Karácsony Weasleyékkel

Író: Betty
Tartalom: Molly Weasley kitalálta, hogy karácsonyi összejövetelt szervez a családnak. Ez nem is lenne gond, ha nem lenne hat gyereke, ráadásul az unokák is jól megszaporodtak…
Figyelmeztetés: HP7!
Korhatár: nincs [de csak saját felelősségre olvasandó :D]
Szereplők: sok-sok Weasley + néhány Potter
Megjegyzés: Nem tudom, hogy a gyerekek pontosan melyik évben születtek, szóval én csak tippeltem, meg érdekesség szerint építettem bele a történetbe. A gyerekek nevét Wikipédián találta meg Vicky [ez jól hangzik, nem? :D], amiért rengeteg köszönettel tartozom neki. Szóval, ajánlom neki a történetet ^^
Közben rájöttem, hogy kihagytam szegény kis Teddyt, de vegyük úgy, hogy őőő... valami rokonánál van XD

~*~

- Rox drágám, ne lábatlankodj már itt a nagyanyád konyhájában! Nem látod, mekkora sürgés-forgás van? – kiáltott Molly Weasley unokájára, majd amint a kislány megszeppenten a háttérbe húzódott, rögtön visszatért a dolgához.

December huszonnegyedikén óriási káosz uralkodott az Odúban, amit Molly a saját önfejűségének köszönhetett. Persze, őt csupán az anyai, a nagyanyai és a testvéri ösztön vezérelt, mivel kitalálta, hogy az idei karácsony úgy fog eltelni, hogy ő összehívja az egész családot. Nem, most nem csak a férj, a hét gyerek és Harry Potter ült le karácsonykor az asztalhoz, hanem öt fia feleséggel és gyerekkel együtt, továbbá az egyetlen lánya a Kiválasztottal plusz-mínusz három gyerek, illetve két bátyja, akik Molly szerencséjére nem nősültek, és nem is lett hét gyermekük, sem nyolc unokájuk, sem két terhes menyük…

Természetesen Molly ez miatt sohasem panaszkodott, hiszen a legnagyobb boldogsága az életben az óriási családja volt, aminek tagjait örömmel, szeretettel és néha túlságosan nagy óvintézkedésekkel kényeztetett el.

Molly fejében végigment egy névsor azokról, akiket nem hívott meg a nagy családi összejövetelre; Arthur testvére néhány évvel ezelőtt meghalt Skuptolocusban, Billy anyósát és apósát sem hívta meg, mert se kedve, se energiája nem lett volna flancos francia dolgokat intézni, mivel idén csak egy hétköznapi, nyugodt karácsonyt szeretett volna. Egy pillanatig elgondolkozott azon, hogy hogyan lesz nyugodt ez a karácsony, de rögtön el is vetette az efféle kételyeit, hisz mi gond lehet ennyi angyali gyerekkel?

A lista folytatódott még azzal, hogy Charlie nem nősült, ő csak a sárkányokért élt, és az irántuk érzett szeretetét sohasem tudta elcsábítani egyetlen női szív sem. Egy kicsit sajgott ez miatt a szíve, mert négy menye volt, és ő szeretett volna még egy ötödiket is, de azzal a biztos tudattal nyugtatta meg magát, hogy lesz elég éhes száj erre a vacsorára…

Roxanne Weasley az ajtóból figyelte továbbra is nagymamáját, de ahogy az apja, George felkapta, vidáman nevetett fel.

- Apu, apu! Nézd, a nagyi milyen szép kalácsot sütött! – mutatott a sütikre az asztalon.
- Gyere, Rox, elcsórunk néhányat – kacsintott lányára, de sajnos a főszakácsnő ezt meghallotta, és mérgesen összehúzta szemöldökét.
- Abból nem kapsz, George Weasley! Éveken át loptátok Freddel a kalácsaimat úgy, hogy a többieknek nem maradt, de ezen az estén ez nem fog menni.
- Jaj, anya, ne legyél ilyen szívbajos.
- Frednek hívták a te testvéredet is, apu? – nézett fel Rox barna szemeivel, miközben apja megigazította két kis vörös copfját.
- Igen, csak néhány éve meghalt a csatában. De hősként halt meg – mosolyodott el George, és elöntötte a szívét a melegség, ahogy fia is befordult a konyhába, és mintha a bátyát látta volna tíz évesen.
- Gyertek, gyerekek, hagyjuk a nagyit – vette fel a karjaiba gyerekeit, és az ajtóhoz sietett, ahol Fleur jelent meg nyolchónapos terhesen, mögötte pedig Billy a karjaiban lányával, Victoire-ral.

