Varázsceruza
Író: Betty
Tartalom: A történet magyar dolgozatra íródott, és a téma igazából az lenne, hogy adott egy ceruza, amivel ha pl rajzolsz, akkor élre kelnek azok a dolgok, amiket lerajzoltál. Én azonban másként írtam meg… :)
Korhatár: nincs
~*~
Sietősen teszem rendbe magam a fürdőszobában, majd a ruháimat is magamra öltöm. Gyors ellenőrzés a tükörben, végül felkapom a táskám és megindulok az iskolába.
Szaporán szedem a lábaimat, miközben érzem, hogy elönti minden egyes porcikámat az izgalom. Már közel két percre vagyok a célállomástól, mikor az izgalmat kettéhasítja egy másik érzés: a félelem.
- Otthon hagytam? Nem! De mi van, ha igen..? Mással nem fog menni!
Ránézek az órámra… már nincs időm visszarohanni! Kétségbeesetten kapkodom a fejem az óra és az út között, aztán az utolsó reményemet is elraktározom. Hisz’ még nincs minden veszve; lehet, hogy a táskámban van!
Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a felfokozott félelmem mellett. Szinte beleremegtem abba a feltevésbe, hogy akár el is vesztettem…
- Elég! Biztosan itt van! Itt kell, hogy legyen! – állítom le saját fantáziálásomat, mikor végre befordulok az iskola udvarába.
- Anna! Hahó! Hova rohansz? – hallom Kata hangját, de mit sem törődve a válaszadással, továbbfutok.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat, ezzel jócskán magam mögött hagyva Katát. A terem előtt fékezek le, és épp indulnék be, de ekkor váratlan meglepetés ér: Tomi elállja az utam, nem akar beengedni! Pedig nem pakolhatom ki a könyveimet a padlóra!
- Tamás! Állj félre! – rivallok rá, és próbálom ellökni. Sajnos, ismét csak bebizonyosodik, hogy a nemek harcában ki az erősebb. De csak fizikailag…
- Naaa! Tomiiiii! – hízelgek neki. Azt hiszem, ész terén mégiscsak a nők állnak a dobogó tetején…
Ennek ellenére nem hiszek a tervem sikerességében, de szerencsére megunhatta a nyafogásom, és elslisszol a többi sráchoz.
- Anna! Végre… be… értelek… - zihálja Kata mellettem, miközben egyik kezével a térdére támaszkodik, a másikkal vállamat szorongatja.
Ösztönösen söpröm le a kezét – egy pillanatig sem tölt el düh, csak a félelem beárnyékol mindent. A padomhoz lépek, és először átkutatom az elülsőzsebeket, majd a könyveim is kipakolom. Legutoljára hagyom a tolltartóm…
- Anna? Mi a baj? Falfehér vagy… - állapítja meg barátnőm, én azonban nem válaszolok. A remegéstől alig tudom a tolltartóm cipzárját elhúzni. Kata mégis kitartóan találhat:
- Krisztivel van gond? Összevesztetek? Vagy anyukádék? Nem engednek el a hétvégi buliba?
- Ne kombinálj már – vetem oda, bár lehet, hogy inkább magamat próbálom leállítani. – Csak…
- Csak nem engednek?!
- De engednek. Csak…
Nem tudom befejezni, mert ekkor megérintem a keresett eszközt, és a tolltartóm kiesik a kezemből. Már egy másik világban járok, ahol csak a fantáziám tárgya és én vagyok, ahogy írok, és minden sikerül, és…
- Anna! Ugye nem? Mondd, hogy nem az a hülye kis ceruza miatt vagy ilyen!
- De! – nézek rá dühösen, amiért visszarántott a képzeletvilágomból.
- Nőj már fel! Tizenöt éves vagy, az istenért! Ez annyira gyerekes…
- Lehet, de Ő az egyedüli kabalám, és…
- Úgy beszélsz, mintha egy személy lenne – vág közbe.
-… és ha nincs velem – folytatom, figyelembe se véve az előző beszólását -, a varázslat nem él. Teljesen leblokkolok…
- Inkább ülj le tanulni – mondja némi gúnnyal a hangjában, aztán otthagy.
Nem tudok rá haragudni. Igazából fel se fogtam, amit mondott, mert annyira örültem a Varázsceruzámnak, ami hamarosan bebizonyítja, hogy igenis csak vele sikerülhet a matekdolgozat, és mondhat bárki bármit…
VÉLEMÉNY | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
