Ordinary day

Író: Betty
Tartalom: Sirius-saját szereplős rövid kis szösszenet. Vigyázat: romantika, lelkizés, fájdalom...
Korhatár: nincs
Megjegyzés: Köszönet a dalért Sophie-nak, amit  meg lehet hallgatni, illetve nézni a http://www.youtube.com/watch?v=OJD5UddPVd8 oldalon. Szóval millió köszönet Sophie-nak, és természetesen ez a kis szösszenet őt illeti :)

~*~

Magányos farkasként bolyongok Roxfort néptelen folyosóin. Jóval a megengedett időpont után járunk, de ez nem riaszt el soha sem. Pusztán jó itt egyedül. Sötétség, csend és nyugalom. Nem akarom megzavarni még véletlenül sem…

Mostanában valamiért szokásommá vált. Nem tudom miért, de ez a rémisztő csend, és ez a hideg szél megnyugtat. Rideg kacajt hallatok.
- Hideg szél a kastélyban? - Gúnyos mosoly terül el arcomon saját badarságaim miatt. - Hát persze! Ezt is csak én érzem. Itt. Itt legbelül.

Üresség vesz körül. Fájdalmas üresség. Szavakba önteni nem lehet, pedig olyan jó lenne tisztázni magamban ezeket az érzéseket. Ezeket az általános érzéseket. Bár nem is lenne értelme… Azok a sötétkék szemek sugallják az Érzést, a Gondolatot. Az enyémek pedig csak mindennapi értelmetlenségek.

Hisz’ hány száz lány szenved csak ebben a nyomorult iskolában Sirius Black elutasításától? Sok. Számtalan. A válasz ilyen egyszerű. Pedig csak egy fiú. Csak egy fiú, aki hajdan a szemeivel magával ragadott. Emlékszel még? Dehogy! Dehogy emlékszel! Mert az is csak egy átlagos nap volt…

Ugyanitt ültem, ugyanennek a falnak dőlve. Látod milyen sablonosak a napok? Épp erre tartottál. Lazán, mint mindig. Édesen, mint mindig. Siriusosan, mint mindig.
- Hát te meg ki vagy? – kérdezted akkor, és letelepedtél a fal tövébe közvetlen mellettem. Jól az esett az első titkos érintés.
- Csak egy a sok közül – válaszoltam. Értetlen arckifejezésed azt mutatta, nem érted a válaszomat. Pedig tudtad, mit értek ez a mondat alatt. Pontosan tudtad!
- Gyönyörűek a szemeid… - Nagyot sóhajtottam. Még most is emlékszem arra az őszinte, keserű sóhajra. Ugyanazok a semmitmondó szavak, amit eddig minden lánynak elmondhattál. Jól kezdődik.
- Kösz – válaszoltam sután.

Óvatosan elém térdeltél. Láttam a pillanatnyi hezitálásod, és a tanácstalanságod. Tenyerembe csúsztattad sajátodat, ujjaiddal átkulcsoltad ujjaimat. Felszabadultam az érintésedtől, mégis égetett a bőröm.
Miért volt ez így?! Miért nem lehetett volna egy közönséges érintés?!

Szád szélét harapdáltad. Még mindig nem tudtál dönteni. Azonban én igen.
- Olyan más vagy, mint a többiek… - mondtad, miközben egyik hajtincsemmel játszadozni kezdtél.
Más? Többiek? Azokra a szukákra gondolsz, akiket tegnap sem tudtál levakarni magadról? Remek.

Belesimultam tenyeredbe, és lecsuktam szemeimet.
„Kérlek légy velem, és lásd azt, amit én látok…”* Láthattad volna, de nem akartad. Pedig minden akarat kérdése.
- Még mindig nem árultad el, ki vagy – néztél rám kérlelően. Szemeid csillogtak, és sajátjaimat véltem felfedezni bennük.
Továbbra is kitartóan győzködtem magamat. Csak egy fiú, csak egy átlagos fiú. Semmi több.
- Egy átlagos lány. – Felnéztem, még mindig bátortalanul pislogtál. Kék szemeid nem hagytak nyugodni, mégis élettel töltöttek meg.

Ajkaiddal közeledtél, magam előtt láttam A csókot. Mutatóujjamat viszont szádra csúsztattam.
- Ne tedd tönkre ennek az átlagos napnak a varázsát…

*Vanessa Carlton – Ordinary Day dalszövegének egyik sorából van magyarul.

~VÉLEMÉNY~