Kinyitottam gyönyörű barna szemeim, erre mit látok?! Hajnalodik! És ilyenkor én NEM szoktam felkelni. Mi a szösz van velem? Biztosan egy vörös hajú, zöld szemű angyalka/démon áll a háttérben. Azaz remélem.
Megcéloztam a fürdőt, és a csap alá dugtam fejemet… ááá… és ha lelapul a hajam?! MIT TETTEM MAGAMMAL?! Jól van… nem vészes… inkább kócosabb lesz. Háh, a nagy James feltalálja, hogy vízzel kócosabb… Esetleg ajánlom Pipogyinak… vagy neki inkább extra nagy zsíroldót kellene adni…

Lementem a klubhelyiségbe, és vááá… nagy csattanás… te jó ég… mekkorát estem. Vérzek. Ja, csak az orrom. Jé, itt van Evans.
- Jól vagy, Potter? – kérdezte aggódva, és jól végigmért. ELFELEJTETTEM FELÖLTÖZNI! Alsógatyában Evans előtt?! Valaki lőjön le.
Megdörzsöltem vérző nózim, Evans pedig segített felállni.
- Mid kerese' id? – próbáltam beszélni, kevés sikerrel. Ezt Evans észre is vette, és hallgatásra intett.
- Na lássuk csak.
- Talán job lenne ’ívni Pomfreyt. – Lesújtóan rám nézett, én pedig leszegeztem fejem.
- Nekem úgy is mindegy. De ha elvérzel, és meghalsz, akkor…
- Akko’? Aggódni fogsz é’tem?
Erre elpirult. Azaz igen. Nem válaszolt, ami még jobban megerősített, hisz’ a hallgatás beleegyezés. Kihúzott talárja belső zsebéből egy fiolát, és azt mondta, igyam meg. Bízom benne… bízom benne… tán csak nem öl meg? Ez nem olyan biztos…

Megfogtam a kémcsövet, és gyorsan lehúztam. Hm… epres íze volt. Nyami. Már nem éreztem az orromban a fájdalmat, és Evans elmosolyodott.
- Szívesen.
Megtapogattam orromat, és hála Istennek, nem vérzett. De hülye vagyok…
- EVANS! Várj. Kösz. Mivel tartozok ezért? – hadartam.
- Semmivel.
- Naaa. De én akarok valamit adni cserébe – nyafogtam.
- Ha eljön az ideje, akkor majd segítesz. És te is segítettél volna, ha például nekem vérzett volna az orrom.
- Persze, rohantam volna a javasasszonyhoz. De semmit nem tudtam volna segíteni, mivel nem vagyok jó bájitalból. Azaz bukásra állok.
- Ezen a problémádon úgyis kell javítanom.
- Van még egy – csúszott ki.
- Mi az?
- Szerelmes vagyok. De az a lány nem akar észre venni, jobban mondva mindig csak ordít velem, de néha jókat beszélgetünk. Aztán megint összeveszünk, de én egyre jobban szeretem.

Evans teljesen elvörösödött. A rák is megirigyelhette volna. Közelebb léptem hozzá, ő pedig hozzám bújt. De aranyos.
- Ezen már nem tudok segíteni.
- Még ha az a lány te vagy, akkor sem?
Nem válaszolt most sem, mert az az idióta, barom, seggfej, szánalmas Sirius lejött, és megzavart minket. De utálom ilyenkor…
- Hopplá. Megzavartam valamit? – vigyorgott, és azt hittem beverek neki. – Ágas, beszélnünk kell. Fontos!
- Mi fontosabb… – kezdtem, mikor Evans lemondóan sóhajtott, és már bent sem volt a klubhelyiségben. – Kösz, haver. Kedves vagy.
- Ugyan már, szóra sem érdemes – válaszolta. Milyen rendes. Még jó hogy így bevallja… Vá, de viszket már a tenyerem.
- Nos, mi volt az a hű de fontos?
- Nem érdekes. Csak akartam beszélni veled, de látom, már nem lehet. – Gondolom észrevette, hogy lángol az arcom a dühtől, és hogy mindjárt neki támadok.
- Menj a francba – mondtam halkan, és ledőltem a fotelomba.
Sirius megforgatta szemeit, és visszament. Én pedig utána, mivel nem akartam alsónadrágban menni kajálni. De kétlem, hogy valaki leszólna, hisz’ Evans sem ordított le. Bár Galagonya kétlem, hogy egy „jó az alsónadrágja, Potter” megjegyzést tenne… De ki tudja…

*

Délután lyukas óránk végett, kint üdültünk a parkban. Legalábbis én próbáltam, de Sirius állandóan felhozta a reggel történteket. Holdsáp furcsának találta, hogy Evans elpirult, de annyi baj legyen. Mit ki nem tudok hozni a csajokból, igaz?
- Unatkozom – szakította félbe hosszúnak ígérkező monológomat Tapmancs.
Ahogy kimondta ezt, mardekárosok jelentek meg nem messze tőlünk. Sirius vigyorogva felkelt, és rám nézett. Mosollyal válaszoltam, és én is felkeltem.
- Fúj, mi ez a bűz?! Csak nem egy Pipogyi közeleg? – mondta fennhangon, és előrántotta pálcáját. – Incarcerandus!
Piton körül kötelek emelkedtek, de valahogy kivédte. Nonverbálisan, gondolom. Logikus. A mardekárosok szétszéledtek, Sirius pedig eszeveszetten közeledett felé.
- Capitulatus! – Pipogyi pálcája elrepült több méterrel arrébb, Sirius pedig folytatta: – Levicorpus!

