You are gone

Író: Betty
Tartalom: Egy Siriusról szóló kis szösszenet :D Romantikus - természetesen.
Korhatár: nincs
Szereplők: Sirius Black, saját szereplő
Megjegyzés: A cimről csak annyit, hogy magyarul annyit tesz: eltűntél...

~*~

Mikor átiratkoztam Beauxbatons Mágusakadémiából, senkit nem ismertem. A magányban fürödtem, egészen addig, míg a Süveg be nem osztott a Griffendélbe. Rengeteg ember felfigyelt rám, többek közt annak a gyönyörű sötétkék szempár gazdája. Elmerengtem a tekintetében, miközben az ép eszemet használtam arra, hogy megismerjem évfolyamtársaimat. Tőle azonban csak nem tudtam elszakadni…

Nem kérdeztem senkitől semmit Róla, csupán figyeltem messziről, és a gondolatokkal játszadoztam. Négy évvel fiatalabb lánytól mit akarhat? Hát semmit. Így csak a fantáziám ábrándozhatott a vele töltött élményekkel.

Egyik nap azonban, mikor a tó partján ültem, és figyeltem az óriáspolipot, lehuppant valaki mellém. Ő volt. Ettől a pillanattól kezdve nagyszerű barátok lettünk. Mindenbe beavattuk a másikat. Nekem akkor nem is volt több egy barátnál, de mégis vonzódtam hozzá. Nem is kicsit… de ezt féltem bevallani magamnak is, merthogy Mr. Nagy Ő-nek barátnője volt. Élete nagy szerelme. Mikor beszéltünk, ő állandóan csak arról a bizonyosról beszélt, én meg féltékenykedni kezdtem. A vége a kapcsolatnak persze az lett, hogy a lány megcsalta, ő kiborult, és én csak annyit tehettem, hogy vigasztaltam. De eközben közeledtem is hozzá, és be is ismertem már magamnak, hogy tetszik, kell nekem, szükségem van Rá.

Ő a RAVASZ vizsgáira koncentrált, én azonban azt tervezgettem, hogyan hódítsam meg. Néhány elejtett mondat, ravaszság, és végül sikerült felhívnom magamra a figyelmét. Itt már végképp nap, mint nap együtt voltunk a tó partján. Aztán persze jött az a kérdés, amit minden lány vár…

Belementem, nagyon boldog voltam, hogy máris jöhet az, amire már hónapok óta vágyok. És az is lett. Azt mondta, hogy próbáljuk meg, én pedig elfogadtam. Minden tökéletes volt… heteken át találkozgattunk a parkban, a klubhelyiségben is órákig szöszmötöltünk, még a könyvtárba is el tudtam húzni, és én éreztem, hogy egyre jobban megszeretem.

Ismerősök figyelmeztetése nem érdekelt… mivel a kiszemeltem már elmúlt tizenhét, én meg csak tizenöt leszek nem sokára, úgy gondolták, hogy a fiúnak fontos a nemi élet. Én ezt tudtam, és kicsit kalandosabbnak éreztem az egészet. Én kislánynak számítottam a szemében, igyekeztem tetszeni neki.

Alig egy hónap leteltével egy különös beszélgetést folytattunk a tó partján. Gyomrom szaltókat dobált, szívem egyre jobban vert, és már tudtam, hogy itt lesz a vége. Azt mondta, hogy neki nő kell, hogy én kevés vagyok neki. Borzalmasan fájt a szívem, a hasam, és már a fejem is. Kezdtem beteg lenni… szó szerint belebetegedtem a tudatba, hogy elveszítem.

Másnapra megbeszéltük, hogy ugyanitt találkozunk, és mindent megoldunk. Én azonban rosszul lettem, és a barátnőim a gyengélkedőre akartak vinni, ám nem hagytam, mert találkozni akartam vele. Legalább utoljára. Vészesen sápadt voltam, és ahogy sétáltam a folyosókon, egyre több kép ugrott be.

Első mosoly… Első csók… első szerelmi vallomás… 
Könnyek csordultak végig az arcomon.

- Nem sírhatok egy fiú miatt! – üvöltöttem a kihalt folyosón, és belevágtam a portré mellett az üres falba.
Lecsúsztam a fal tövében, előhúztam egy összegyűrt levelet, amit ő írt. Nem tudtam újra elolvasni, még csak felidézni sem akartam, de az egészből csak egyetlen szó hiányzott: a vég kijelentése.

Elvesztettem az összes reményt, azonban felkeltem, és miközben törölgettem a könnyeimet, a tó partjához értem, és leültem oda. Végigterültem a füvön, és figyeltem a holdat, ami bevilágította az egész birtokot. Becsuktam a szemeimet, élveztem az éjszaka némaságát, mikor valaki fölém hajolt, és egy rövid, érzelmes csókot lehelt ajkamra.

Ledöbbentem, arra vártam, hogy most jön a „sajnálom” szöveg, és elmondja, hogy vége, majd elmegy.
- Megyünk fürdeni? – kérdezte csillogó szemekkel a tóra mutatva.

Bólintottam, és belevetettük magunkat a vízbe. Próbáltam távolabbra menni tőle, de ő mégis közeledett. Én pedig hagytam, hogy átöleljen. Remegtem az érintésétől, ahogy csupasz mellkasa hátamhoz ért, és erős karjai derekamnál összekulcsolódtak. Pár perc csend után, mikor megkérdezte, hogy mi legyen velünk, csak ennyit mondtam:
- Nem rajtam múlik.

- Nem tudom, mi legyen, majd meglátjuk, míg nem megyünk el a Roxfortból. – Szavai ostorként csattantak hátamon. Egy hét. Mindössze ennyi időm van Rá. Szó szerint meg voltak számlálva a napjaim.

Mikor megcsókolt, könnyek folytak végig arcomon. Égettek. Kiáltani akartam volna a fájdalomtól. Éreztem, ahogy összeszorul a szívem, és darabokra törik. A remény már nem érdekelt, csak ez a hét nap… Közben hagytam, hogy ez a csók átjárjon, és a közelsége betöltse az ürességét a szívemnek. Még mindig fájt, de nem akartam tenni ellene. Akartam, hogy fájjon, kínozzon, legyen okom, hogy gyűlölhessem.

Gyűlöltem és szerettem… Most azonban csak szenvedek, mivel csak két nap van hátra. Az utóbbi napok csodálatosak voltak, hihetetlen boldog perceket, órákat töltöttünk együtt, és csak fokozta a szenvedélyemet. Egyre jobban kívántam, és magamat győzködtem, hogy nem szabad még jobban belebolondulnom! Míg a másik felem a „még, még” határán volt. De én az elsőre hallgattam, és ki is mondtam, hogy ezt nem szabad, nem lesz jó vége!

Azt mondta, hogy elmegy kviddicsezni, így egyedül maradtam azon a délutánon. Győzködtem magam, hogy minden csak múló szeszély, és ez az egy hónap csupán egy emlék. Egy gyönyörű emlék.

A szokásos helyemen ültem, s gondolkodtam arról, ami történt. Az életemről, a változásokról… és ez még csak most kezdődött el! Mindenki változik, mindenkiből más ember lesz… felnövünk, akár tetszik, akár nem. A felnőtté válás első lökése pedig a sok fájdalom, ami arra ösztökél, hogy harcoljunk, küzdjünk azért, amit el akarunk érni…

Így felemelt fejjel engedtem el, s beletörődtem a sorsom akaratába, hogy hagynom kell Őt elmenni. Isten Veled Sirius Black. Várok Rád, ne feledd…

~VÉLEMÉNY~