Leírás: Két éve nem találkoztak. Mindkettejüknek megvan a saját élete: a Lánynak nyugodt és biztonságos, a Fiúnak még a Nagy Csata után is hullámzó, mintha végzete lenne az örök nyughatatlanság. A Fiú önző; most, hogy azzal a másikkal félresiklott a kapcsolata, vigasztalást keresve berobban a Lány mellé. Talán véletlenül, talán szándékosan... Erre rajta kívül csak a Lány tudhatja a választ. Mert van egy közös világuk.

Az Abigail-sorozatom következő darabja. Ajánlatos ismerni az előzményeket, mert nélkülük sokszor érthetetlennek tűnhet.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szűk londoni utcácskát beborították a kisebb-nagyobb tócsák, pedig az Abszol útnak még ezt a távoli zugát is erős bűbájok védték. Gondolatban vállon veregettem magam; Adam nem hitte el, hogy a természet képes legyűrni a legmasszívabb varázslatokat is, holott együtt egy rakás történelmi példát találtunk rá. Én is hiába erősködtem, makacs természet, ráadásul Binns professzor lélekölő órái is indokolatlan ellenszenvet ébresztettek benne a történelem iránt. Nem egyszer piszkált „egyedülálló, áhítatos fanatizmusommal”, mire azzal vágtam vissza, hogy a csoporttársaink többsége hősként kezelt, amiért ébren végigültem a mágiatörténeteket.

Pálcám intésére kattant az üzlet ajtajának zárja, s kiléptem a mágikus fénnyel megvilágított sikátorba.
A cipőm undorító, cuppogó hanggal szívta magába a vizet, miközben én elátkoztam minden Londonra zúduló esőt, az 1500-as évektől kezdődően. Esküdni mertem volna rá, hogy ez a tócsa pár perccel ezelőtt még nem volt itt.

Nyugalmat erőltettem magamra, és a továbbiakban minden hasonló eseményt sikerült megfelelően kezelnem. Mégsem vonulhattam végig káromkodva az Abszol úton!
Így utólag visszagondolva lelkiismeret-furdalás nélkül megtehettem volna: ha Madam Malkin hatvan éves fejjel zengő hangon szidta Merlin rozsdás hímtagját, monológját sűrű b+m-es kötőszavakkal megtoldva, én is kimondhattam volna a magam szerény, tizenkilenc éves módján, hogy…
- Basszus! – kiáltottam fel, immár a mugli városrészben ugrándozva. Becsületemre legyen mondva, ekkor már teljesen hidegen hagytak a járdát tarkító mini tavak, kizárólag arról volt szó, hogy a zuhogó esőben kissé kellemetlenül érintett az esernyőm gyors, mondhatni viharos búcsúja a J betűt formáló fogantyútól.
Egy csapat - az egyik kapualj alatt ácsorgó - nagymama korú néni megbotránkozva meredt rám.
Álszent banyák – dohogtam cseppet sem tisztelettudóan.
Részben miattuk, részben a mögöttem csattogó, céltudatos léptek miatt gyorsítottam a tempón.

Szokatlanul ingerlékeny voltam, de mivel bőrig áztam, éhes voltam, fáztam, és holtfáradtnak éreztem magam, valamelyest érthető, hogy nem viselkedtem valami fogékonyan a külvilággal szemben. Az is elkedvetlenített, hogy hétfő lévén a drága Percy Weasley nyilván ott tarja Adamet túlórázni, én meg mehetek haza az üres lakásba, vagy szégyenszemre átmenekülhetek apához.

Hamis biztonságérzetbe ringatott, hogy elhaltak mögöttem a léptek, de persze, ahogy az lenni szokott, a következő pillanatban alaposan ráfáztam.
- Hazakísérhetlek? – csatlakozott hozzám váratlanul, egy villanyoszlop tömörnek tetsző árnyékából kiválva egy férfi, s fölém tartotta az esernyőjét.
- Kösz, nem… - kezdtem, de amint megláttam a lámpafényben a vízen megcsillanó tükörképét, bennem rekedt a szokásos lekoptató monológ. – Basszus.
- Mikor lett ilyen bő a szókincsed? – hajolt be elém vigyorogva. Sebhelyéhez nyomtam a mutatóujjam, és félretoltam a fejét.
- Te követtél?
- Aha… Munka után beugrottam a Gringottsba, és mikor kifelé jöttem, megláttalak.
- Aztán fél Londonon át loholtál utánam. Kedves.
- Gondoltam, követlek, meglesem, hol laksz, holnap meg beállítok hozzád egy csokor virággal – vont vállat. Emelkedő keze puhán súrolta az enyémet. Ösztönösen közelebb húzódtam Harryhez.
Csak azért, mert kicsi az esernyője – bizonygattam magamnak. Hazudsz – súgta egy Adaméhez hasonlító hang. Messzebb léptem a megremegő Harrytől. Legszívesebben szembeköptem volna magam.

