Tartalom: Elmélkedés. Múltról, jövőről, álmokról. Egy világról, melyet sokan akartak. De valaki nem kapta meg. Valaki, aki a legjobban megérdemli.

NEM spoiler. Még jóval a Deathly Hallows olvasása előtt írtam.

Megjegyzés: Talán van benne valami. Talán nincs. Döntsétek el Ti. Kissé darabos. De akkor, amikor írtam, a gondolataim is azok voltak. Nézzétek el nekem. A történet megírásból semmiféle anyagi hasznom nem származik. Minden jog JK Rowlingé.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Álmodtam egy világot magamnak

Még régen. Ó, Istenem, milyen régen! Visszatekintve egy örökkévalóságnak tűnik. Ahogy az is, ami előttem áll.
Álmodtam. Egy világot. Ahol mind együtt vagyunk; Anya, Apa, Sirius, Hermione, Ron, Ginny, a többi Weasley, Dumbledore, a Rend-tagok… Ahol nincs háború. Nincsenek halálfalók. Nincs Voldemort.
Most nincs Voldemort. Megöltem. De a világom mégsem tökéletes. Mert a többiek sincsenek. Senkim sincs.
Sokszor éreztem ezt. Hogy egyedül vagyok. Magamra hagytak. Egyszer sem volt igazam. Mindig volt mellettem valaki. Ők mindig velem voltak.
Most vagyok egyedül.
Ahogy visszagondolok az álmomra, lassan eszembe jutnak azok az idők. Amikor velem voltak. Nem, nem mind, de sokan. Most kettővel is beérném.
Nem először esik meg velem, hogy nem én irányítom a gondolataimat. Magukat irányítják.
Kettő… az egy pár.
Keserű mosolyt csal az arcomra az emlék. Amikor rájöttem, hogy Ron és Hermione szerelmesek egymásba. Úgy éreztem, ha összejönnek, véget ér a barátságunk, engem kizárnak a közös dolgokból.
Bármit megadnék ezért a helyzetért. Csak a tudatért, hogy vannak.
Furcsa. Egyre többször kívánom, hogy Voldemort éljen. Nem mintha szeretném. Kavarog a gyomrom a gondolattól, hogy pont őt szeressem. Nem erről van szó.
Amíg őt üldöztem, amíg egyenként kutattam a horcruxai után és pusztítottam el őket, addig nem gondoltam a veszteségekre. Nem volt kellemes, de ennél jobb volt. Ezerszer jobb.
Álmodtam egy világot magamnak… Talán önzonek hangzik. Talán mindenki úgy gondolja, ‘Magának kívánta, megérdemli, hogy magányos!’. De tévednek.
Amikor azt mondom, magamnak… akkor sokkal többre gondolok. Mert én nem csak magam miatt vagyok ez a Harry Potter.
Ők mind Hozzám tartoznak. Ron és Hermione, ők voltak a testvéreim. Ginny… Ginny volt az, akivel rácáfolhattam a kamaszszerelemről alkotott véleményekre. És a többiek… Ők voltak a családom. Mi együtt voltunk Én. Ők alkották az egész énemet. Mind adtak magukból valamit. Igen, még Voldemort is.
Gyűlölöm, de még, mennyire gyűlölöm! De be kell látnom, ha ő nem lett volna, nem lenne ez a helyzet és én nem ilyen lennék. Az élet néha kegyetlenül belénk tapos.
De a Sötét Nagyúr csak egy apró pont volt. Nem fáj a hiánya. De a jelen helyzetben nem is boldogít.
De a családom, az én nagy családom… Ők olyanok voltak nekem, mint Voldemortnak a horcruxai. Valójában annál sokkal többet jelentettek, és jelentenek még most is nekem. De a hasonlat egy oldala igaz. Ők a lelkem darabjai voltak. Pótolhatatlan darabok.
A varázsvilág szerint mindenem megvan, hiszen én vagyok az ő hősük. Nem fogják fel, nem akarják felfogni, hogy az összes hősük halott.
Nekik csak én számítok, a többiek arctalan emberek a háborúban meghaltak névsorából.
Ez fáj a legjobban.
Én éjszakáról éjszakára látom a holttestüket a lábam előtt heverve. Minden éjjel lepereg a szemem előtt a képsor, amint az állapotos Hermione elém veti magát, hogy az életük árán mentsen meg a halálos átoktól. Vagy, amikor a féllábú Ron az utolsó csatában közém és Voldemort közé ugrik, kezembe adva a győzelmet…
Akkor is láttam mindezeket. Mikor végeztem a Sötét Nagyúrral.
A másodperc töredéke alatt rájöttem, hogy a szeretet gyűlöletet szül, hogy minél jobban szerettél valakit, annál nagyobb gyűlölettel fordulsz a gyilkosa felé…
Lehet, hogy szégyellnem kéne, de ez a gyűlölet segített győzni. Olyan erőt adott, amivel még Voldemort sem tudott mit kezdeni.
Dumbledore-nak végül is igaza volt. Mindenkinél jobban tudtam szeretni, ezért mindenkinél jobban tudtam gyűlölni is… Végül győztem. De milyen áron?
Néha eszembe jut, hogy jobb lenne, ha meghalnék. De ilyenkor ráébredek, hogy akkor minden csak rosszabb lenne. Nem nekem. Nem csak nekem. Nem tudom.
Semmit sem tudok.

Tegnap éjjel volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy meghalok, de a halál után egy sokkal jobb helyre kerülök. A világomba.
De ez csak egy álom. Már nem hiszek az álmokban.