Az unokaöcsém tanára az exem...!

Író: Betty
Tartalom: Bevallom, először regénynek indult, de sikerült lerövidítenem egy novellába… A történet egy nőről, aki szakított a barátjával, és az ideje nagy részét csak az unokaöccsével tölti. Az unokaöccse pedig elkezdi az elsőt, amikor kiderül, hogy a kisfiú tanára a rég nem látott Matthew Carlson…
Szereplők: Maya (a főszereplő), Matthew (tanár), Sam (a cuki unokaöcs :D), Andrea (a nővér), Peter (csak megemlítve ~ Andrea férje, a sógor)
Korhatár: 12 (pedig nincs semmi durva -.- :D)
Megjegyzés: remélem, elégedettek lesztek velem, mert hosszú kihagyás után, most ismét írtam :) én elégedett vagyok :P

~*~

Hosszú idő óta vagyok magányos. Az élet úgy hozta, hogy egy öt éves kapcsolatot hagytam magam mögött, így nem maradt nekem se gyerek, se férj. A barátok mind szanaszét mentek a nagyvilágban, és egyedül Andrea maradt; a nővérem és a családja.

Nem vártam tőlük, hogy babusgassanak, és a nővérem férje is ki nem állhatta már, hogy akár naponta betoppanok, mégis örült, mert így valaki vigyázott a kisfiukra, és lehettek kettesben is, illetve a munkájukról se kellett meglógniuk azért, hogy a fiukért siessenek az óvodába, vagy most már az iskolába.

Szerettem Samet. Egy aranygyerek volt, rövid barna hajjal, kerek fejecskével, és annyi jóság szorult belé, hogy az már hihetetlen. Aranyos volt, jószívű, okos és segítőkész. Rengeteget segített a házimunkába és tudta, hogy ha valami gondja van, akkor hozzám fordulhat – bármiről is legyen szó.

Andrea haragudott is rám néha, és a fejemhez vágta, hogy a fia jobban szeret engem, mint őt. Mégsem üldözött el, mert tudta, hogy az egyetlen dolog, ami kihúzott a mélyből a Mattel való szakításom után, az Sam.

Matthew életem nagy szerelme. Hogy volt-e, azt nem teszem hozzá, mert ebbe nem vagyok biztos. Két éve ért véget, de még mindig nem múlt el teljesen. Néha még a mai napig is megjelenik az álmaimban, és olyankor sosem tudok újra elaludni. Felkelek, kávézok és írogatok egészen reggelig.

Egy nap Andrea kitette nálam Samet, aki sokáig nézte, ahogy muffint sütök neki. Rákönyökölt az asztalra, és nagy szemekkel figyelt.

- Mi az, kis krapek? Történet valami?
- Nem. Csak azon gondolkoztam, Mayus néni – kezdte nagy bölcsen, és én igyekeztem nem közbemosolyogni -, hogy miért vagy te egyedül.
- De hát nem vagyok egyedül – mosolyodtam el. – Itt vagy most te is.
- És ha nem leszek?
- Miért, nem akarsz többet velem lenni? – Igyekeztem elviccelni a dolgot, de igazából majd’ megszakadt a szívem.
- Deeee…! – ugrott le a székről, és átölelt.
- Na, ugye. Amíg te vagy nekem, addig más nem kell.
- Apu nem ezt mondta… - Megütköztem egy pillanatra erre a kijelentésre.
- Miért, mit mondott?
- Azt, hogy szükséged van egy férfira, aki helyre teszi… - Megvakarta a kis fejét, és elgondolkodott. – Azt hiszem, azt mondta, hogy a roncs életed. De nem tudom, mit jelent az a roncs.

Nagyon meglepődtem. Nem gondoltam, hogy a sógorom a nővéremnek mondja el a véleményét rólam és az életemről. Igazság szerint nem érdekelt, de így Sam szájából teljesen másképp hangzott…

- Kész a muffin – vettem ki a sütőből a tepsit, és Sam hirtelen elfelejtett mindent, amit addig beszéltünk…

*

- Ne felejts el elmenni Sam elé a suliba, pontban háromkor jönnek ki, és kérdezd meg a tanár urat, hogy mikor lesz a szülői értekezlet, mert Sam elfelejtette… - hadarta a nővérem, és én csak bólogattam.

