A tegnap este óta nem beszéltem Evansszel… izé Lilyvel. Az lett a vége, hogy zavartan felállt, és elrohant. Én pedig csak csorgattam a nyálam utána, azután pedig fellebegtem álmodozva a hálókörletbe. Véletlen ráestem Siriusra, aki felüvöltött, és elagyabugyált, majd Remus is felriadt a hangzavarra, én pedig mintha rózsaszín felhők közt jártam volna, bedőltem lassan az ágyba. Sirius pedig komplett őrültnek titulált. Nesze nekem…

Már délután három óra van, és Lily SEHOL. Beszélnem kell vele! Muszáj… Meg kell mondanom neki, hogy szeretem… Nem értem ezt a csajt. Igaz, hogy nem adtam lehetőséget, hogy beszéljünk, mivel későn keltem, így csak a konyhából szereztem maradékot, és még az első órát is ellógtam. Minek kellene bemennem mágiatörire? A koboldok engem úgy sem támadnak meg… Majd épp engem fognak, aki egy suhintással elbán velük…

Most épp lyukas óránk van, így hát a tekergők elvonultak megszokott helyükre. Holdsáp kézbe vett egy átváltoztatástan könyvet, és leült a padra. Én mellette feküdtem végig, Féregfark pedig a fűbe elém. Tapmancs viszont oda-vissza járkált előttünk, kezét a háta mögött összekulcsolta, és a füvet nézte.
- Neked meg mi bajod? – kérdeztem, mert már nagyon untam ezt a „játékát”.
- Kuss! Számolok! – jött a cseppet sem kielégítő válasz.
Holdsáppal összenéztünk, és kíváncsian figyeltük barátunkat… Néha oldalra pillantottam, ahol Lily és Watson szórakoztak. Azaz csókolóztak (hogy esnek ki a nyelve annak a majomnak!), viccelődtek, csókolóztak, nevettek… és kezdődött elölről. A néha-néha odanézést felváltotta az odabámulás. Holdsáp ezt meg is jegyezte:
- Jaj, Ágas. Most mit bámulod őket annyira?
- Nem bámulom. – Majd újra odanéztem szomorúan, és elkaptam Lily tekintetét, akinek lefagyott a mosoly arcáról. Biztos látta, hogy milyen megtört vagyok miatta…
- Megvan! Kiszámoltam! – szakított félbe minket Sirius (hála Merlinnek – bár ebben nem vagyok 100%-ig biztos), és ujjongott egy sort. Most már biztos vagyok benne: megőrült. A közelünkbe lévők mind azt hitték, amit én. Legalábbis az arckifejezésük elárulta.
- Hallgatunk barátom – vetette oda Holdsáp.
- Ha ma van 29-e, akkor még csak két hét és… – Széles vigyorral Remusra nézett, aki nagyot sóhajtva belemerült a hogyan csináljunk bolhából elefántot varázsige elsajátításához, én viszont fintorogtam egyet.
- Kösz Tapikám, hogy eme nagy felfedezésedbe beavattál minket – vágtam oda neki, és újra Lily felé lestem, amit Sirius (sajnos) észre vett.
- Ó, bocsásson meg, Ágas úr, hogy ilyenekkel untatom, de ha akarja Őnagysága, felhozom a ’hogyan hódítsuk meg a stréber Evanst’ témát? – Erre felment a pumpám, és jól orrba vágtam.
Szent cikesz! A legjobb barátomat ütöttem meg! Vér buggyant ki orrából, és villámgyorsan előkapta pálcáját. De én gyorsabb voltam, és lefegyvereztem. Az egyik kezét orrához emelte, amiből már ömlött a vér, és fehér ingje piros foltos lett. Mögöttem Evans hangját hallottam:
- MI A FRANCOT CSINÁLTOK? – kelt ki magából, de mégis kétségbe esve nézett rám. A szeméből féltést olvastam ki, valamint egy olyan kérdésre várt választ, amit magam sem tudtam.

Míg próbáltam összeszedni gondolataimat, és Evanst figyeltem, Sirius nekem rohant, és rám ugrott. Elvesztettem egyensúlyom, és a földre zuhantam. Bevertem egy kőbe a fejem, de éreztem, ahogy püföl engem. Kisebb-nagyobb sikerrel próbáltam kivédeni ütéseit. Az utolsó dolog, amire emlékszem: Lily sikolya.