Pipogyi fejjel lefelé fordult, és csukott szemmel mormolt valamit. Ebből nem lesz semmi jó. Mi a francot csinál?!
- Globus Igne! – kiáltottam, mivel Piton előtt egy kékes gömb keletkezett. Az én tűzgolyóm az övének ment, és mindkettőt elnyelte a levegő. Legalábbis mintha beszippantotta volna a levegő. De halálosan komolyan mondom, illetve gondolom. Miket nem tudok csinálni... Hatalmas erő szabadult fel belőlem, és éreztem, hogy gyengülök minden percben… Egyébként a robbanás kilométerekre elhallatszódhatott, és még akkora füst képződött, hogy Pipogyi mindjárt megfullad… úgy kell neki.
- POTTER! Mi a frászt csinálsz már megint?! – hallottam magam mögött a jól megszokott ordítozós hangot. A reggeli beszélgetésünk hangulata már elpárolgott.
- Én? Semmit… – Piton a földön feküdt, és vészesen fuldokolt.
Körülöttünk hatalmas csoport verődött, és kettőnket néztek mindannyian. Evans sápadtan odarohant Pipogyihoz, és kezét nyújtotta, de az ellökte.
- EZT – TÖBBET – NE – CSINÁLD! – ordítottam. Fogalmam sincs mi ütött belém… Pálcámat előretoltam, és az áldozat erősebben hörgött, nem kapott már levegőt. Közben pedig csak fogyott az energiám. Azután megrántottam pálcám és Pipogyi abbahagyta a rohamát.
Megfordultam, és a kastély felé vettem az irányt. Minden erőmet bevetettem. Éreztem, hogyha nem sietek, összeesek. Szitkozódva elértem a bejáratot, ahonnan McGalagony rohant ki. Valami olyasmit motyogott, hogy még beszélünk, de kit érdekel…?! Most jön ez a hülye Piton, okoz egy gömböt, amit én hatástalanítok, robbanás, és mindenki azt hiszi, hogy készakarva tettem. Bár fogalmam sincs, hogyan tettem, de nagyon furcsa volt. Nem akartam, hogy megfulladjon, de az a düh, ami bennem égett… minden miattam van… Utálom magam… meg az életem… ezen kívül: Pipogyit, McGalagonyt, Lumpit, Siriust, magamat, meg mindenkit… az egész világot, és az egész emberiséget! Mehetnek a…
- Potter! Várj már! – kiabált mögöttem valaki. Meg sem vártam, hogy utolérjen, besiettem a klubhelyiségbe, és a szobánkat céloztam meg.
- Potter! – hatásszünet. Épp a lépcsőnél tartottam. – JAMES!
Földbegyökerezett a lábam. Na ne. A hang forrása Evans volt, de hogy engedhette meg magának a ’James’-t?
- Mi van? – kérdeztem, mikor ott állt előttem, és zilálva a térdére támaszkodott.
- Gyere, üljünk le. – Ekkor több griffendéles jött be, és Evans habozva, de az ő szobája felé mutatott.
Ismét a lányok hálótermében. Nem értem, hogy miért vagyok itt, de annyi baj legyen. Evans bezárta az ajtót, én pedig leültem a szőnyegre, és nekidőltem az ágynak.
- Nos? – kérdeztem.
- Megtudhatom, hogy miért csináltad?
- Nem én voltam, világos?!
- De LÁTTAM. Ne hazudj! A két szememmel láttam…
- Én pedig éreztem. Éreztem, ahogy téged ellök Piton, én pedig mérgemben cselekedtem. Nem mondtam semmilyen varázsigét, vagy valamit, csak ösztönszerűen…
- Ezt… ezt nem értem.
- Akkor mit vársz tőlem?! Magyarázzam meg, és mondjam el a definíciót? Nem tudom, hogy tettem, és hogy miért, még azt sem, hogyan, csak azt, hogy ki miatt.
- Figyelj. Ereszd el a füled mellett a megjegyzéseket. Nem szabad ezeket meghallanod. Én is ezt teszem, és nem keveredek bele semmibe. Míg te…
- Most komolyan azt hiszed, hogy akarattal tettem?! Simán használhattam volna akkor a gyilkos átkot, nem gondolod?
- Jaj, James. Ezt nem így értettem. Csak minden hülyeséget csinálsz a napokban, és…
- Hülyeségnek tartod, hogy szerelmes vagyok?! És hogy miattad teszek ilyen „ostobaságokat”?
Evans megrázta a fejét, és könnycseppeket láttam megjelenni arcán. Jaj, ne.
- Még ha nem is hiszel nekem, tudd meg, hogy NEM akartam, és jegyezd meg ezt. Higgy nekem! Most az egyszer. – Odaléptem hozzá, letöröltem könnyeit és távoztam…