Már megszoktam ezt a hosszú szöveget, bár eddig csak az óvodáról volt szó. Azonban Sam elsős lett, és így kénytelen voltam újra meg újra meghallgatni a nővérem aggodalmait. Én persze tudtam, hogy nem lesz gond Sammel, de Andrea…

Három előtt pár perccel értem az iskolához, és egy halk sóhaj után be is mentem az épületbe, hogy megkeressem a huszonkettes számú tantermet. Épp csöngettek, mire megtaláltam, és egy rakás gyerek rohant ki a teremből.

Benéztem a terembe, és láttam, ahogy a tanár a táblát törli, Sam pedig még a táskájába pakolt, így gondoltam, megkérdezem az osztályfőnökét a szülői értekezletről, míg Sam el nem készül, mikor ledermedtem. Sam osztályfőnöke Ő volt… a rég nem látott Matthew.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, mikor Matt megfordult, és eltátotta a száját. Meglepődött ő is, hogy engem lát, és pont itt, de szerencsére Sam odarohant hozzám és átölelt, ezzel pedig feloldódott egy kicsit a hangulat.

- De jó, hogy itt vagy! – kiáltott Sam.
- Nem tudtam, hogy Sam a fiad – kezdte Matt, de láttam az arcán, hogy számolgat, és tudta, hogy ez lehetetlen… ha csak nem az ő fia, ami még inkább irracionális volt. Mi még jártunk, amikor Sam megszületett, és igazából elcsodálkoztam, hogy nem emlékszik rá… Persze, hogy is emlékezne. Rég volt, azóta biztos a saját gyerekeire fókuszál, nem pedig az én unokaöcsémre.
- Nem, ő az unokaöcsém, tanár úr – vettem fel a hivatalos hangomat, mert láttam, hogy Sam összeráncolja a homlokát.
- Igen, Mayus a legjobb nagynéni a világon! – jelentette ki, és a nyakamba ugrott.

Mindketten elmosolyodtunk, és aztán összenéztünk. Rég láttam, és bevallom, ugyanolyan jóképű volt, egy évvel se látszott öregebbnek, pedig már majdnem harminc volt. A fekete haja pontosan olyan kócosan állt, mint a tinédzseréveiben, és a pulóverén is látszott, hogy az anyukája kötötte.

- Menjünk most már, Sam… Viszlát – köszöntem el, és úgy éreztem, hogy kiugrik a helyéről a szívem.

Samnek be nem állt a szája hazáig a suliról, de legfőképp a tanárról. Próbáltam figyelni rá, de nekem is visszatértek a gondolataim a tanár úrra… Végigpergett előttem egy csomószor a jelenet, és próbáltam átírni, meg nem történtté tenni… De persze nem sikerült.

- Hé, hova megyünk? Nem haza? – hallottam Sam meglepett hangját, mire befékeztem, ugyanis elhagytuk a nővéremék házát.
- Jaj, ne haragudj, elgondolkoztam.

Beparkoltam, mire Sam berohant a házba. A táskájával a kezembe mentem utána, de mire beértem, addigra Sam már nagy mesélésben volt.

-… és húúú, a tanár úr is olyan rendes! Úgy hívják, hogy Matthew Carlson! Meg képzeld, akkora termünk van! Sokkal nagyobb, mint az egész óvoda… éés…

Nagyon lelkes volt, nem is akartam elrontani a hangulatot. Leültem, és hallgattam, ahogy ecseteli a napját az anyjának, mikor Andrea közbevágott.
- Mit mondtál, Sam, hogy hívják? – fagyott le Andrea, és mikor nekem is leesett, hogy Sam kimondta a nevét, akkor meghűlt bennem a vér.
- Matthew Carlson. Miért? – Andrea összeszűkült szemekkel figyelte a reakciómat, és mielőtt a gyerek gyanút foghatott volna, elterelte a témát.
- Semmi, semmi. Azt hittem, hogy ismerem. – Közben végig rám nézett, és szó szerint röngtenezett a szemével. - És mikor lesz szülői értekezlet, Maya?
- Úristen… teljesen elfelejtettem! Majd egyik nap megkérdezem… Jaj, de hülye vagyok – csaptam a homlokomra.
- Sam, menj és moss kezet ebéd előtt…