- Rég beszélgettünk – tette hozzá.
- Ha velem akarsz beszélgetni, előbb tanuld újra az őszinteséget – feleltem hidegen, bár az előbbi gondolati csata után kevésbé határozottan.
- Igaz – bólintott. – Az utóbbi időben elszoktam tőle. Tudod, a…
- A fenébe is, Harry, nekem ne célozgass itt a dicsőséges kis tetteidre! – csattantam fel, majd megtorpantam. – „Szükségem van rád. Nélküled nem tudom legyőzni Voldemortot.”- idéztem gúnyosan. A szám elé kaptam a kezem. – Jaj, bocsánat, hiszen tabu van a nevén! Tudodki mindjárt idejön! – Megvonaglott az arca. – Vagy nem is… Várj! Hiszen legyőzted őt! Megölted! A Kis Túlélő, a varázsvilág Nagy Hőse! Megtetted azt, amit senki más… Egyedül! Nélkülem!
- Abigail, kérlek, csak tizenhét voltam, mikor azt mondtam, én… - Megfogtad a vállam, te, Harry Potter, nem a kényszerű hős, hanem a bizonytalan kisfiú, akit szerettem… szeretek még most is.
Lesöpörtem a kezed.
- Most pedig tizenkilenc vagy! Milyen gyorsan felnőttél… Ugyan kérlek, azt ne mondd, hogy akkor még gyerek voltál!
- Igenis az voltam! – ordítottad vissza. Az esernyő koppanva földet ért, majd elragadta az egyre erősödő szél. – És halálfalók közt, folytonos harcban állva gyorsan felnő az ember! Te nem tudod, milyen volt ez az egész élesben!
- Csak, hogy tudd, tagja voltam a Rendnek, és nem egyszer hajszálon múlt, hogy kimentettem a mugli apámat azoknak a rohadékoknak a karma közül – támadtam neked dühösen. – Ezt kockáztattam a nyavalyás ügyetek miatt! A terror kint volt Potter, nem a te kis…

Megcsókoltál.
Újra ott álltunk a bezárt teremben, a legédesebb büntetéstől égve, együtt nevettünk Wilson professzoron, gúnyoltuk a mellettünk elhaladó, kuncogó lánycsapatokat, az őrületbe kergettük Hermionét folytonos szabályszegéseinkkel…
Szép volt. De te végett vetettél neki, most mi a fenét akarsz tőlem? Átváltoztatsz, melletted megint más vagyok; miért nem akarom, hogy valaha is elengedj? Miért akarok a múltba repülni, s miért akarom, hogy a múlt arra az egy hétre korlátozódjon, mikor minden percben ártatlan csók csattant, nem ilyen erőszakos, lassan lágyuló támadás, ilyen érthetetlen számonkérés? Mért dobbant meg ismerősen már a hangodtól a szívem, holott az eszem még azt sem tudta, ki vagy…?

Szuszogva váltunk el. Szörnyen néztél ki; hajad vizesen tapadt a fejedre, szinte az arcodat is beterítette, most láttam csak, milyen hosszú; a zuhogó esőben elmosódtak körvonalaid, ahogy hátrébb léptél; és egészében véve groteszk voltál. Tudom, hogy én sem néztem ki szebben, de úgy érzem, rajtad akkor sokkal jobban kiütközött a helyzet irrealitása.

- Azt hiszem, jobb, ha most hagysz egyedül hazamenni – mondtam halkan, s közben szánalmasan nagy erőfeszítésembe került, hogy ne öleljelek magamhoz.
- Messze laksz? – Felfelé fordítottad a fejed, csak úgy kopogtak az esőcseppek a szemüvegeden. Reflexszerűen utánoztalak, de hiába: nem tisztultak a gondolataim, zavarosan keringtek körülötted.
- Igen, eléggé. – Emelgettem a lábam; a nevetséges cuppogást elnyomta a mennydörgés.
- Akkor mért nem hoppanáltál?
- Már kétszer is meghúztak a vizsgán. – Kényszeredett mosoly.
- Hollóhátas létedre elég…
- Gáz – bólintottam. - Adam is ezzel cukkol mindig.
- Dubford? – húztad el a szád. – Együtt vagytok?
- Igen.
- Örülök – nyögted nehézkesen. Én csak bámultam ökölbe szorított kezedet.
- Akkor én most… - kezdtem tompán, de a dörgés betöltötte az egész utcát. Aztán újra meg újra, s minden alkalommal megelőzte a régi ismerős.
- Villámlik – motyogtad.

