Az ajtó nyikorogva kitárult, s két sápadt alak dugta ki rajta a fejét. A nagyobbik a sötétséget látva már csapta volna be a nehéz tölgyfa lapot, de a kisebb bokán rúgta.
- Aú! Scott, a fenébe is, menjünk vissza, majd reggel szólunk, hogy valami nincs rendben az árammal.
- Nem! – felelt a határozott kis fiúhang. – MOST fogunk szólni, mert nem vagyok hajlandó egy szobában aludni veled.
 A másik megforgatta a szemét. Magában mélységesen egyetértett kisöccsével, de ezt a világért sem vallotta volna be. Sőt, ha egyáltalán beszélne hozzá, elsősorban felhívná rá a figyelmét, hogy nem ő volt az, aki megijedt egy póktól és társaságra vágyott…
 
 A folyosóról beáramló hűvös levegőtől megborzongott. Vissza akart húzódni a jól fűtött szobába, legalább amíg átgondolja a problémát, de Scott erőteljesen megragadta a karját.
- Nem mész sehová. Vagyis mész, csak nem oda be – közölte szigorúan, olyan szemöldökráncolást mellékelve a művelethez, hogy nővére csaknem felnevetett.
- Scott, kérlek, csak addig, amíg megbeszéljük, mi legyen! Utána elmegyek veled a világ végére is, de iszonyú hideg van, muszáj felvennem egy pulcsit!
- Nem! Tudom, hogy megint csak átvernél, mint legutóbb…
- Ó, és azt tudod, hányan haltak már meg tüdőgyulladásban?
- Nem, de nem is érdekel. Én biztosan nem fogok. Felette állok az ilyesmiknek. – Hogy szemléltesse a dolgot, kihúzta magát – még egy pipiskedést is megkockáztatott a jótékony félhomályban. De bárhogy is erőlködött, csak évek múlva nőtte túl a lányt. – Nem úgy, mint te, Maeve – folytatta csalódottan. – Úgyhogy megengedem, hogy felvegyél valamit.
- Remek, megjött Mr. Egoizmus is – morogta Maeve, miközben előkapott egy felsőt a fiókból.

 A tükörbe pillantva eszébe jutott, hogy csak be kellene csuknia az ajtót, és a probléma végérvényesen kizáródna. Igaz ugyan, hogy a másnap többszörösen megbosszulná ezt a döntést, de jelenleg jobban érdekelte az alvás, mint az apai harag.
 A bosszantó az volt, hogy nem a lehetséges következmények tartották vissza. Félt, hogy valami baj éri öccsét, mialatt dühösen rója a vastagon szőnyegezett, rideg folyosókat. Hiszen még számára sem lenne teljesen biztonságos egyedül kószálni ebben a pokolbéli középkori kastélyban, világítás nélkül – holott gyermekkora óta él ebben a pompás köntösbe bújtatott börtönben.
 Szitkozódva vallotta be magának, hogy akárhogyan is elemezgeti ezt a féltést, az érzések alatt, lecsupaszítva mégiscsak az az egyszerű tény áll, hogy szereti a kis vakarékot.
 
 Elfogadta. De azt már nem viselhette nyugodtan, hogy a ’vakarék’ láthatóan tisztában van ezzel – az ő minden ez ellen irányuló tette ellenére is.