Sam eltűnt az ajtó mögött, és én bűntudatosan néztem a padlót.
- Matt Sam tanára?
- Igen…
- És csókkal üdvözöltétek egymást? – piszkálódott Andrea, de valahogy nekem nem volt vicces. – Mit mondott?
- Semmit. Kérdezte, hogy a fiam-e, de gondolom, fejben már kiszámolta, hogy nem. Ennyi volt.
- Aha… Menjek inkább én Samért? – kérdezte.
- Ne! – vágtam rá. – Nem akarok megfutamodni. Túl vagyok rajta…
- Persze, Maya… Azért nem láttam még két év alatt pasit a lakásodban, mi? Ne nézz hülyének, kérlek. A nővéred vagyok. Ismerlek.
- Igen? Azért tárgyaljátok ki Peterrel az én életemet, igaz? Jót csámcsogtok a szétcseszett kapcsolatomon! Ne vágj meglepett képet! Te is tudod, miről beszélek. Sam hallotta, és elmondta nekem. – Dühöngtem, és legszívesebben leroskadtam volna, és sírtam volna, de nem tettem. Felkaptam a táskám, és igyekeztem minden erőmet összeszedni, hogy erős maradjak. – Holnap háromkor hozom haza Samet. Szia.

Nem álltam meg hazáig. A könnyeim patakoztak, és hiába tudtam, hogy erős vagyok, kibírok én akármit, ez mind hazugság volt. Ha így lenne, akkor most lenne egy tisztességes kapcsolatom, és nem szingli lányként tengetném a mindennapjaimat…

*

Másnap végül sikerült összeszednem magam annyira, hogy elmenjek az iskolába Samért. Nem akartam bemenni, de úgy éreztem, hogy ezt az akadályt is át kell lépnem. Megkérdezem a szülői értekezletet, és aztán megbeszélem Sammel, hogy mostantól kint találkozunk.

Akárhogy is, de végül bekeveredtem a huszonkettes terem elé, csakhogy most várnom kellett. Az ajtón volt egy ablak, így persze láthattam, ahogy Matthew lelkesen magyaráz a gyerekeknek. Látszott rajta, hogy élvezi, amit csinál, és utoljára akkor láttam ezt az arcot, amikor…

Elvörösödtem, ahogy eszembe jutott az emlék. Egyetemisták voltunk, fiatalok és bolondok. Azt hittük, hogy miénk a világ, és Matt eltervezte az esküvőnket. Akkor volt ilyen lelkes az arca, és akkor a helyszínen letepert, majd csókolóztunk. Még most is emlékszem a csókjaira…

Ahogy ez eszembe jutott, és benéztem az ablakon Mattre, ő épp felém fordult, így meglátott. A szája sarkában apró mosoly jelent meg; az a félszeg mosoly, amit mindig is imádtam benne.

A csengetés térített vissza az emlékeimből. Azt hittem, hogy fájdalmasak lesznek az emlékek, de most boldog voltam. Jól esett rá gondolni, ahogy megcsókol, és ahogy nevetünk a hülyeségeken. Rég volt, de jó volt.

- Mayus! Gyere már be! Anya azt mondta, hogy szóljak neked, hogy meg kell kérdezned valamit a tanár bácsitól! – rángatta meg a karomat Sam, és hirtelen újra a jelenbe voltam. Sajnos.

Matt az asztalnak dőlve, kezét keresztbe téve figyelte a jelenetünket. Éreztem, hogy újra elvörösödök, pedig már kinőttem az ilyesmit…

- Elnézést, hogy feltartom a tanár urat… De mikor is lesz szülői értekezlet?
- Jövő szerdán. Hat órakor. Mondd csak, Sam, ki fog jönni? – mosolyodott el. – Anyu, apu vagy Mayus néni?
- Hááát… biztosan Mayus, mert anyuéknak mindig van valami dolguk – húzta el a száját.
- Nem-nem - szóltam közbe gyorsan. – A szülőire a szülők járnak, Sam. És most menjünk, mert még be kell ugranunk a boltba is.