„A villám elektromos kisülés.” Örök mementó, amit a nagyszüleim, az anyám és te véstetek a lelkembe. Megszokhatnám már, hogy mindig megtalál, főleg, ha veled vagyok.

- Nem kéne itt ácsorognunk – törtem meg a mindenfélétől vibráló csöndet.
- Ami azt illeti, itt lakom a túloldalon. Gyere fel megszáradni. Veszélyes ilyenkor kint az utcán – néztél rám zavartan.
Idegesen felnevettem.
- Az előbbi után kicsit kétértelmű meghívás, nem?
- Nem akartam semmi olyat – mentegetőztél. – Csak ez a legjobb módszer az elhallgattatásodra. Régen is túl sokat beszéltél. Emlékszel?
- Néha túl élénken… De ez a gyenge szöveg volt.
- Tudom – vigyorodtál el halványan. – Figyelj. Felajánlom a kandallóm, hogy hazamenj, a fürdőm, hogy rendbe szedd magad, és a kanapém, ha esetleg nem vagy rákötve a Hopp-hálózatra… de az ágyamat nem.

„Akkor nem lettél az enyém, most már nem is kellesz.” Burkoltan ezt vágtad a szemembe. A szemed ezúttal is megmondta helyetted az igazat; hogy igenis kellenék, de a gyerekes dacod és a becsületed visszafog.

Jobb is ez így.

Futottunk, egészen a barátságos vörös-tégla házig, amiről – bár ismerlek jól – meg nem mondtam volna, hogy a tiéd. A futás leoldotta rólunk a zavar béklyóit, nevetve léptünk be az ajtón, majd lendületből a fürdőszobába rontottál, és nem sokkal később hozzám vágtál egy törölközőt.

- Ginnynek maradt még itt pár ruhája, kérsz? – kiáltottad ki a szobádból.
- Ennél bunkóbb módon nem hozhattad volna tudomásomra, hogy szakítottatok – léptem be hozzád. Elvörösödtél, és gyorsan magadra kaptál egy pólót.
- Sajnálom, csak kicsúszott a számon. – Ahogy átvágtál a szobán, hogy becsukd a szekrényajtót, összeért a karunk. Egy szívdobbanásig egymásra meredtünk; végül bűnbánóan leszegted a tekinteted. – Nem maradhatsz ezekben a vizes cuccokban.
Bólintottam, majd lehámoztam magamról a taláromat. Elkerekedett szemekkel jöttél felém.
- Nyugi már – hátráltam meg, és szerencsétlenségemre az utamban álló ágyra huppantam. – Csak előhalászom a pálcámat.
Rekedten, örömtelenül felnevettél, s a legtávolabbi sarokban álló fotelba telepedtél, miközben egy ügyes bűbájjal megszárítottam a ruháimat. A végeredmény kicsit gyűrött lett, de vizslató tekinteted inkább zavart, mint nem túl megnyerő kinézetem.
- Hermione sokat használta ezt a varázslatot – szólaltál meg csendesen.
- Igen, emlékszem… Egyébként mostanában sűrűn találkozom vele, gyakran jár be úgymond „rendet tenni” a Szent Mungóba. Komolyan mondom, mindenhol ott van, ha így folytatja, pár év múlva ő lesz a miniszter!
Szomorúan megráztad a fejed.
- Amióta szakítottunk Ginnyvel, nem beszéltem se vele, se Ronnal, pedig minden nap összefutunk a Minisztériumban. Engem hibáztatnak, holott…
- Várj, mielőtt kiöntöd a lelked, küldök egy patrónust Adamnek – tápászkodtam fel.
- Patrónust? – hökkentél meg.
- Megszokás – vontam vállat. Közben kétségbeesetten hátráltam az ajtó felé. – Adam is Rend-tag volt – magyaráztam. - Ilyen ítéletidőben ez a legjobb módszer az üzenetküldésre. – Kibámultam az ablakon, majd felocsúdva kimenekültem a szobából.

Odakint a nappaliban leroskadtam a kanapéra, arcomat a kezembe temettem. Remélem, Adam gyorsan elszabadul, mert elviselhetetlen ez a huzavona.



- Na? – ültél le mellém. Összerezzentem.
- Azt mondta, amint tud, értem jön – válaszoltam bizonytalan hangon.
- Ide? – Mi volt ez a hangsúly? Rémület?
- Persze. Nincs előtte titkolnivalónk.
- Nincs, persze, hogy nincs…
Remegve ringatóztunk, hol közeledve, hol távolodva egymás ajkától, fájón tépődve, küzdve önmagunk ellen.
- Hozok teát – pattantál fel szinte dühösen. – Kérsz valamit enni?
- Nem – hazudtam, én, az őszinte Abigail Grass, mert éheztem rád, éheztem már évek óta, de valakit mindig közénk állított a sors. – Közben mesélj, mi volt Ginnyvel! – Egy hatalmas sóhaj után követtelek a konyhába. Leültem az egyik székre, s lábaimat pajzsként magam elé húztam.