- Jössz? – kérdezte türelmetlenül Scott.
- Készséggel mennék, ha tudnám, hogy mégis mi a szándékod, Scottie. – Elégtétellel nyugtázta, hogy a becenév pont olyan fájdalmasan érintette kisöccsét, mint őt a bokán rúgás.
- Keresünk valakit, és megkérjük, hogy szerelje meg a biztosítékot.
- Gondoltam, hogy elfelejtetted… - sóhajtott Maeve. – Scott, hétvége van. Következésképp az egész személyzet hazament.
- Úgy érted, senki sincs ebben az épületben? – döbbent meg a kisfiú, majd megrázkódott. Hogy a félelemtől, vagy a hidegtől, az már sosem derült ki.
- Az öreg Joseph-en kívül nincs. Őt pedig nem ajánlatos felébreszteni, pláne úgy nem mint ahogy az imént te engem, mert minimum kiátkoz téged a szobából – ásította a lány, és visszabújt a takaró alá, őszintén remélve, hogy meggyőzte Scottot.
- És mi van apuval és anyuval? – csillant fel reménykedve öccse szeme. Hirtelen megállt, és mégsem lépett beljebb az ajtóból.
- Apu minden bizonnyal üzleti úton van, anyu meg… hát valószínűleg ő sincs itthon. – Maeve elfintorodott. A mintaszülők…
- Ebben tévedsz.
- Tessék? – hördült fel a lány.
- Ne érts félre általában igazad van velük kapcsolatban – visszakozott nővére legnagyobb meglepetésére Scott -, de aput láttam reggel megjönni, anyu pedig megígérte, hogy ma nem megy sehova, és reggel ő hozza be nekem a reggelit.
- Milyen nagylelkű…
- Menjünk át hozzájuk!
- Megvesztél? A másik szárnyban van a hálószobájuk és az vagy egy kilométerre van innen. Napközben sem szeretek átgyalogolni hozzájuk, nemhogy az éjszaka közepén, a koromsötétben, esetünkben egy szál díszgyertyával. – A fejére húzta a takarót és a fal felé fordult.

 Már éppen elaludt volna, amikor feltűnt neki a mozgás hiánya.
- Bejössz, vagy kint alszol a folyosón?
Semmi válasz.
- Nem kell a földön feküdnöd, idejöhetsz mellém.
Csend.
- Scott?
 Felült az ágyában és öccse felé tekintett. Vagyis tekintett volna – azonban a küszöb üresen tátongott.
- Scott!

 Az addiginál erősebb huzat csapta meg az arcát. Ami nem jelenthetett mást, minthogy valahol kinyílt egy másik ajtó…
- Az ördögbe veled! – káromkodott Maeve, és kapkodva belelépett a mamuszába.
 Ahogy kilépett a hálóból sejtése rögtön beigazolódott. A folyosó végén nyitva állt a kétszárnyú ajtó.
 Visszasietett az éjjeliszekrényén álló gyertyáért, majd a kisfiú után iramodott.

 A derengő fény, ha lehet, még félelmetesebbé tette a kastélyt. A lány akaratlanul is elismeréssel adózott Scottnak, hogy a sötétben nekivágott.

 Az apró lángra gondosan ügyelve szaladt a puha szőnyegen.
- Scott!

 Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki mellkasából, mikor pár méternyire felfedezett egy fehér alakot.
- Scott?
Lassított és magában már fogalmazta a szidalmakat, melyeket a kisfiúra akart zúdítani.
- Na ide figyelj… - kezdte mögé érve, és megragadta az alak vállát.

 Azonnal hátraugrott. A márvány szobor döngve a földre dőlt.
- Scott McCanon, csak kerülj a szemem elé, én…
- Adsz egy puszit? – suttogta a fülébe valaki, mire Maeve felsikoltott.
- Azt csak szeretnéd te alávaló, alamuszi, beképzelt, gyáva kis… - sziszegte, mikor visszanyerte lélekjelenlétét. – Utánad jöttem, sőt, még el is akartalak kísérni anyához, erre te…
- Bocs, de ezt nem hagyhattam ki – vigyorgott rá Scott. – Tudod jól, hogy te is pontosan ezt tetted volna.
 A lány fújtatott egyet, de kénytelen kelletlen elismerte, hogy a fiúnak igaza van. Végre valami, amiben hasonlítanak…

- Na jó, most szépen ideadod a kezed, mert én többet nem szaladgálok utánad!
Scott válaszul elhúzta a száját.
- Hidd el, nekem se kellemes, de ez van, ezt kell szeretni. A könnyes árvafiú-szemeidet meg anyának tartogasd.
- Gonosz vagy.
- Miért, te nem? Nem én rohangálok el sötét, elhagyatott kastélyokban, ahol hemzsegnek a kísértetek.
- Nem veszem be a szellem-meséidet – húzta fel az orrát Scott. – Nem vagyok már gyerek. Hét éves vagyok!
- Hűha, micsoda teljesítmény…
- Beee!
- Ne nyújtogasd a nyelved, mert leharapom.
- Jobb ötletem van – torpant meg a fiú.
- Mi lenne az? – sóhajtotta a lány, majd ő is megállt.
- Nyisd ki az ajtót.
- Heh?
- Nyisd – ki – az – aj - tót.