- Húha, Fleur, mekkora hasad van…! – csodálkozott George. – Csak nem ikrek?
- De bizony. – A nő angol akcentusa rengeteget változott, és mostanság egyedül az r kiejtésével akadt problémája.
- És ezt honnan lehet tudni?
- Hát a f’ancia o’vostudomány jóval elő’ehaladottabb, mint az angol. Má’ hónapokkal a szülés előtt megtudhatjuk… - magyarázta a kismama.

George vigyorogva hátba veregette bátyját, majd bekísérte őket az ebédlőbe, ahol Angelina kérlelte fiát, hogy ne cirkuszoljon, különben soha többet nem mehet sehova.

- Jaj, Angie, ne fenyegesd a fiamat!
- Az én fiam is, és úgy fenyegetem, ahogy akarom – mérgelődött Angelina, majd ahogy meglátta a férje mögött belépő vendégeket, rögtön felpattant, és megölelte őket.

- Rox, hányszor mondjam még, hogy csak egy picit hagyd nyugton nagyanyád? – hallatszott Molly hangja, mire George szemeit forgatva ment lányáért, hogy megmentse az anyja haragjától. Vagy lehet, hogy Mollyt mentette a kislány kíváncsiságától…

A következő tíz perc beszélgetéssel telt el, és persze a gyerekek egyből a fa körül kezdtek fogócskázni a szülők legnagyobb „örömére”.

- Hányszo’ mondjam még, Victoi’e, hogy ne most ke’gessétek egymást, me’t ’átok dől a ka’ácsonyfa! – csattant fel Fleur, de a gyerek mit sem törődve vele tovább futkározott.

- Hahó, megjöttünk! – csengett végig a házban Ron hangja, aki ijedten nézett körbe, és elmerengett azon, hogy mi van, ha nem is ma van karácsony…
- Menj már beljebb, Ronald, mert lefagynak a gyerekek meg én is! – szólt Hermione a férfi mögül, mire az ugrott egy nagyot, és a kis család sikeresen bebújt a takaros házba. – Legközelebb kérlek, gyorsabban tipegj, különben… - kezdte Hermione, de George újabban beállt fogadóbizottságnak, és Hermione nem folytatta.
- Ezek a mai feleségek mennyire fenyegetőznek… - viccelődött George, miközben kezet rázott Ronnal. Hugo is férfiasan nyújtotta a kezét, amit George nevetve fogadott el. – Látom, a gyereket is tanítjátok az illemre.
- Jó estét, George bácsi – köszöntek egyszerre a gyerekek, mire George vigyora tényleg fülig ért már…

A kis társaságot bevezette az ebédlőbe, ahol mindenki nagy örömmel fogadta az újabb vendégeket. Kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, és boldogan bontakoztak ki az ölelésekből.

- Sziasztok, kedveskéim – jelent meg Molly is, és körbe nézett a vendégein. – Ki hiányzik még?
- Apa, Percyék, na meg Kiválasztottné és családja – hadarta George, és büszkén kihúzta magát, hogy ezt a nemes listát ő sorolhatta fel. Egy pillanatig ikertestvérét kereste, aztán elhessegette a szomorú gondolatokat, hiszen karácsonyeste van. Most nincs szomorúság, nincs bánat, csak az öröm, és ez az óriási család…
- Nem-nem, apa nem hiányzik már – lépett be havasan Arthur. – Elnézést, egy kicsit elhúzódott a dolog a munkahelyen… Az a tusolókabin kifogott rajtam… - Majd belekezdett egy hosszú mesélésbe a muglitárgyakról.

Ezen az estén azonban senki nem állította le; mindannyian nevettek Arthur elbeszélésén, és mosolyogva fogadták a hatvanas éveit taposó férfi érdeklődését a muglitárgyak iránt.

Néhány perccel később kopogás hallatszott a folyosóról, és George arcáról nem fagyott le a mosoly akkor sem, mikor már tizedszer ment ajtót nyitni.

- Elkéstünk? – kérdezte aggodalmasan Ginny. – Nyolcra volt megbeszélve, és már félkilenc van, de a gyerekek… és…
- Semmi baj, hugi. Nyolctól várja anya a gyerekeit és azok családját, szóval… Nem késtetek egyáltalán. Még Percyék meg sem érkeztek.
- Mondtam én, hogy nem mi leszünk az utolsók – jelent meg az ajtóban Harry Potter, a nyakában egyetlen lányával, a kis Lilyvel. James mögötte állt, és grimaszolva vette tudomásul, hogy a karácsonyestét valami bugyuta családi összejövetelen kell töltenie, nem pedig a barátnőjével.

