Mezítláb

Figyeltelek. Nem követtelek távcsővel a kezemben, de figyeltelek. Valahogy máshogy, valahogy mélyebben.
Amikor elmentél mellettem a folyosón. Néztem az arcod, és láttam. Láttam, mire gondolsz. Vagy inkább, kire.
Egyre többször és többször láttalak úgy igazán. Egyre jobban feléledt bennem az a fájdalmas érzés, melyről azt hittem, végleg elveszett. Láttam a benned rejlő csodát, és azt is láttam, hogy Te másban látod. Nem bennem. A szívem szakad meg, ha erre gondolok.
De ez így volt jó. Az én sorsom a szenvedés.
Ne hidd, hogy mártírkodom. Csak őszinte vagyok. Hiszen tudod, talán te tudod egyedül, hogy mit éreztem, miután vége lett.
Amikor Vele láttalak a folyosón, a parkban, a nagyteremben… Beismerem, akkor nem csak fájdalmat éreztem. Boldog is voltam, mert végre fontos voltam valakinek. Neked.
Emlékszel még, hogy kezdődött? Nekem örökre a lelkembe vésődött az a nap.
Rohantam. Már nem emlékszem, hová, de nem is érdekes. Csak rohantam a végzetem felé.
Ha eszembe jut az a lépcső, most nem ülnék itt. De nekem jó, hogy most itt vagyok.
Elfelejtettem azt az egy fokot. Szabályosan lerepültem a folyosóról. Éreztem, hogy valami történni fog. Tudod, mire gondoltam? Hogy szépen eltöröm az orrom azon a több száz éves kőpadlón. Csak ilyen prózaian.
De a Sors sokkal költőibb eszközökhöz folyamodott. Belerepültem Sirius karjaiba.
Olyan volt, mint az áramütés. Attól a pillanattól, mikor hozzámért, minden sejtem őt akarta.
A rohanástól zihálva karjaiba simultam és megöleltem, hogy úrrá tudjak lenni remegő lábaimon.
Leült a földre, az ölébe ültetett és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe.
Az volt a mi pillanatunk.
Később azt mesélted, Siriusnak furcsán csillogott a szeme, miközben engem ölelt. Azt hitted, szerelmes, és velem is elhitetted.
Most már tudom, hogy nem szerelem volt. Csak a pillanat varázsa. Amely Őt épp csak megérintette, bennem viszont felrobbantotta az észrevétlenül megbúvó időzített bombát. Elszabadította a poklot.
Meddig is voltunk együtt? Alig pár hónap. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Egy valóra vált tündérmesének.
Amikor véget vetett a mesének valami semmiség miatt, mindenki mellé állt. Hiszen Ő a nagy Sirius Black. Én ki vagyok? Egy kis senki.
Te voltál az egyetlen, aki nekem adott igazat, aki mellettem volt, aki megvigasztalt… Akkor Te voltál minden.
Túl hirtelen lettél a fiúm barátjából a mindenség. Talán ez volt a baj. De sosem felejtem el neked.
A szakítás után teljes mértékben Siriust hibáztattam.
Az alatt a hosszú időszak alatt egyszer mégis bűnösnek éreztem magam. Amikor összevesztél vele.
Soha azelőtt és azóta nem történt meg. De akkor megtetted értem.
Gondolkoztál már rajta, mi is volt ez az egész? Hogy mi volt az, ami hol összekötött, hol elszakított minket?
Én sokat gondolkoztam ezeken.
Amikor ott és akkor mellém álltál, barátok lettünk. Sokáig voltunk azok, de nem végig. Neked talán fel sem tűnt.
Mikor Siriusszal vége lett, állandóan együtt voltunk. Aztán eltelt egy kis idő és én meggyógyultam. Kicsit magamra hagytál, és ez elég volt arra, hogy fejedbe vegyél valamit, ami már rég foglalkoztatott. Az én szempontomból aláírtad a halálos ítéletünket. A te nézőpontodból egyszerűen szerelmes lettél Lily Evansbe.
Nevetséges, hogy akkor még örültem neki, szurkoltam neked.
Én lettem az, aki vigasztal. Hiszen jöttek a visszautasítások. Egyre több és több. De Te nem adtad fel, mert igazán szerelmes voltál. És ez egyre jobban fájt.
Erről is Te tehetsz. Te csókoltál meg, mikor először vágott a fejedhez egy csomó igazságtalanságot. Te öleltél meg, amikor kiborultam, mert másik lánnyal láttam Siriust. Te indítottál el mindent...
Gyűlöllek. Van fogalmad róla, mennyire gyűlöllek?
Nincs. Persze, hogy nincs. Hiszen azt sem tudod, mennyire szeretlek.
Mert hiába taszítottál Te a mélybe, ugyanakkor Te emeltél a magasba is.
Azok a lopott percek nagyon sokat jelentettek nekem. Amikor egy-egy csalódás után egymással vigasztalódtunk.

