztelet engem jótékonyan elkerült, közvetlenül, barátságosan viselkedtek velem az emberek.

De a nemesség nem olyan dolog, amit nehéz eldobni a szabadság és az Egynek tartogatott ártatlanság megőrzéséért.

Az összes konyhamester igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, így könnyen kiosontam a kertészlakhoz – Gannonhoz. Már tudott a hírről, és nem kívánt tenni ellene. Nem mondta, hogy nem szeret, és hála az égnek azt sem, hogy örül neki, de a maga csendes, tartós döbbenetével hagyott elmenni.
Soha nem sírtam még ennyit, Zephan, és hiába reménykedem, hogy az életem ezután is ugyanolyan boldog lesz, Gannon nélkül nincs túl sok esélyem rá. Végzetes kölyökszerelem – így mondta Apám. Milyen igaza van…
Tudod…

Az egyszarvú egy riadt szusszantással finoman felöklelte a földről Aine-t, és az erdő belseje felé lökte. A lány akkor már érezte, hogy baj van, az állat szeme mindent elárult, mégsem kezdett rögtön futni. Megvárta, míg a tisztás felől felharsantak az ismerős, immár veszélyes hangok, s majdnem ez lett a veszte.
A Vadász jellegzetes illata csapta meg először az orrát, majd hallotta, hogy Zephan nyerítve eltereli üldözőiket a másik irányba.
Futott, ahogy csak a lába bírta. Ösztönösen követte a patak vonalát, néha megállt inni, de nem időzhetett sokáig, mert félt, hogy hirtelen visszatér az élet a lábaiba, s vele együtt az alig ismert fájdalom is szabdalni kezdi fáradt végtagjait.

Az alkonyat ezer színe szelte át a levegőt a furcsa kőrakás körül, aminél összeesett. Nem engedhette, hogy úrrá legyen rajta az elcsigázottság, ezért makacsul újra álló helyzetbe küzdötte magát.  Bizonytalanul lépkedett, kezével görcsösen markolva a különös szikla kitüremkedéseit. Aztán hirtelen elmélyült a sötétség, egész súlyával rászakadt Aine vállára, el-elakasztva lélegzését. Káprázott a szeme, és mindennél jobban rettegett attól, hogy eszméletté veszti, ott, az idegen pusztaságban.
Lassan, kínlódva összeszedte érzékeit. Nem messze tőle világosság gyúlt egy ablakban, s valahol a látóhatár szélén vad tüzek lobogtak az éjszakába. A fény, a remény örök szimbóluma emberfölötti erőt adott a lánynak, s bár képtelennek érezte a rohanást, egy könnyű sétát elviselt a teste.
Egyre több ablakban villant fel gyertyaláng, megvilágítva egy falu főutcáját, majd egymás után az apró, furcsa sikátorokat is. Követte a fényeket, amik megbabonázták, kábult mindegylétben sodorták a lehetetlen külsejű kis házikók felé. Nem jutott el tudatáig, hogy fokozatosan irányt vált a belső késztetés, és mind jobban vonzzák őt a rejtélyes, koromfekete foltok a házfalakon.

Két apró kéz rántotta be az egyik kunyhóba. Az ajtó szándékosan nagyot csapódott, kívül dühös sziszegéssel goromba árnyak váltak le a falról. Egy hasonló korú lány nézett rá szikrázó szemekkel, a szobát lenyűgöző csend töltötte be.

Aine végre tisztán tudott gondolkodni. A kőszikla az úton, a váratlan sötétség, a védelmező fények, az árnyékok, a lehulló levelek, a levegő nyomott szénaillata… Samhain éjszakája volt. A Halottak napja. Az Elmentek egyetlen esélye, hogy magányukba rántsák az Élőket.

Amint felgyulladt szemében a felismerés szikrája, megmentője zord elégedettséggel bólintott, és leült a helyiség közepén álló takaros faasztalhoz. Minden ablakban gyertyák világítottak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, a kandallóban dorombolva ropogott a tűz.

- Köszönöm – ült le mellé Aine.
A lány nem válaszolt.
- A nevem Aine. Téged hogy hívnak? – A lány felnézett, és megrázta a fejét. – Nincs neved?

Ideges fintorgás.
Az ismeretlen letépte az előtte heverő naptárról az október harmincegyedikét jelző lapot, és egy csökevényes ceruzával két szót vésett a hátoldalára: Cailin Bálbh.
A néma leányok városa – hasított Aine-ba.
A hely, ahol az Álomföldön keringő mondák szerint a meggyalázott nők tengetik életüket, az emberek kegyetlen rémálmainak áldozatai, akik nem beszélnek semmiről, hogy ne kelljen elmondaniuk a velük történteket.
A legenda arról is mesélt, hogy a Némák városa egykor az emberek világához tartozott, de Álomföld királyfija elhódította tőlük. Persze ez csak afféle estimese volt, amivel a kisgyermekeket traktálták, de Aine tudta, hogy van valóságalapja. Apja feljegyzéseiből emlékezett rá, hogy a Városban van az átjáró az emberekhez, a Sötét világba.

- El kell vezetned az Átjáróhoz – ragadta meg a Lány kezét.
Az elszörnyedve intett az ajtó felé, amin undok kezek kaparásztak halkan.
- Igen, még ma éjjel. Mielőtt rám találnak. Tudom, hogy nem érted, de a lényeg csak az, hogy üldöznek, és el kell menekülnöm. Bárhol az Álmok földjén rám akadnak és megölnek, de Odaát biztonságban leszek. Kérlek… - Az új ötlet betöltötte minden gondolatát, kezével indulatosan, szinte önkívületben hadonászott a Lány arca előtt, próbálta meggyőzni őt.
A Lány azonban hajthatatlan volt.