Albus félénken állt meg bátyja takarásában, és a gondolatai akörül jártak, hogy ő mit keres egy csapat griffendéles között, mikor ő az egyetlen, aki a Mardekárba került, ráadásul a szülei úgy tesznek, mintha őket nem zavarná. Pedig Albus Perselus Potter tisztában volt a neve eredetével, a szülei, a nagyszülei, a dédszülei eredetével is, akik mind a hős oroszlánok közé tartoztak. Csak ő nem…

A családot azonban ez egyáltalán nem érdekelte; sőt, néhányan még örültek is a változatosságnak, és azzal vigasztalták a fiút, hogy ennek nincs nagy jelentősége, mert attól még, hogy a süveg úgy döntött, hogy abba a házba ossza, a lelke mélyén lehet bátor, jószívű és barátságos.

*

Percy Ignatius Weasley oda-vissza sétálgatott a Szent Mungó szülészeti osztályán. Idegesen tördelte a kezét, és biztos volt abban, hogy az anyjáék kinyírják… Na jó, az nem lehet, hiszen… most születik meg az unokájuk! Már miért is ölnék meg?

- Mr Weasley, kérem, jöjjön be… - szólt ki egy nővér a kórteremből, mire Percy felpattant, és majdhogynem fellökte a nővért, aki az utolsó pillanatban kapaszkodott meg a kilincsben.

A kórteremben Percy rögtön a felesége mellé ült, akinek a kezében két csöppség sírt néha egyszerre, néha felváltva. Azonban az egyetlen dolog, amiről Percy abban a másodpercben meg tudta állapítani, hogy ez a két baba az övé, az a vörös haj volt…

- Ikrek? – esett le szegény szerencsétlen apukának az a tény, hogy lehet, hogy lesznek Fred-George típusú ikrei.
- Igen, drágám. És… kislányok – derült fel Penelopé arca, majd a nővérke letörölte a verejtéket homlokáról. – Ő itt legyen Lucy… ő pedig…
- Molly – vágta rá Percy, Penelopénak pedig könnyek szöktek szemébe, amint elképzelte anyósa reakcióját…

Az anyós reakciója azonban abban a pillanatban olyan volt, mint egy bombának… bármelyik percben robbanni tudott volna. Ideges volt, dühös és… csalódott. Igen, Molly Weasley csalódott volt, amiért fiacskája cserbenhagyta. Újra.

- Anya, ne aggódj már. Biztosan jól vannak – nyugtatta Billy édesanyját, miközben fél szemmel gyerekére nézett, aki felkapta Lilyt, és a hátán vitte.
- És ha… - kezdte Molly, de elharapta a mondatot, mert ekkor az összes gyertya elaludt, a kandallóban is megszűnt a tűz, a gyerekek pedig visítva keresték szüleiket.

- Reszkessetek, újoncok, mert megjöttek a híres Prewett fivérek! – hallottak egy kis szónoklatot, és az ajtóban a pálca fénye segítségével kivehető volt az idős férfi alakja.
- Gideon, Fabian! Az isten áldjon meg benneteket! – feddte meg Molly a fivéreit, és már fogta is a tányért, hogy egy jó kis mozdulattal nekik vágja, de George elé lépett.
- A kedvenc nagybácsiaimat nem bánthatod…
- Ez a beszéd, fiam – vigyorgott Gideon, miközben Fabian megpörgette a pálcáját, és az összes fény visszatért az Odúba.

Már-már kísértetiesen ugyanabban a minutumban egy bagoly röppent be az ablakon, és a gyerekek egymást elkerülve próbálták megfogni a szerencsétlen madarat, aki riadtan kapkodta a fejét és kereste a biztonságot nyújtó karokat – és ezt természetesen Mollynál találhatott meg.

Molly szinte feltépte a borítékot, majd a szemeivel falni kezdte a szavakat, és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amikor a levél végére ért.

- Megszülettek. – Ennyit mondott, mire a felnőttek felé kapták a tekintetüket.
- Kik? – Úgy néz ki, még mindig csak Harry Potternek van bátorsága egyes emberekkel szembe szállni…
- Lucy és… Molly Weasley. Ikrek. – Az idősebb Molly szemeiben könnyek csillogtak a meghatódottságtól, és már maga előtt látta azokat a perceket, ahogy menyét és fiát magához öleli, majd el sem engedi őket…
- Azért el tudjátok képzelni Percy arcát, amikor meglátta az ikreket… - gonoszkodott egy kicsit Ron, mire a legtöbben elnevették magukat, azonban a feleség részéről egy bokásrúgás járt az asztal alatt. De semmi vész, Ronald Weasley is tisztában volt az aranyszabállyal, hogy egy jó asszony mindent megbocsát… Már pedig Hermione a jó asszonyok közé tartozott…

… és persze az összes jelenlévő asszony odatartozott, amit az asztalnál ülő férfiak nagyon is jól tudtak, és örömmel néztek végig a csemetéiken is…

~VÉLEMÉNY~