Nem látsz

Benyitok az örök fekete ajtón.
Rám mosolyogsz, de nem látsz.
Idebent érzem, tudom jól.

Hátralépek, vállam fájón ütközik az ajtófélfának.
Rémültnek látszol, de tudom,
Nem látod, hogy elakad a lábam.

Egy kéz nyúl ki értem, megkönnyebbülten villan szemed.
Köszönöm – suttogom,
De ujjaim bizseregve keresik a kezed.

Nem késel, mindig ott vagy ha kell.
Erre kértelek. Bár csak álmomban,
De te itt is éppúgy létezel.

Aggódva térdelsz elém: Ugye semmid se fáj?
Nem nézek rád. Te sem teszed.
Az fáj, hogy nem látsz úgy igazán.

Szerzői megjegyzés: Úgy nézze mindenki, hogy ez életem első és azt hiszem utolsó verse. Csak gondoltam ha már megírtam...