*

Kezdek magamhoz térni. Jé, mindenhol fehérség vesz körül, plusz még valami vörösséget is látok, amihez van egy test. Összegörnyedve ül mellettem. Csak nehogy egy hulla! Nem akarok a pokolba kerülni! Segítség! Hol van ilyenkor az őrangyalom?!
- A mennyországban vagyok? – jajdultam fel, mivel nem tudtam összerakni az emlékeimet.
- Dehogyis, te buta – jött egy Lilyhez hasonló válasz. Heh, a mennyben Evans-féle angyalkák vannak. Tudtam én, hogy egy angyal…
- Áú – kaptam a fejemhez, ami borzasztóan sajgott. – Még itt is érzem a fájdalmakat?
- James, figyelj már rám, és térj észhez! A gyengélkedőn vagy.
Erre bevillant az utolsó kép, miszerint Sirius ökle nekem jön.
- Mi történt? – kérdeztem, mikor sikerült felülnöm.
- Csak a nagy ész, Black, elkezdett téged ütlegelni, te pedig felmondtad a szolgálatot. – Most meg visszanyomott az ágyba. De én fel akarok ülni!
- Jó tudni… Mi ütött belénk? – kérdeztem hangosan magamtól. Ez már a szokásommá válik… Költői kérdésre nincs válasz, de majd Lily mindjárt megpróbál válaszolni…
- Hát ezt már nem tudjuk meg – mondta. Hmm… imádom, mikor igazam van.
- És miután már eszméletemet vesztettem?
- Black már nem vert azután, miután te elájultál, mert Remus elkábította. McGalagony nagyon kiakadt, én pedig hívtam Madam Pomfreyt.
Az említett most robbant be a gyengélkedő ajtaján, és mindjárt hozzám jött. Megvizsgált, és kezembe nyomott egy üvegcsét.
- Igya meg, és már mehet is – hadarta, és elrohant egy másik beteghez.
Lehúztam ezt a vajsörhöz nem hasonlítható trutyit, és Lilyvel eltűntünk.

*

Este hét felé a klubhelyiségbe ücsörögtem. Több rajongóm odajött, hogy elhadarjon egy „szegény James, ugye nem esett bajod?” mondatot, én pedig válaszoltam egy nemet. Siriusszal nem is beszéltem az óta, szerencsére nem futottunk össze. Hirtelen ötlettől felpattantam, és leszöktem a parkba. Muszáj kiürítenem ezt a sok gondot a fejemből…

Amikor elég nagy távolságra voltam az iskolától, átváltoztam szarvassá, és elvágtattam.
Futottam a Tiltott Rengetegbe a fák közé. Csak messze legyek a való világtól, és minden szomorúságtól… Csodálatos volt, ahogy arcomba csapott a szél, én pedig kidőlt fákon és bokrokon is átugrottam. Végül visszafelé száguldottam minden problémát elfelejtve…

Körülbelül félórával később kiszellőztettem teljesen a fejem, és megindultam a tó felé, mert már a szomjamat oltani kellett. És ilyenkor mit szokott egy ember, izé… állat tenni? Hát INNI!

Legnagyobb megdöbbenésemre az egyik fánál ott ült Lily. Hátát a fa törzsének döntve csücsült, és a tavat nézte. Követtem az irányt, és láttam, amint a hold megvilágítja a vizet, ami visszatükrözi a csillagokat meg a sötét égboltot. Gyönyörű látvány…

Lassan odasétáltam a vízhez, s majdnem két méterrel Lilytől inni kezdtem. Lily nagy érdeklődéssel odacsusszant mellém. Felemeltem fejem, és büszkén kihúztam magam. Agancsaim is tökéletesnek bizonyultak. Az ijedt Lily Evans is oly csodálatos. A félelem csillogott szemeiben, de kezét felém nyújtotta. Remegett, mint az őszi nyárfalevél, és érzékenyen megsimogatta szarvas énem arcát.
- Hát, szia te kis szarvas. Örülök, hogy nem futsz el, mert olyan egyedül érzem magam. Hidd el, nem könnyű embernek lenni… Vannak barátaim, akik mellettem állnak, még ha a legnagyobb baromságot is elkövetem e világon, és egy fiú, aki szeret, de vele nem érzem jól magam – sóhajtott egyet, és könny szökött ki szemeiből. – Tudom, hogy ebből nem értesz semmit, de jól esik valakinek elmondani. Senkinek nem tudok beszélni az érzéseimről, és legalább te nem ordítozol, nem vágsz közbe, és nem röhögsz ki…

Jaj, de édes, ahogy azt hiszi, magában beszél… Olyan szívesen visszaváltoznék, és elmondanám neki, hogy szeretem, és hogy nekem bármit elmesélhet… de nem tehetem, mert a titkunkat nem árulhatom el… Így csak hallgattam, ahogy szenved, és ahogy elmeséli, hogy Kate-tel mennyi problémája van, valamint hogy Watson nem a Nagy Ő számára, de nem akarja ott hagyni meg stb.…