Kanyar

Író: Betty
Tartalom: Egy rövid egypercesnek nevezhető történet, ami ma született, miközben hazafelé utaztam a buszon. Ez ki is hatott az eseményekre :D
Korhatár: nincs
Megjegyzés: Elborult az agyam egy kicsit... :S de remélem, ez nem akadályoz meg benneteket abban, hogy írjatok véleményt ^^ Még annyival is megelégszek, hogy "ez hülyeség" :D
Imagine-ön egykor a Kiemeltek között is szerepelt :)

~*~

Felszállok az autóbuszra, majd elfoglalom az egyik ablak melletti ülést. Kitekintek az ablakon, és figyelni kezdem az embereket. Mindig ezt csinálom. Néha többet lehet leolvasni róluk az ablakon keresztül, mintha előtted állnának, és felvennének egy maszkot…

Kanyar.

Az első állomáson felszállt több idős hölgy, akik szinte feltöltötték a buszt. Továbbra is a külvilágra szegeztem tekintetem, és megláttam egy lányt. Fekete haja finoman omlott a vállára, és gyönyörű arca volt. Szinte hihetetlen, hogy akad olyan nő a világon, aki a Barbie-babák mása is lehetne. Lehetne! Ám volt valami, ami sajnos, az egész összképet elrontotta. Az a szomorú tekintet, és az a lefelé görbülő száj. Aztán a busz elindult, a lány pedig ott maradt, miközben a messzeséget figyelte.

Kanyar.

Néha úgy érzem, hogy ez a sok kanyar időpocsékolás. Talán, mehetne egyenesen az út, és mindenkinek gyorsabb lenne. De hát a benzinkutasoknak is meg kell élniük valamiből, nemde?

Újabb kanyar.

A busz megint beállt az egyik állomáson, ahol már több ember is sorban állt, és várakozott arra, hogy elfoglalhasson egy helyet. A szomszédos üléseken kicsit hangosabban kezdett traccsolni az idősebb korosztály. Ekkor egy párt láttam meg. A fiatal nő mosolyogva hallgatta az őt karoló férfit, aki valamit hosszasan magyarázott. A nő arcáról lefagyott a mosoly, majd hirtelen eltorzult a dühtől. Mindez szempillantások alatt ment végbe… Aztán egy pofon csattant a férfi arcán, és a nő hátrébb lépett. Végül a buszra nézett, és mielőtt még bezáródott volna az ajtó, a nő fellépett, és sietve leült pontosan mellém.
Megilletődve néztem, ahogy összegörnyedve tenyerébe hajtja az arcát, és sírni kezd. Az idős hölgyek egy pillanatra felé néznek, aztán összesúgnak. Nem érdekli őket. Én azonban továbbra is figyelem a nőt, aki szinte rázkódik a zokogástól. Mennyi fájdalom… Mennyi mindent tud összerombolni pár mondat!

Miért van az, hogy az a személy tud megbántani bennünket a legjobban, akit a világon a legjobban szeretünk?

Ekkor felszállt egy ellenőr. Nyugodtan húztam elő a jegyemet, azonban remegett egyet a kezem, mikor az ellenőr megállt mellettünk. Sietve nyújtottam jegyemet, mert láttam, hogy a mellettem ülő nő egyáltalán nem akarja előszedni. Gondoltam, adok neki egy kis időt…

Az ellenőr bólintott, ahogy megnézte a jegyemet, és a szomszédomra nézett.
- Hölgyem… a jegyet – szólt határozottan.

Mintha most húzták volna vissza a valóságba. Fátyolos tekintettel nézett fel a negyvenes éveit taposó úrra, aki érdeklődve tekintett rá.

A nő újra zokogni kezdett, és csak a fejét rázta. Megértettem, hogy nem vett jegyet, de egyszerűen ledöbbentem.

Az idős nőszemélyek pletykázása, néhány fiatal viccmesélése, az ellenőr magyarázása és a fiatal nő zokogása törte meg a busz mindennapos monoton csendjét. Minden egyes zaj egy újabb idegszálamra hatott és úgy éreztem, hogy még egy hang, aztán szétdurran az agyam.

- Veszek neki jegyet – mondtam hirtelen, és előrementem a sofőrhöz, akitől a jegyet kellett volna beszereznie.

- Elnézést uram, de egy nő nem vette meg jegyet, és szeretnék neki venni.
- Mit akarsz? – mordult rám.

Kicsinyesen éreztem magam. Olyannak, aki szeretne segíteni, és mégis az első ember megakadályoz ebben. Pont ez a lényege az életnek - minden egyes lépésedhez tesz egy akadályt, csak azért, hogy ha sikerült mindet kijátszanod, akkor tapasztaltabb, érettebb és megfontoltabb legyél.

Kanyar.

Nekiesek a sofőrnek, aki hirtelen megrántja a kormányt és letérünk az útról. Beverem a fejem, aztán a földön kötök ki…

Nem akarom, hogy egy kanyar végezzen velem!

Megérintem a fejemet, mikor meglátom a vért… Ekkor elveszítem az eszméletem.

- Hé! Nagylány! Hahó! – ráz fel valaki.
Kinyitom a szemem, és kábán felkelek. Sajog a fejem, és kitekintek az ablakon.
- Az utolsó állomásnál mindenkinek le kell szállnia – szögezi le a sofőr.

Én pedig mosolyogva szállok le a buszról arra gondolva, hogy a sors újabb akadályt tett elém, mert sötét van, és bármi történhet a mai világban…

VÉLEMÉNY