 A lány ekkor vette észre az előttük álló monumentális ajtót. Magának sem ismerte el, de mióta kialudt a lámpa, és bejött hozzá az öccse, ettől tartott. Ettől az egyszerű, középkori faajtótól, ami háromszor akkora volt, mint ő vagy Scott, és ami gyermekkora óta kísértette álmaiban.
- Én erre nem megyek – jelentette ki és sarkon fordult.
- Akkor mégis hogyan akarsz bejutni a keleti szárnyba?
- Kerülünk. Felmegyünk a harmadik emeletre és ott egyenes át a keletibe. Még egyszerűbb, mint ez.
- Egyszerűbb kilométereket gyalogolni, mint kinyitni egy ajtót – nézett rá kételkedve a kisfiú.
- Nekem egyszerűbb.
- Félsz? – vigyorodott el gonoszan Scott.
- Akár hiszed, akár nem, igen, és éppen ezért én megyek a harmadikra. Jössz?
- Nem. Én nem rettenek meg ettől a kis akadálytól. Erre megyek.
- Ki bírod nyitni? – kérdezte gúnyosan Maeve.
- Megoldom.
- Akkor jó – vágta rá a lány, de képtelen volt elindulni.
- Nem akarsz menni? – fordult hozzá lenézően Scott.
 Maeve még egyszer dühösen rávillantotta a szemét, majd balra fordult és megindult a lépcsőn.

 Biztos volt benne, hogy Scott utána jön. Muszáj. Az nem lehet, hogy bemerészkedik az ajtó mögé, ahol már minden sarokban páncélok és hasonló ocsmányságok állnak, hála fanatikus apjuknak… Muszáj.

 De a halkan, ismerősen csoszogó léptek a lépcső tetején állva sem hangzottak fel.

 Nem gondolkodott, csak ment, futott lefelé a lépcsőn, vissza az ajtó elé, ami tárva nyitva állt. Most gondolkodás nélkül belépett rajta. Nem is törődött vele.

 Tudta, hogy Scott meg fog rémülni a folyosót benépesítő tárgyaktól. Tudta, hogy a sarkon túl ott a vudu maszk. Tudta, hogy éjjel foszforeszkálnak a szemei. Tudta… Ahogy azt is, hogy előbb kell odaérnie. Ha Scott meglátja, sokkot kap, pont úgy, mint pár évvel ezelőtt ő maga…

 De elkésett. A hatalmas, félelmetes maszktól nem messzire ott kuporgott egy fehér alak. Most nem egy szobor. Scott.
- Istenem, kicsim, nem esett bajod? – guggolt le mellé Maeve és átölelte.   
 
 A kisfiú testét hangtalan sírás rázta. Nem szólt semmit, csak odabújt nővéréhez.
 
 Csak ültek ott, csendesen dideregve egy rozsdás páncél tövében. Az illatos gyertya eldőlve hevert a földön, a viasz ráolvadt a vagyont érő szőnyegre.

- Mi folyik itt?
 Egy árnyék tornyosult föléjük. A nő kritikus szemmel vizsgálta a viaszfoltot.
- Mi csak…
- Na gyerünk, Maeve, halljam, most mibe rángattad bele az öcsédet!
- Nyugi anyu, az egész az én hibám! – sietett megelőzni nővére ingerült válaszát Scott.
- Jaj, dehogy Scottie, nem kell mentegetned a nővéred – gügyögte a nő. Scott arca megrándult.
- De igen! Elment az áram és én aggódtam és rávettem Maeve-et, hogy szóljunk neked…
- Igen, látom, hogy nincs villany, épp most akartam intézkedni – bólintott az anyjuk, és megenyhülve térdelt le a gyermekek elé. – Scott, te sírtál? Mi baj, kicsim?
- Semmi, csak megijedtem egy kicsit, ennyi az egész.
- Neked, drágám, gondolom nem ezért nedves az arcod – fordult a lány felé a nő.
Maeve sietve letörölte a kósza könnycseppet. Az anyja elfojtott egy mindentudó mosolyt.
- Na jó, visszakísérlek titeket a szobátokba – állt fel a nő.
- Nem kell! – pattant fel Scott és megragadta nővére kezét. – Majd mi ketten visszamegyünk. Te csak aludj tovább.
- Biztos?
Scott megszorította Maeve kezét és rámosolygott a lányra.
- Egészen biztos.