Egy perc...
Író: Betty
Tartalom: Vicky kitalálta, hogy írjak a Nox Még egy perc című számára egy novellát. Ő önképzős novellának nevezte, én önrombolósnak :D
Korhatár: nincs
Szereplők: Maya és egy ismeretlen fiú (már megint :D)
Megjegyzés nr.1: ajánlva Vickynek
Megjegyzés nr.2: a szám címére kattintva, elolvashatod a dal szövegét :)
~*~
Azt mondták, huszonnégy óra. Ennyi az életem. Egy szám, egy kijelentés egyetlen ember szájából, és ez nekem a világ vége. Pedig harcoltam, mindig is próbálkoztam megvédeni magam mindentől, még a széltől is.
Nem ment.
Hetek óta rosszul voltam, de igyekeztem ezt eltitkolni. Ez egészen addig sikerült, míg egyik nap eszméletemet nem veszítettem, és amikor legközelebb magamhoz tértem, ebben az ágyban ültem a helyi kórházban.
Amikor meghallottad a hírt, nem siettél be hozzám. Te már tudtad, amit én még akkor nem; te már tudtad, hogy van egy napod elbúcsúzni tőlem, mivel addigra szétmarcangol a rák, ami a szervezetemből táplálkozik jelenleg. Most az enyémből, aztán vándorol tovább, és újabb áldozatokat visz a túlvilágra.
Este, amikor már épp lecsukódni készült a szemem, végre bejöttél. A kezedben egy csokor virágot tartottál, amit az ágyam melletti székre tettél, és rám mosolyogtál. Nem szóltál semmit, csak leültél, néztél és a szemedben egyszerre csillogott az aggodalom, a félelem és a boldogság.
- Azt mondták… - kezdted, de félbeszakítottalak.
- Tudom, mit mondtak. Lehet, hogy jobb lenne, ha elmennél… - hanyatlottam vissza erőtlenül az ágyra, és éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel, de nem hagyhattam, hogy Előtted elsírjam magam. Nem lehet ez az utolsó emléked rólam…
- Nem akarok. Veled akarok lenni – mondtad, és fölém hajoltál, de én oldalra fordítottam a fejem.
- Ne hülyéskedj. Fertőző, beteg és haldokló ember vagyok. El kell menned! – suttogtam, de a hangom sokkal inkább arra kérlelt, hogy maradj velem még az utolsó percekben.
Felálltál, és az ajtóhoz siettél. Kilestél rajta, majd kulcsra zártad. Gondolom, előtte szét is néztél, hogy a szüleim ott rágják-e a körmeiket, és biztosan épp igyekezték* összeszedni magukat, hogy ha bejönnek hozzám, akkor a „minden rendben”-arckifejezésüket mutassák nekem.
- Mit művelsz? – ültem fel ijedten.
- Mondtam már, veled akarok lenni.
- Én is mondtam már, hogy fert… - kezdtem, de kezed közé vetted az arcom, és egy csókkal elnémítottál.
Tudtuk… mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó csókok közt van. Tudtuk azt is, hogy soha nem felejtjük el egymást, mert mi együtt sokak, sőt többek voltunk mindenkinél.
- Szeretlek, Maya.
- Én is… ne felejts, jó?
Szorosan öleltél magadhoz, és én éreztem, hogy a szemem lassan csukódni kezd. Csak most nem az álomtól…
Még egy perc…
Több idő nem jár…
Búcsúzz el…
Mélyen a szemedbe néztem, és azt hiszem, ezzel a tekintettel mindent elmondtam neked… mindent, amit búcsúzásként elmondhattam, amikor egy utolsó könnycsepp gördült le az arcom, ahogy örökre lehunytam a szemem…
VÉLEMÉNY |
AJÁNLOM AZ OLDALT