- Akkor legalább annyit árulj el, hogy merre találom. Itt van valahol a Városban, ne is tagadd. Egyedül is boldogulok.
Gúnyos félmosolyt kapott válaszul.

Aine sértődötten felpattant, gondosan kerülve az ablakokat. Valójában tisztában volt vele, hogy jelenlétével az ősi szabályok szerint veszélybe sodorja a Lányt, hiszen ha véletlenül akár egyetlen gyertya is elalszik, az ártó szellemek könnyebben jutnak be hozzá, mégis dühös volt rá, amiért zseniális ötlete útjában állt. Letelepedett a lehető legtávolabb szótlan társától, és a menekülésén elmélkedett – na meg Gannonon. A fiú hiánya szinte fizikai fájdalmat okozott neki, ez ellen semmit sem tehetett. Magába roskadva tekergette ujján a tőle kapott gyűrűt.

A csend, amely eleinte gyógyírként hatott zaklatottságára, most ingerelte, feszélyezte, csakúgy, mint hogy a Lány semmibe vette, jelenlétével mit sem törődve olvasgatott az egyik sarokban már órák óta, míg ő csak tépte magát, lelkiismeret furdalásával viaskodott, és gondolatban mindenét odaadta Gannon egyetlen pillantásáért.

Odakint lovak dobogása törte meg a csendet, lámpások, ordítások tépték szét a sötétséget egy-egy pillanatra.
 „Nem szabadna itt lenned” – dugta orra alá a papirost a Lány. – „A neved Aine, tehát nyilvánvalóan a Király bizalmasának lánya vagy. Veszélyes neked az Átjáró közelében, az Emberek akaratod ellenére áthurcolhatnak a másik világba, és akkor a lelkeden szárad majd az Álomvilág pusztulása.”
- De ha önként lépek át, semmit sem tehetnek ellenünk.
 „Túl késő. Az utcákon már a Király, és apád zsoldosai járnak, megbontva a Samhain borzongó nyugalmát. Sajnálom Aine, hamarabb rá kellett volna jönnöm a kilétedre…”

Elaludt egy gyertya.
Az ajtó kivágódott, a szoba megvakult, a bent tartózkodókkal együtt.
A Lány eltűnt Aine mellől, akit a félelem vasmarka tartott fogva, s képtelen volt megmozdulni. Rettegve várta a szellemek nyálkás kezének érintését a bőrén, de helyette erős férfikarok simultak derekára.
- Azonnal át kell kelnünk a másik világba – dörmögte az ismerős hang.
- Tudom. Hogyan találtál rám, Gannon…?
A fiú ellépett tőle, apró csókot nyomva a lány ujjaira.
- Én ne találnálak meg?
Aine ujján felizzott a gyűrű, és megszűnt a vakság. Már csak a sötétség maradt, Samhain sötétsége.

Aztán a késpenge villanása, Gannon döbbent tekintete, ahogy az acélra szegeződött, s a Lány vérszomjas tekintete, az öklén kidagadó erek, a visszafojtott kiáltás égető fájdalma Aine torkában…
- Ne! Velem van. Értem jött. Segít – suttogta magához térve.
A Lány ádáz maszkja hidegen ragyogott fel és nem engedett.
- Tudom, hogy férfi ezekbe a házakba nem léphet be, de… te mondtad… írtad, hogy rajtam áll vagy bukik a világunk jövője. Hagyd, hogy tényleg így legyen, és segíts az engem üldözőket kikerülve eljutni az Átjáróhoz. Kérlek.
A maszk leolvadt, a hideg, a Lány övébe csusszanó kés pengéjéhez hasonló pillantás megmaradt.

 Apja szolgái mindenütt ott voltak, sőt, Gannon elmondása szerit, aki ugyanúgy bujkált előlük, maga a Harmat herceg is velük tartott.  A fiú szégyenkezve vallotta be, hogy az ő hibája, hogy rá találtak; a reggeli szertartások után rögtön Aine apjához ment, és csúnyán összeveszett vele. Akkor kezdték keresni, akkor…
De már mindegy volt.

A lány sokszor vezetette őket úgy, hogy a keresők vészes közelségben haladjanak el mellettük, de Aine és Gannon nem voltak olyan helyzetben, hogy ezt a kicsinyes bosszút felróják neki. A lényeg úgyis ott várta őket egy roskadozó faajtó túloldalán, mely a szemközti nyílt tér végén állt ártatlanul. Ha valaki nem tudta a rendeltetését, sosem jött volna rá, mit is rejt a mohával sűrűn borított falap…

Rövid, könnytelen búcsút vettek a Lánytól, aki jeges tekintetét le sem vette Ganonnról.

Futniuk kellett. Ezúttal azonban Aine-nak nem esett nehezére a rohanás, mert kezére Gannon keze fonódott, háta mögött artikulálatlan, csalódott üvöltések harsantak fel, s már egyáltalán nem sajnálta, hogy ez lett a történet vége. Tudta, hogy ez nem lesz mindig így, hogy az emberek híresen gonosz világából mindig visszavágyik majd az Álmok földjére, de abban a pillanatban nem volt idő ezekre gondolni. Csak ők léteztek: Aine, Gannon és a futás.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett. A távolban a felkelő Nap fénye vörösre festett egy régről, az emberi időkből maradt útjelző táblát; a hajnal álmos félhomályában úgy lobogott, mint Samhain tüzeinek lángja – reménységet, szabadulást, védelmet ígérve az éjszaka vándorainak.