Hadd örüljön neki, hogy végre újra itt van a lelki szemetesládája… - szólt a gonosz hangocska, de elhessegettem.

Kezembe nyomtál egy bögre forró teát, nagyon vigyázva, hogy ne érj hozzám – majd az asztalra borulva mesélni kezdtél.

Hirtelen, minden átmenet nélkül megkérdezted:
- Említetted, hogy a Mungóban futottál össze Hermionéval. Ott dolgozol?
- Csak gyakornok vagyok – ráztam meg a fejem. – A gyógyító-képzőbe járok, ha minden jól megy, jövőre végzek is.
- Akkor mit kerestél olyan későn az Abszol úton?
- Van ott egy boltunk, párszor helyettesítem apát. A poharait és az üvegdíszeit áruljuk.
- Az Abszol úton? – csodálkoztál. Így voltál a legaranyosabb: kócos hajaddal és tágra nyílt, gyerekesen kíváncsi, hatalmas szemeiddel.
- Miután végeztem a Roxfortban, felturbóztam a dolgait egy kis mágiával – na nem mintha nem lennének amúgy is varázslatosak. Mostanában megnőtt a kereslet, híre ment apu ügyességének – mosolyodtam el büszkén.
- Anno nekem is ígértél egy monogramos poharat – nevettél fel. Szemedben úgy táncoltak az emlékek, mint azon a napon, annak a pohár víznek a felszínén a fények… Gyorsan máshová néztem.
- Valamelyik nap benézhetsz apuhoz, biztos szívesen készít neked egyet.
- Persze jó pénzért – sandítottál rám huncutul.
Együtt nevettünk. Odakint tovább ömlött az eső, hidegen és kíméletlenül, de minket körülvett az a meleg tavaszi nap.
- Neked milyen a munka? – tettem le a bögrét az asztalra.
- Kemény – fintorodtál el. – Hihetetlen, mennyi halálfaló szaladgál szabadon még most is! Az ember azt hinné, hogy rég Azkabanban csücsül az összes, pedig… Á, Dubford – mosolyodtál el kényszeredetten. Követtem a tekinteted.

Adam csak biccentett, egyből hozzám rohant, és megölelt, mintha bármelyik percben elveszíthetett volna.

Tulajdonképpen igaza volt.

- Szia, Adam – csókoltam meg. Fájt a csókja, a lelkembe hasított, ahogy keveredett a lelkiismeret furdalással. Szeretem Adamet, de Harry Potter mindig egy külön világom marad, egy részem örökké nála pihen, azóta az első csók óta.
- Restellem, hogy eddig tartott, de Weasley ma a szokottnál is hiperaktívabb volt. – Mögém állt, két karjával átölelte a vállam. Megfogtam a kezét.
- Weasley? – kérdeztél vissza a lehető legszívélyesebben.
- Adam Percynél van gyakorlaton – grimaszoltam. – Állítólag, hogy szokja a minisztériumi légkört. Most őszintén, Harry, te ott dolgozol azok közt a barmok közt: egy leendő auror mit keres egy helyettes államtitkárnál?
- Akarod, hogy szóljak az ügyedben? – tekinteted Adamébe fúrtad, akkor újra öltétek egymást.
- Nem kell. Jövőre Kingsley mellé kerülök – felelte hűvös udvariassággal Adam.
- Ő a legjobb.

- Menjünk, Adam, fáradt vagyok – törtem meg a feszült hallgatást.
- Oké, kicsim. – A megszólításra villant a szemed, de nem szóltál semmit, némán kísértél minket a bejárati ajtóhoz.
- Jó volt beszélgetni, Abigail – mondtad csendesen, ahogy feléd fordultam, hogy elbúcsúzzak. – Lehetnénk végre barátok.

Barátok… Keserédes volt a szó, mint minden, ami veled kapcsolatos.
Lassan kinyújtott kezedbe csúsztattam a tenyerem. Bőrünk rövid szövetségkötése alatt felderengett egy emlék.

„- Milyen puha kis kezed van! – nevettél halkan, s összefontad ujjainkat. Megszorítottam férfiasodó mancsod, mire hüvelykujjaddal végigsimítottál a kézfejemen. Így beszélgettünk.”

Ezek voltunk mi. Egy szorítás és egy simogatás.

Rád mosolyogtam.
- Persze. Barátok…