Hosszú időbe telt, míg beléd szerettem, de mindössze egy pillanat kellett ahhoz, hogy Evanst megutáljam.
Azt hiszed, miattad történt, de nem csak azért. Az oka az a tóparti délután volt...

Megint bántott. A tölgyfa alatt ültem, Te pedig leheveredtél a puha, selymes fűbe és fejedet az ölembe hajtottad. A hajadat simogattam, miközben panaszkodtál, és elvesztem a szemeidben. Nem akarom, hogy beképzelt légy, de gyönyörű szemeid vannak.
Meleg tavaszi délután volt, úgyhogy levettem a cipőmet. Lábujjaimmal a hosszúra nőtt füvet birizgáltam.
Valaki közeledett.
- Nem fázol, Eternity? - kérdezte jól hallható féltékenységgel a hangjában a te Evansöd.
- Tavasz van, Evans. Miért fáznék? - mosolyogtam rá kedvesen. Miattad.
- Mezítláb vagy. - Ez volt az a pillanat.

Evans elvonult a barátnőivel. Mérgesen tépkedtem a füvet, hirtelen nem értettem, mit eszel rajta.
- Ezen nem kéne felhúznod magad. – Felültél, és ezeknél a szavaknál megfogtad tépdeső kezem.
- Nem is az...
- Féltékeny vagy? - vigyorodtál el azzal a tipikus kisfiús mosolyoddal.
- Miért ne? - Meglepett, majd rémült arcot vágtál. - Nyugi, csak vicceltem! - Melletted bárki megtanul hazudni. - De egy icipicit azért szerethetlek, nem?
- Jóhogy! - Puszit nyomtál az orromra. - Egy icipicit én is szerelmes vagyok beléd...
Hozzád bújtam. Egy ideig élveztük a csendet.
- Tudod, miért szeretek mezítláb lenni? - fordultam feléd.
- Nem, de ahogy ismerlek, úgy is elmondod.
- Vedd le te is a cipődet! - pattantam fel. - Aztán állj fel!
Megtetted. Ott álltunk egymás mellett a tölgyfa tövében. Mezítláb.
Megfogtam a kezed.
- Sétáljunk.
Kéz a kézben bandukoltunk az udvaron.
- Te mit érzel ilyenkor? - kérdezted.
Megálltam és szembefordultam veled.
- Olyan érzésem van, hogy szabad vagyok. Megszabadultam minden földi köteléktől. Ha mezítláb vagyok, úgy érzem... úgy érzem, belegyalogolok a végtelenbe. Főleg ilyen nagy fűben.
- Belegyalogolsz? - töprengtél el.
- Igen.
- Ez olyan... katonásan hangzik, nem?
- De... Ezen még nem is gondolkoztam. Akkor?
- Inkább... Belesétálsz. Sokkal szebb így. - Elmosolyodtam.
Tovább lépdeltünk.
- De egyébként én is ezt érzem - szólaltál meg.
- Még valami, amiben hasonlítunk.
Hirtelen ellöktél, és végignyúltunk a füvön a tölgyfa előtt. Rám gördültél, és könnyű csókot leheltél a számra.
- Szeretem, hogy ilyen okos vagy - suttogtad.
Felkaptad a cipődet, és elindultál a kastély felé.
Láttam, hogy egy vörös hajú lány csatlakozik hozzád, és együtt mentek be a kapun...

Ma pedig összejöttetek. Sejtettem, persze, de mégis iszonyúan fáj.

Most itt ülök a tóparton, cipőm egy tölgyfa alatt hever.
Esik az eső. Úgy látszik, az ég sírni akart. Én nem fogok.
Lépegetek. Egyet - kettőt - hármat... Mikor már a térdemig ér a víz, megfordulok és intek feléd. Nem látod, de most nem számít. Talán nem is tőled vettem búcsút.
A fejem búbjáig ér a tó vize, de én csak megyek tovább iszapos ajzatán. Mezítláb belesétálok a végtelenbe...

by Sophie