Emlékszel...?

Író: Betty
Tartalom: Egy rövid gyötrődő és romantikus Lily-James egyperces, ami érzelmileg lehet, hogy valakire hat is... Lehet, hogy valakire meg nem :D
Korhatár: nincs
Megjegyzés: Sophie-nak ajánlva :)

~*~

Emlékszem, mikor történt. Egy esős, tavaszi nap volt, és én éppen az autóbuszon utaztam. Rád gondoltam – megint. Pontosan emlékszem most is, hogyan rajzolódott ki előttem a meggyötört arcod, és az, mikor ajkaid szomorúan azt formálták: vége. Alig jött ki hang a torkodon, mégis úgy éreztem, mintha üvöltenéd.

Azóta nem találkoztunk.

Emlékszem, az autóbusz ablakán is a te képmásodat véltem felfedezni, és a szürke felhők is mintha a te könnyeidet hullatták volna… Ekkor azonban megpillantottalak az utcán.

Ösztönösen felpattantam, és a sofőrnek megállj-t parancsoltam, aki ijedtében befékezett. Emlékszem, rögtön leszálltam, és átrohantam az út túloldalára – hozzád. Mikor megláttál, nem csillant fel a szemed úgy, ahogy roxfortos éveink alatt. Szád nem húzódott nyomban mosolyra, még csak meg sem rándult… Bántott, de nem törődtem a saját fájdalmaimmal.

- Te mit keresel itt?

Emlékszem, egy világ dőlt össze bennem akkor, mikor meghallottam a szomorú, csalódásban gazdag hangodat.

Legszívesebben elrohantam volna, de valami nem hagyta. Abban a pillanatban nem tudtam, mi az, azonban azt igen, hogy nem menekülhettem el, és nem játszhattam a sértett felet.

- Téged – válaszoltam.

Emlékszem, felkaptad a fejed, és úgy néztél rám, mint még soha. Remény csillant a szemedben, ahogy az enyémben is. Hevesen verni kezdett a szívem, és arra gondoltam, hogy nem követhetem el újra meg újra ugyanazokat a hibákat.

Megráztad a fejed, azt gondoltad biztosan, hogy hallucináltál.

- Tessék?
- Mondom, téged – ismételtem meg.

Zavarodott tekinteteddel végignéztél rajtam, és alig vetted a levegőt. Nem tudtam, mit tegyek, és csak viszonoztam a pillantásod.

- Miért is? – Visszanyerted a hangodat, és ugyanolyan mogorva lettél, mint eleinte.
- Beszélni akartam veled.
- Igen…? Nekem nincs mit beszélnem veled.
- Ez nem igaz.
- Nem? Honnan tudod? Ennyire ismersz? Egyáltalán a Nagy és Sérthetetlen Lily Evans minek akar beszélni velem?
- James! Ne csináld már! – A sírás fojtogatott már-már, és kétségbe is estem.
- Nem Potter?

Nagyon megbánthattalak. Legszívesebben visszaordítottam volna, hogy sajnálom, és hogy bocsáss meg, de nem tettem. S ekkor levezetted rajtam a hónapok alatt felgyülemlett fájdalmaidat, én pedig csak némán tűrtem, ahogy kitörsz.

-… Nem kell a sajnálatod, Evans. Túltettem magam, vége, ennyi. Évekig koslattam utánad, évekig próbáltalak meggyőzni arról, hogy szeretlek, te pedig kinevettél, meg kigúnyoltál. Én kitöröltem a múltat, örökre. Nem fogok azon siránkozni, hogy te a lelkembe tiportál, és végig csak szórakoztál velem. Menj Pipogyuszkádhoz, dédelgesd őt, vagy Tomot, vagy Dent, vagy akárki mást!

Elkaptad a tekinteted rólam, és letörten megindultál.

- Hát nem emlékszel már? – fakadtam ki. – Nem emlékszel az első randikérésre? Az első csókunkra? – Megráztad megint a fejed. – Nem, ez nem igaz! – Kétségbeesetten harapdálni kezdtem a számat, és próbáltam valami olyat mondani, amivel ott marasztalhattalak.

Emlékszem, véglegesen kitört belőlem a sírás. Megtorpantál, és könnyektől fátyolos szemmel visszanéztél rám.

- James, én… én sajnálom. Nem tudtam, mit higgyek. De az elmúlt hónapok ráébresztettek mindenre, ami vagy, ami hiányzik, és arra, amiben tévedtem. Nem kérem, hogy bocsáss meg, csak adj egy esélyt, hogy jóvátegyem…

- Hogy az előző kérdésedre utólag válaszoljak: igen, emlékszem…

Amikor tudod, hogy nem jön, de mégis várod
Amikor tudod, hogy kár volt, mégse bánod,
Amikor érzed, hogy hevesebben dobog a szíved,
Amikor érzed, hogy érte remeg a két kezed,
Amikor várod, hogy eljöjjön a pillanat,
Amikor várod, hogy odaadhasd önmagad,
Amikor vágyod ölelését s csókjait,
Amikor vágyod hangját és szavait,
Amikor néznéd mosolyát és két szemét,
Amikor néznéd, ahogy nyújtja a két kezét,
Amikor nem bírod már, kibuggyannak a szavak,
Amikor nem bírod már türtőztetni magad,
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged,
Amikor elhiszed, hogy Ő is eleped érted,
Amikor megijedsz, de nem tudsz tenni ellene,
Amikor megijedsz, mert rossz lenne nélküle,
Amikor már aludnál és ébrednél is mellette,
Amikor már Önmagaddal harcolsz ellene,
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész,
Amikor rájössz, hogy miért ne, hisz egyszer élsz,
Amikor világossá válik, hogy ez jó neked,
Amikor világossá válik, hogy megteszed,
Akkor vedd tudomásul, hogy igenis szereted...

~VÉLEMÉNY~