Elköszöntünk, és furcsa érzés járt át, mikor Matt-tel összenéztünk. Olyan régen volt már az életem része… és most megint az lesz? Nem akartam hitegetni magam, és igazából nem is tudtam volna elképzelni a jövőmet Matt-tel az oldalamon. Főleg, hogy csak úgy lesz része az életemnek, mint Sam tanára. És pont.

*

Attól a naptól kezdve Samet mindig az iskolán kívül vártam meg. Sam nem kérdezte, hogy miért, és én mindig három után pár perccel értem oda, amikor már kicsöngettek, hogy még véletlenül se várjak. Nem kockáztattam meg a találkozás lehetőségét, pedig a szívem mélyén újra meg újra szerettem volna látni Matt-et.

A lelki békém is helyre állt, egészen keddig, amikor is a nővérem hívott, hogy nekik azonnal New Yorkba kell utazniuk, mert az anyósa rosszul lett, és tudja, hogy nagy kérés, de ha lehet, akkor erre a pár napra vegyem magamhoz Samet, és menjek el a szülőire. Azt mondta, hogy arra az estére Amily, a szomszédasszony, elvállalta Samet, szóval mindent elintézett, egyszerűen csak a nehezét kellett elvállalnom.

Szerdán persze a legnagyobb gondom a ruhaválasztás volt. Nem tudtam, hogy elegánsabb legyek vagy sportosabb, esetleg nőiesebb… Persze nem akartam elcsavarni Matt fejét, úgyhogy végül egy egyszerű farmer mellett döntöttem, amihez fekete magassarkú cipőt húztam, és egy fekete blúzt – ami kissé mégiscsak kivágott volt.

Megköszöntem Amilynek a segítséget, és megígértem neki, hogy amint vége lesz az értekezletnek, jövök Samért, de lerázott, mondván, hogy ma este az övé Sam, és mire én érte mennék, ő úgyis alszik már. Így meggyőzött, hogy másnap reggel menjek Samért.

Azt szokták mondani, hogy a szülői értekezletek unalmasak és alig várod, hogy vége legyen. Nekem érdekes volt, és nem akartam, hogy vége legyen. Persze fájt Matt-et látni, és utáltam magam, amiért áldozatául esek, de ezt nem mutattam. Matt-tel hűvös voltam, és amikor találkozott a tekintetünk, mindig oldalra néztem, mintha a termet vizsgálnám. Amikor pedig vége lett, nem akartam elsőként kirohanni – de másodikként sikerült -, és gyors tempóban mentem a kocsimhoz, hogy minél előbb eltűnjek.

- Hé, Maya! Várj! Itt felejtetted a táskádat! – hallottam Matt hangját, mikor beszálltam a kocsiba.
- Ó, hogy az a… - szidtam magam. – Köszönöm, tanár úr, igazán nem kellett volna…
 - Most tényleg magázni akarsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Az unokaöcsém tanára vagy, úgyhogy igen.
- És a volt barátod, úgyhogy ne – vágott közbe.
- Oké, kösz a felvilágosítást. Jóéjszakát.
- Várj már… Ennyire sietsz? Nem ülünk be valahová? Csak egy ital.

Annyira szerettem volna nemet mondani, de nem ment. Az a kérlelő tekintet egyszerűen évekig kísértett volna, és biztosan megbántam volna, ha nemet mondok. Így végül beadtam a derekam.

- Külön kocsival megyünk? – kérdeztem tőle, de már szállt is be az enyémbe.
- Az enyémet eladtam féléve, mert akkor még nem volt állásom. Ha tudtam volna, hogy felvesznek ebbe az iskolába, akkor nem adtam volna el.
- Ó, az kár… - mondtam. Mennyi közös emlékünk volt azzal a kocsival… Hess, hülye gondolatok!

A legközelebbi kávézó öt percre volt, és Matt igazán úriember volt. Kinyitotta az autó ajtaját előttem, később pedig a széket is kihúzta nekem. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen egy férfival lenni…

