Egy kócos hajú fiú lopózott ki a Griffendél klubhelyiség portréján, és miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja, felvette láthatatlanná tevő köpenyét, és kiviharzott a parkba.

Vágyott egy kis szabadságra, egy kis nyugalomra. Valami olyasmire, ami nem húzta fel az idegeit, és nem kell azon törnie a fejét, hogy árva maradt, hogy a jegyei sem ütik meg az elfogadható szintet, sőt azon sem, hogy az a lány, akiért él s hal, nem akar benne bízni…

Az a lány… Az a lány, egy földre szállt angyal, akinek bármit megadna. Bármit, ami boldoggá tenné. Érte meg is változott, de nem hatotta meg. Vagyis tettette, hogy nem érdekli, de a fiú nagyon is tudta, hogy ez mind csak egy álarc.

Idegesen hajába túrt, ahogy eszébe jutott egy olyan emlék, mint mikor az a lány pirulva elfordította tekintetét, és viszonozta a mosolyát a reggeli közben. Nem értette ezt a hirtelen változást, de jól esett neki.

Mikor a Tiltott Rengeteg előtt járt, egy nagyobb darab kő mögé rejtette a köpenyét, és felvette szarvas alakját. Igen, ez a titokzatos fiú egy animágus. Lassan haladt a fák között, és többször is félre nézett.

Ezerszer jártam itt, nincs mitől félni… – nyugtatta magát, de azért óvatosan körbe lesett.

Hirtelen egy tisztásra ért, és egy lenyűgöző nőstényt pillantott meg. Szarvas énjének is feltűnt egy lány, aki épp vizet ivott egy kis patakocskából.

Odasétált, majd mellé lépett. Az őzike felemelte fejét, és kicsit félénkén hátrébb húzódott. A szarvas nem akarta megbántani, vagy letámadni, így ő is hátrált egyet. Szemüket egymáséba fúrták, és mikor meglátta a csillogó smaragdzöld szemeket, újra úgy érezte, egy tőrt csavartak szívébe.

Azok a zöld szemek is Rá emlékeztették. Nem tudott ellene tenni, így megint hatalmába kerítették az érzések. Fájt neki minden, ami csak emlékeztette arra a bizonyos lányra. Kicsordult egy könnycsepp szemeiből, ahogy felidézte a bájos mosolyt, a smaragdzöld szempárt, a vörös haját, sőt magát a lányt is elképzelte maga elé.

Az őz meglepetten figyelte a szarvast, és közelebb ment hozzá. Hozzádörgölőzött, amit a hím nem utasított el, hanem sokkal inkább viszonozta. Érdekes módon, mindkettőjüknek jól esett a másik közelsége. A szarvas nem tudta miért, de nagyon is vonzódott az őzhöz, pedig most látta először. Mégis olyan volt, mintha már évek óta ismerné. Megmagyarázhatatlan az az érzés, ami akkor kettejük közt fonódott, de úgy gondolta, hogy biztos azért, mert ez a kis őzike is Rá emlékezteti.

Az őz helyén viszont már nem egy állat állt, hanem egy megtört lány. Tehát Ő is animágus. És ez az Ő nem más, mint az a lány. Most már értette, miért fogta el az előbbi érzés, és újra fájt az, ahogy szíve megsajdult, mikor ránézett arra a lányra, akinek vörös haja szeme elé hullott, és lágyan szipogott.

De nem akarta. Nem akarta, hogy sírjon, hogy szomorú legyen. Meg szerette volna vigasztalni, de nem merte. A nagy griffendéles bátorság egy pillanat alatt elpárolgott, de próbált észhez térni, és mikor a lány ráemelte tekintetét, ő is visszaváltozott…

Meghozott egy olyan döntést, amit még soha. A lány ijedten hátrahúzódott, de egy szó sem jött ki a torkán. A fiú azonban elécsúszott, és átölelte. Akarta érezni, akarta tudni, hogy a karjaiban van, és halkan sír a vállán.

A lány belenézett szemeibe, és mikor megpillantotta azt a zöld szempárt, mi azt súgta, hogy szeretlek, tudta, hogy eljött az ő ideje…

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod, hogyha megkeres,
Mint napsugár, ha csillan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érzem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"
                                               (Juhász Gyula)

~VÉLEMÉNY~