Utolsó csók

Író: Betty
Tartalom: Ez a kis történet az Én nem vagyok Ő következménye vagy folytatása (kinek hogy tetszik…). Gyötrelem, belső vívódás megint előfordul :P
Korhatár: 12
Szereplők: James + saját szereplő
Megjegyzés: Lily-hasonmás az ÉN jogomat illeti.

~*~

- Nyugodj meg L… - kezdted, de elharaptad a mondatot.
- „Nyugodj meg L…”?! – ismételtem, és még jobban felment bennem a pumpa. – Csak nem LILYt akartál mondani a KLAU helyett?! – tajtékoztam, dühöngtem, őrjöngtem egyszerre.
Nem válaszoltál, és ezzel inkább csak dühíteni tudtál. Persze, észre sem vetted.
- Elegem van belőled! Még mindig nem érted, hogy én nem vagyok Ő?! – Felugrottam a fűről, és indulni kezdtem a kastély felé, de elkaptad karomat.
- Ne haragudj!
- Nem, nem haragszom – ironizáltam. – Egyáltalán nem. De végeztünk James Potter, itt és most!
- Nem, Klau, nem végeztünk! Szükségem van Rád! – Elém léptél, és mindkét karom fogtad már.
- Rám?! Biztos vagy te ebben?! Összetévesztesz Miss Tökéllyel!
Azzal kirántottam karomat szorításodból, és otthagytalak. Rohantam befelé, ahogy csak tudtam, miközben a fékezhetetlen harag átjárta testem minden pontját.

Befordultam az első folyosó végén, és véletlen épp Evansbe botlottam. Vagy lehet, hogy nem véletlen?
- Ó, Lilyke, hát téééged kerestelek!
- Engem? – vonta fel szemöldökét. – Mit akarsz, Klaudia?
- Hm… Mit is? – Meglendítettem pálcámat, amikből izzó szikrák pattantak ki. - Obstructo! – Nos igen. Vérbeli mardekáros vagyok.

Evans métereket repült, és becsapódott a kemény betonfalnak.
- Mi…a…franc bajod van?! – kérdezte, majd pálcát rántott, és mielőtt védőpajzsot varázsolhattam volna magam elé, én is repültem pár métert.

Felszisszentem, ahogy gerincem roppant a falnak köszönhetően, de erőt vettem magamon, és felkeltem. Ez után megpróbált lefegyverezni, de nem sikerült neki. Kis közönség is gyülekezett már körénk, de mi kizártuk őket a látókörből. Mint két éhes nőstény köröztünk, akik bármelyik pillanatban képesek egymásnak ugrani.

Végül egyszerre kiáltottuk a kábítóátkot, és mindkettőnké elérte a célját.

Sötétség vett körül. Nem tudom mennyi idő telt el, csak azt vettem észre, mintha sűrű fekete köd lett volna mindenfelé. Aztán futni kezdtem. Kétségbeesetten pillantottam hátra vállam felett. Menekültem…Tőled…

Sehol nem láttalak, és csak bíztattam magam, ez álom, semmi több, mindjárt vége, mikor meghallottam a hangodat.
- Ne haragudj, Klau! Én nem akartam. – Annyira valóságos volt, mintha közvetlenül mellettem lennél.

Aztán éreztem, hogy a sötétség elmúlik, és kinyitom a szemem. Hunyorogtam egy pillanatra, de aztán megláttam barna szemeidet. Elmerültem bennük - sajnálat, vágy, megbánás és szerelem. Körülnéztem, ugyanis tudtam, hogy az utóbbi nem nekem szólt.

Evans két ággyal ült tőlünk, és te is követted tekintetem, majd elmerengtél, ahogy őt nézted.
- Menj, James! Mellette a helyed, nem mellettem – mondtam.
- Ne butáskodj! Te vagy a barátnőm, nem ő – suttogtad, és megszorítottad kezemet.
- De ő szerelmed, nem én.

Most sem válaszoltál. Nem értelek. Miért nem reagálsz ilyen dolgokra? Miért nem hagysz itt egyszerűen, és miért nem mész oda Hozzá?
- Figyelj Klau! Felejtsük el, ami ma történt, rendben?
- Rendben. – Ennyit tudtam kinyögni, aztán a javasasszony kiküldte Jamest.

*

Pár nappal később…

A naplemente közeleg már, a szél is erősödni kezd. A helyszín megint a park, és a szereplők is ugyanazok - Te és Én. Nem értem ezt a párosítást, semmi közünk egymáshoz. Esetleg annyi, hogy a vágy csillapítására kihasználjuk egymást. Érdekes, ugye? De az én részemről csatlakozik a szerelem is, ami nem kap viszonzást. Legalábbis Tőled soha nem fog.

Magadhoz húzol, átölelsz. Érzem a szeretetedet, de ez nem szerelemből jön. Ez maximum egy rajongás vagy egy baráti. Ha tudnád, hogy mennyire kiismertelek…
- James, nekem ez nem megy tovább! – fakadok ki, mire értetlenül nézel rám. – Sajnálom, de most már el kell, hogy engedj! Szükségem van viszonzott szerelemre, és tőled ezt nem kaphatom meg.
- Klau…
- Ne vágj közbe, és ne gyere a „ne filozófálj” szövegeddel! Te is tudod, amit én. Fáj kimondani, de én elengedlek, még ha szeretlek is. Csak kérlek, ne játszunk tovább, ne hazudjunk. Elég volt a színészkedésből…
- Klau, kérlek, fejezd be! – szólsz rám erélyesen.

Szembe fordulok veled. Csak egy utolsó ölelést kérek, és utoljára had érezzem a csókodat.

Óvatosan hozzád bújok, kezeim közé veszem álladat, és egy csókot lehelek szádra. Minden porcikámmal kívánlak, és akarlak, de nem élet az ilyen. Ez az utolsó csók. Elfogadtam a sors akaratát.

Elrejtem mélyen magamban a friss élményeket, és leküzdöm a feltörni készülő sírást.

Elhúzódom tőled, lassan felállok, miközben végig a szemedbe nézek.
- Köszönöm az együtt töltött perceket. Légy boldog… - Lilyvel…

~VÉLEMÉNY~