Mert az életemhez tartozol

Író: Betty
Tartalom: James/saját szereplős novella. Személy szerint Klaudia Redford, akit már jól ismerhettek az <i>Egy jó ideig nem</i>, az <i>Utolsó csók</i> és az <i>Én nem vagyok Ő</i> ficeimből ismert. Az alapsztori ugyanaz; Klaudia nagyon hasonlít Lilyre, és James vele jár. Akit érdekel, az olvassa el a többit is :)
Korhatár: nincs (végül is, se káromkodás, se <i>olyan</i> jelenet)
Megjegyzés: Minden jog Rowlingé, továbbra sincs semmiféle anyagi hasznom. De megemlíteném, hogy Miss Redford az én tulajdonom.
Lehet, hogy unjátok már az ilyen témájú novelláimat, de én imádom Klaut^^
A cím mind2 személyre vonatkozik, talán a sztoriból kiderül :)

~*~

A folyosón keringve gondolkozom az életemen… Az életemen, mely üres lenne nélküled, James. Napok óta várom, hogy vége legyen ennek az egésznek köztünk, de nem történik az égvilágon semmi. Ugyanazt a játékot játsszuk már hónapok óta, és te is tudod, én is tudom, itt lenne az ideje, hogy mindketten a saját utunkat járjuk.

- Evans, várj már – hallom a szokásos nevet, és megbújok a szobor mögött, hogy ne vegyetek észre.

Feszülten ácsorgok, amíg el nem halkul a hangod, majd megindulok, de a folyosó végén egy pillanatra megállok. Észre sem veszel, csak Evanst nézed - úgy, ahogy engem sosem; könyörögsz, felfalod, és letéped a ruhát róla. És ezt mind csak a szemeddel…

A kezed egy pillanatra hozzá ér a lány derekához, aki jegesen hátrébb húzódik, a kinyújtott testrészed pedig visszahanyatlik a tested mellé. Minden egyes mozdulatodról meg tudom állapítani a pillanatnyi érzéseid.
Talán pont ez a baj.
Talán túlságosan kötődöm hozzád…

Evans gúnyosan rám néz, aztán csak azt látom, hogy magyaráz neked, végül rám mutat, te pedig döbbenten követed az irányt, és akkor tátod el leginkább a szád, mikor felismersz.

Tudod jól, mit jelent számomra egy ilyen alkalom. Fáj, éget itt legbelül és legszívesebben ordítanék, de nem teszem. Most is legszívesebben elrohannék, de mégis itt állok, és csak várom, hogy történjen valami, hogy lesüllyedjen a föld alattam, te pedig eltűnj az életemből Evansszel együtt. Örökre.

Lassan indulok el az ellenkező irányba, arcomat végigmarják a lehulló könnycseppek, a cipődobogások pedig csak éles fájdalomként jutnak el a tudatomig.

- Klaudia! – kiáltod, de felgyorsítok, és egyszer csak egy belső hangtól vezérelve futni kezdek.

A tömeg között furakodom, miközben lányok ezrei visítsák a nevedet, és szerencsémre feltartóztatnak. Futok, egyre gyorsabban, megpróbálva elkerülni a végzetemet… ami te vagy, James.

- Klaudia, kérlek, állj meg!

Fáj, ahogy felfogom a szavaimat. Minek álljak meg? Minek hallgassam újra meg újra a hazugságaidat?

Egy pillanattal később elkapod a karomat, és erőszakkal magad felé fordítasz. Kétségbeesetten bújok a már jól ismert karok közé, egyre jobban szorítva a testet, mely bármelyik pillanatban elpárologhat… eltűnhet… Evansé lehet…

- Csss, nyugalom, kicsim. – Te is szorítasz, de ugyan minek, ha pár perccel később már Őt ölelnéd?

Figyelmen kívül hagyom a gondolataimat, és továbbra is ölellek, mintha az életemen múlna a szorítás. Pedig tényleg azon múlik egyetlen kis – számodra - semmitmondó ölelés.

- Nyugodj meg – suttogod újra, és én most válaszképp megrázom a fejem. – Gyere, menjünk fel a klubhelyiségbe.

Hagyom, hogy magad után húzz, és hagyom, hogy továbbra is az életemmel játssz.

- Miért csinálod ezt, James? – kérdezem az arcodat fürkészve, hát ha találok valami árulkodó jelet.
- Mit csinálok? – nézel értetlenül, és én legszívesebben arcon vágnálak.
- Nagyon is jól tudod, mire gondolok. Ezt, James. Ezt a játékot, amit velem művelsz.
- Még mindig nem értelek. – Jó színész lennél, csakhogy engem nem versz át.
- Akkor felvilágosítalak. – Megálltam, és legszívesebben tajtékozni szerettem volna, de ez helyett csak néztem rá, és próbáltam összeszedni a szavakat. – Miért vagyunk mi együtt? Miért nem Evansszel vagy?
- Jaj, Klaudia. Ez a téma már nagyon unalmas, és teljes mértékben lerágott csont. Nem tudnál lapozni? – kérdezed, és két kezed közé veszed az arcom, majd suttogva folytatod: - Nagyon is jól tudod, miért vagyok veled, és nem Evansszel. Szer... szeretek veled lenni, szívem.

Nagyon is jól tudom, hogy azért nem vagy Evansszel, mert őt nem kaphatod meg. Teljesen logikus, hogy én csak egy másodhegedűs vagyok, vagy ha jobban tetszik, a másod-Evans.

- Gyűlöllek, James – roskadok össze, és nagyon sok erőfeszítésembe telik, hogy ne kezdjek el zokogni.
- Ugyan már – térdelsz le elém. – Ne csináld ezt…
- ÉN ne csináljam? – kelek ki magamból. – Szerintem meg TE ne csináld ezt VELEM. Miért kell szórakoznod? Miért nem tudsz elküldeni a francba? Sokkal egyszerűbb lenne a te életed, és az enyém is…
- Azért nem küldelek el sehova, mert az életemhez tartozol… - súgod, és a karjaid közé ölelsz, miközben egy pillanatra megenyhülök. – Szeretlek, Klaudia – mosolyodsz el lágyan, csak hogy én tudom, hogy ez is a színjátékodhoz tartozik.
- Mindketten tudjuk, hogy bennem csak az Evans-féle hasonlóságokat szereted, semmi mást – felelem szárazon, és lenyelem a torkomban keletkező gombócot. - Engem tulajdonképpen nem is látsz.
- Butaságokat beszélsz… Gyere, sétáljunk egyet a parkban, hogy lenyugodj.

Nem válaszolok, csak hagyom, hogy átkarolj, és kivezess az udvarra. A szél játszani kezd a hajammal, és ahogy az egyre erősödő szél már az egyenruhámba is belekap, hozzád bújok, és szomorúan hajtom a válladra a fejem, miközben arra gondolok, hogy egyszer úgyis eljön Evans ideje…

Ami kötelező: VÉLEMÉNY