- És mi újság veled mostanában? – kérdezte, miután rendeltünk.
- Semmi igazából. Telnek a napok és az évek. Gyorsan megöregszünk.
- Igen, néha túl gyorsan múlik. Mintha csak tegnap fejeztem volna be az egyetemet – merengett el. A tekintetem a kezére siklott, és a jegygyűrűt kerestem, amit nem találtam. Éreztem, hogy felszakadt bennem egy sóhaj, pedig lehet, hogy könnyebb lett volna elengedni, ha tudom, hogy nős.
- Matt, mi miért ülünk most itt? – kérdeztem tőle őszintén. Nem akartam az estét a régi emlékekkel tölteni, és azt se akartam, hogy a még mindig friss sebek felszakadjanak újra.
- Kíváncsi voltam rád. Egyszerűen csak tudni akartam rólad, ha már így eltűntél a szemem elől ez a két év alatt… Szerettem volna, ha azt mondod, hogy Sam a te gyereked, és hogy van még kettő, meg egy nagyszerű férjed, de akárhogy számolom, maximum két éves lehet az a gyerek.
- Miért akartad ezt? – Elcsuklott a hangom, és úgy éreztem, hogy kockázatos útra tévedünk.
- Könnyebb lenne most veled beszélni. De így… így csak arra tudok gondolni, hogy ha pasid is van, az nem nagy gond, mert akkor simán bámulhatom a melleidet… - vigyorodott el.
- Matthew Carlson, te egy akkora…! – kezdtem hangosan, de befogta a számat a kezével.

Régen érintett meg, és libabőrös lettem. Jó lett volna eltűnni a kávézóból, de nem mertem volna csak úgy felkelni és eltűnni. Matt felém hajolt, és valamiféle bizsergés futott át rajtam, de még elég messze volt tőlünk, mikor meghallottunk egy hangot:

- Matt? Maya? Tényleg ti vagytok? – visított egy női hang, és meglepődve konstatáltam, hogy Heidi Thomsonnal pont itt futunk össze és pont most.
- Heidi! Micsoda kellemes meglepetés… - mosolyodtam el kényszeredetten, és átöleltem.

Heidi is arra az egyetemre járt, mint mi, de már nem tartottuk a kapcsolatot. Én csak egy egyszerű lány voltam, míg Heidi nagyszájú volt, a fiúk kedvence és mindig szeretett a központban lenni. Félig-meddig miatta szakítottunk Matt-tel.

- Nahát, épp most jöttem, és… hát ez nem semmi. Le vagyok nyűgözve, hogy ti itt… és együtt…!
- Hát igen, Heidi – vette át a beszélgetést Matt, miközben felállt. – Mi is nagyon örülünk, hogy látunk, és épp indultunk, mert már későre jár.

Nem várta meg Heidi szövegelését, hanem megfogta a kezem, és otthagytuk a megdöbbent Heidit.

- Most miért csináltad ezt? – kérdeztem tőle, és épp elő akartam volna venni a slusszkulcsom, mikor Matt megpörgette az ujján, és beült a volán mögé. – Hé, ki mondta, hogy vezethetsz?
- Először is, nem akartam hallgatni Heidit, mert sosem tudtam elviselni hosszabb ideig. Másodszor, mert régóta nem vezettem, és tudom, hogy te olyan angyal vagy, hogy megengeded – mosolyodott el csibészesen, miközben én is beültem a kocsiba, és néhány másodpercen belül már messze is jártunk a kávézótól.
- Miért is nem akartad hallgatni Heidit? Úgy tudtam, hogy ti nagyoooon jóba vagytok.
- Jaj, istenem, Maya, ne csináld. Akkor se voltunk jóban, és tudom, hogy te azt hiszed, hogy lefeküdtem vele, de ez nem igaz. És hiába is próbáltam volna neked elmagyarázni, hogy nem ez volt, te eltűntél, kiköltöztél a lakásodból, és telefonszámot cseréltél. Sehol nem tudtalak elérni… Pedig akartalak – mondta, és ekkor letért az út szélére, majd felém fordult.. – Szerettelek, Maya. Sőt, most is szeretlek, és nem akartalak elveszíteni…

Ledöbbentem, és nem tudtam mit mondani erre, de persze nem is kellett. Matt áthajolt az én felemre, és megcsókolt. A hosszú magány, a fájdalom, a vágy és az újra egymásra találás érzelmei keveredtek a csókba. Beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam, hogy ő ez nem álom volt, és hogy tényleg Vele csókolóztam, két év kihagyás után, amit még ezen az éjjelen be is pótoltunk.

Hosszú idő magányossága után pedig végre újra boldog és szerelmes voltam…

VÉLEMÉNY