Ismét a Griffendél klubhelyiség, ismét az a nyomasztó érzés a szívemben, és ismét az, hogy nem tudok, nem is akarok elszakadni tőled.

A nap legtöbb részét veled töltöm, próbálok beletörődni a sorsomba is, hogy nem lehetsz teljesen az enyém, de nem megy. Szeretném, ha szeretnél. Úgy igazán, mindennél jobban. Szeretném, ha én lennék a nagybetűs Nagy Ő az életedben. De nem lehet.

Itt ülök az öledben, felnézek rád… Látom a barna szemeidben a bizonytalanságot. Követem a tekinteted… Evans. Lily Evans. Igen, James, tudom. Ő kell neked. Mindig is tudtam, de néha jó belemerülni egy elképzeld világba.
Egy olyan világba, ahol csak te és én vagyunk.
Ami valójában nem is létezik.

- Sétálunk egyet? – kérdezem reménykedve, miközben hangomban könyörgés cseng, és te csak elmosolyodva felkapsz a karjaidba, majd velem együtt felállsz.

Ezek a pillanatok sokat jelentenek nekem. Néha többet ér minden szónál az, hogy örömöt szeretnél okozni nekem, hogy próbálkozol azért, hogy ne vegyem észre, kiért élsz.

Pedig észreveszem. Minden egyes nap úgy kelek, hogy igen, ma talán rájössz, hogy szerelmes vagy belém, aztán pofonként ér a felismerés, hogy nem vagyok Lily Evans.

De becsülöm, James. Becsülöm a napokat, az órákat, a perceket, a pillanatokat is… Mindent, amit nekem adsz magadból. Amit adni tudsz.

- Mi a baj, szívem? – karolsz át kissé aggódva.

Fogalmad sincs arról, mekkora fájdalmat okozol azzal is, hogy velem vagy. De sokkal jobban fájna, ha nem lennél velem.

- Nincs semmi baj – mosolyodok el, mire összehúzod szemöldököd.
- Csakugyan?
- Igen, James, ne aggódj – állok lábujjhegyre, majd csókot nyomok az arcodra.
- Az a nagy büdös helyzet, Klaudia, hogy ismerlek. Minden egyes mozdulatodat ismerem. Ez van – tartasz egy kis hatásszünetet. - Nem versz át. Szóval?
- Nincs szóval – nyújtom rád a nyelvem, aztán közelebb húzol magadhoz, és homlokon csókolsz.

Ezután pedig nem szólalunk meg, csak némán ballagunk ki a friss levegőre. Egyszer talán kitisztul a fejem, és végérvényesen rájövök, hogy el kell téged engednem. Mert nincs más választásom. A sors kegyes fintora vagyok számodra, aki nem hagyja, hogy Evans és a te szerelmed beteljesüljön.

Leülünk a nagy tölgyfa tövébe, és idegesen kotorászni kezdek a zsebembe. Kihúzok egy doboz cigarettát, majd remegve veszek elő belőle egy szálat. Nyugodtan figyelsz; te is tudod, én is tudom, miért teszem. Valamivel meg kell akadályozni az őrületet.
Bár az igazi orvosság te lennél.

- Meg se kínálsz? – kérdezed gúnyosan, és odanyújtom a dobozt, amiből kihúzol te is egy szálat.

Lejárod a tiszteletkörödet. Tudom, hogy nem tüdőzöd le soha ezt a fajta mérget, és nem is akarsz rászokni. Egyszerűen csak azért teszed, hogy ne legyen miattam lelkiismeret-furdalásod. Igazából én se tudnék rászokni, csak néha le kell nyugtatni az idegeket.

- Hogy állsz Evansszel, édes? – teszem fel az örökös kérdést két szippantás között, majd lassan kimérten kifújom a füstöt.

Némán fürkészel egy ideig, aztán óvatosan átölelsz. Nyugtatnál, de nem tudsz. Te is tudod, mit érzek, nagyon is jól tudod, mi a mindennapos problémám.

- Nem hanyagolhatnánk most a témát?
- Hmm… végül is, de. Csak szeretnék felkészülni, James.
- Nem kell semmire se felkészülnöd – feleled szárazon, és idegesen a hajadba túrsz, amitől megenyhülök.
- Egyszerűen nem akarom, hogy egy nap bejelentsd, hogy összejöttök. És én nem tudok majd semmiről.
- Nem lesz így. Te is látod, milyen Lily. Esély sincs arra, hogy összejöjjünk.
- De reménykedsz, és talán ez a lényeg – simogatom meg az arcod.

Minden nap eljátsszuk ezt a játékot. Tartozom neked ennyivel, és mindig meghallgatom, ha Evans leordít, ha büntetőmunkára küld, ha már olyan pozícióba kerültök, hogy majdnem megcsókolod. Már nem vagyok féltékeny; egyszerűen megszoktam ezt az életmódot. Az egésznek a titka csak annyi, hogy te is játszol, én is játszok.

- Nem akarsz elhagyni? – emelem fel fejem, és szemeimet egyenesen tekintetedbe fúrom.
- Nem, szívem – viszonzod a pillantást, majd egy örökké valóságig tartó szünet után hozzáteszed a halálos ítéletemet: - Egy jó ideig biztos nem…