Mindig velem maradsz

Író: Betty
Tartalom: Rólad álmodom ficemhez egy újabb rövidke csatolmány ^^ A 12. fejezetben volt egy olyan rész, hogy Sirius kiakadt és elrohant otthonról. Nos, Natalye adott egy nagyszerű ötletet, és nem bírtam ki, megírtam ^^
Korhatár: nincs
Szereplők: Sirius Black (+ Kate White)
Megjegyzés: Minden jog Rowlingé, Sirius is az övé, de a helyszín, Kate az enyém, az ötlet pedig Natalye-é :) Szóval, ajánlom édes drága Natalye-nek (L)

~*~

Hangokat hallott a konyhából. Vidám, nevető hangokat. Sirius felpattant, és kisietett a szobájából, majd benézett a hangok forrását keresve; Alice csacsogott össze-vissza, szokásához híven, a többiek pedig röhögtek. Sirius káromkodott egyet, felkapta a kabátját, majd becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

Gyorsan el akart tűnni a környékről, így csak befordult az első utcába, majd annak egy mellékutcájába. Őrjöngött, tajtékozott, ordítani és üvölteni akart volna a méregtől. Nem is mérges volt, túl enyhe kifejezés lenne. Sirius dühös volt, a vártnál is jobban kiakadt. Pedig… barátai „csak” kikapcsolódtak egyetlen éjszakára.

Gyűlölöm őket. Hogy a… hogy a francba lehetnek ilyen dögök? Basszus, most halt meg… Meghalt. Örökre. Vége… NINCS TOVÁBB! Erre ők…

Felemlítik a régi csalódásokat, szórakoznak, mintha mi sem történt volna. Mindössze öt nap alatt túlteszik magukat? Undorító, szánalmas népség, akiknek… nincs lelkük, nincs valamiféle tiszteletük az elvesztett szerettük iránt…

Furcsa, hogy mindezt épp én gondolom… de nem vártam volna tőlük. Lilytől főleg nem, mivel a legjobb barátnője volt. A LEGJOBB, mire ő csak így szimplán röhögcsél velük, meg gondolom, állandóan hetyegnek Ágassal. Mert hát ők ott vannak egymásnak, nekik minden jó, minden szép; nem választja őket szét az atyaúristen se, mert ők az „álompár”, a szent és sérthetetlen Lily és James páros. Hányingerem van…

Nem, nem csak tőlük. Magamtól is. Nem is vagyok különb Lilytől, ha ilyeneket mondok a legjobb barátomról. Ágas mindig mellettem állt… még ha hetediktől kezdve nem látott, nem hallott mást Lilyn kívül. De…

Elakadt a lélegzete, mert valamilyen jóleső, meleg borzongás járta át testét, és hallotta, tudta, érezte, biztos volt benne: Ő az.

- Kate? Kate! – üvöltött a hideg, kietlen utcába. Végigvisszhangzott a kihalt területen, a hangok viszont csak üresen koppantak a falakon.
- Sirius… - Körbenézett. Úgy érezte, körbeveszi őt Kate, a hangja, a teste, minden egyes érzése. – Ne hibáztasd őket. Szeretnek. Emlékezz arra, amit mondtam: vigyázzatok egymásra…

A levegőbe markolt, de nem maradt semmi a kezében. Erőtlenül csuklott össze a térde, és nem tudott, nem is akart tenni ellene. Fájt is neki a hang, de mélyen, nagyon mélyen vert a szíve. Szaporán, őrült módjára diktálta a tempót. Szinte már zihált, nem kapott levegőt…

- Kate… Kate! – ordította újra hangosan. – Kérlek, ne hagyj el megint…

Lassan felállt, nekidőlt a falnak hátával, és megtörten támaszkodott a térdére.
- Tudom, hogy itt vagy nekem. Mindig is itt leszel belül, de… ne csak így. Látni akarlak… érezni. Tudni, hogy az enyém a legszebb nő a világon… Szeretlek, Kate. Szeretem azt, hogy szeretlek. Azt is, ami voltam, mikor veled voltam, amikor rád gondolok… Akarom érezni újra azt, amit veled éltem át. A-ka-rom. Érted? Kate…

Lassan felegyenesedett. Ismeretlen erő szállta meg testét, és azt a csöppnyi esélyt felébresztette, ami az életben maradásához volt szükséges. Nem, Sirius Blacket nem olyan fából faragták, hogy öngyilkos legyen. Azt az ’életet’ nyerte vissza, amit reménynek neveztek. A reményt, mely segít neki, hogy túltegye magát egy személy elvesztésén, akit tulajdonképpen nem is veszített el. Ott volt vele. Mert Kate White, még ha át is lépte a túlvilág kapuját, mindig mellette fog maradni…