Siriusszal alig beszéltem, míg Lilyvel tartott közös „beszélgetések” már minden esti programmá váltak. Lily elmondta, ha vicces dolog történt vele, vagy ha valaki megbántotta. Elmesélte, ha nyomasztotta valami a szívét, és ha boldogságát meg akarta valakivel osztani…
- Nem haragszol meg, ha elnevezlek Jamesnek? – kérdezte egy este. – Csak emlékeztetsz valakire. Róla még úgysem meséltem neked. Azt hiszem, itt az ideje… – Elhelyezkedtem a fűre, és hagytam, hogy simogatásával kényeztessen. – Hm… Mindenki csak úgy ismeri: James Potter, a legjobb pasi és fogó Roxfortban, valamint rendkívül nagyra tartja magát és Lily Evansre hajt. Az utóbbival semmi probléma sincs, csak néha olyan gyerekes tud lenni. De néha meg olyan aranyos és… Mikor nincs vele az az idióta Black, akkor tényleg helyes, és nem csak játssza az eszét. Legalábbis ez volt eddig. De az utóbbi pár hétben nagyon megváltozott. Olyan, mintha egy másik James lenne, és nem az, aki a haverjaival van, és a rajongói előtt játssza magát, hanem egy másik. Egy olyan James, akit sz… – Megakadt és én kíváncsian felé hajtottam fejem – szeretem. – Nem, ez nem lehet igaz… Ez lehetetlen… Mégis csodálatos! És forróság önt el… Szent Kviddicskupa, Lily Evans SZERET! Nem tudok szóhoz jutni…

*

A Griffendél-Hollóhát meccs napja. Mint csapatkapitány, kötelességem szóra bírni ezeket a lusta játékosokat. Nem igaz, hogy ilyen nyúzottak. Pedig kikötöttem nekik, hogy korán feküdjenek le, és aludják ki magukat…

Tehát megtartottam nagy szónoklatom (amit Dumbi is megirigyelhetne), és mindenki morogva, de bájos mosollyal lépett ki a pályára. Hatalmas üdvrivalgást kaptunk…

Szerencsére napos időnk volt, így nem kellett irtóznunk a szélvihartól… Küldtem mindenkinek egy hajrát, és felszálltunk seprűnkkel. A hollóhátasok is sikeresen kivonszolták magukat az öltözőből – megjegyzem kisebb hangzavart kaptak, mint mikor az én csapatom érkezett, de csak semmi nagyképűség… – Megláttam Watsont, aki felém repült. Madam Hooch közénk is ért, és ránk parancsolt, hogy fogjunk kezet. Jól megszorítottam ellenfelemet, amitől arca bevörösödött, és egy vigyort is elengedtem neki.
- Tét? – kérdezte hirtelen.
- Hát a meccs győzelme… – mondtam egyszerűen.
Erre a nagy barom azt felelte:
- Aki elkapja a cikeszt, az a meccset és Lilyt is nyeri.
Ez nem normális… Persze beleegyeztem, de akkor sem kezelhetjük rongybabaként… A nézők felé pillantottam. Evans a griffendél szurkolók jobb szélén állt, és mikor észrevette, hogy őt keresem, leszegte fejét, és elpirult… Tisztán láttam kb. tíz méterre tőle, hogy elpirult! Hihi… Watson nem nyeri meg a meccset, azt garantálom…
Gondolatmenetemet egy síp hangja zavarta meg, mire megszólalt a lelkiismeretem:
- Ágas! Elkezdődött a meccs! Most nem Evans a fontos! – Hoppá… Ez nem is a belső hangom volt, hanem S… Sirius.
Tanácsát megfogadva elindultam keresni a cikeszt. Körülbelül tíz perc telt el a meccsből, mikor megláttam egy fénylő tárgyat. Elindultam a cikesz felé, közben pedig oldalra pillantottam Watsonra, aki még nem vette észre.
Már csak pár méter választott el a győzelemtől, mikor egy gurkó repült felém.
- James, VIGYÁZZ! – hallottam a közönség irányából egy kétségbe esett hangot.

Az utolsó pillanatban félrefordítottam seprűm, így a gurkó egy hollóhátas hajtót vett célba. Watson is megindult a cikesz irányába, ami már jócskán eltávolodott. Így a seprűmet meglódítottam, és a süvítettem felfelé. Alattam már több száz felhő lebegett, és Watson is közeledett. A cikesz ott volt az orrom előtt két méterrel. Kinyújtottam kezem, de nem értem el. Lassan felálltam a seprűre (csak most az egyszer sikerüljön megtartanom az egyensúlyt), és a mutatóujjam épp hogy elérte. Watson már nagyon közel volt mögöttem, és igyekeztem nem tudomást venni róla… és… és elkaptam a cikeszt!

Watson mérgébe nekem jött, és elvesztettem az egyensúlyom. A seprűt fogtam kezembe, közben pedig mérhetetlen sebességgel zuhantam. Sikerült ráülnöm a seprűre, de nem tudtam fékezni. Már láttam a pályát, az ujjongó közönséget és egy síró, aggódó lányt… SÍRÓ? Hisz’ ez Lily… Hirtelen megfékeztem a seprűmet, és a földtől alig pár méterrel vízszintes pózba kerültem.
- Huh, meleg helyzet volt – nyögtem ki, mikor Sirius odajött, és hátba vert.
- Szép volt, haver! Gratulálok!
Szemében pajkos csillogás tündökölt. A békülés jele…
- Éljen Potter, a hős! Éljen Potter, a hős! – ujjongta a csapatom, akik már dobáltak a levegőben. Majd intettem, hogy tegyenek le.

Watson sietett felém… de jó, még ez az eszeveszett őrült is itt van…
- Normális vagy, Watson?! Meg is halhattam volna! – ordítottam neki, mire mindenki elképedten bámult rám. Ez a barom pedig behúzott egyet, és hatalmas fájdalom nyilallt orromba.
- MARK! Beléd meg mi ütött? – hallottam Lily őrjöngő hangját.
Poppy néni sajnos karon fogott, és becipelt az öltözőbe. Így nem nézhettem végig a csodás jelenetet. Azért elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, amint Lily péppé veri Watsont…
- Maga meg mit vigyorog? – kérdezte mérgesen a javasasszony, aki már az orromat ellenőrizte. – Az utóbbi két hétben már többet láttam magát a gyengélkedőn, mint Black barátját…
- Az lehet – válaszoltam, de mosolyom nem fagyott le arcomról.

Az öltözőbe most özönlött be a csapatom, és mind kezet rázott velem… Pomfrey néni végzett, és mondta, hogy nem vészes, csak ne verekedjek az elkövetkező két napban. Azután elviharzott, mondván, hogy sok a teendője…
Sirius odalépett hozzám, és hirtelen fojtogató csend támadt…
- Sajnálom Ágaskám. Bocs, hogy orrba vertelek… – mondta, és átölelt.
- Jaj, az én Tapikámra nem tudok haragudni. – És nevetve belebokszoltam mellkasába.
- Hú, ha láttad volna, hogy Evans mekkora hercehurcát csinált Watson viselkedéséből… Úgy leordította, amiért „Szegény pici Jamest” bántotta…

A körülöttünk lévők mind röhögni kezdtek, még én is elvigyorodtam, majd gyorsan átöltöztünk, és felballagtunk a toronyba… Hisz’ most lesz a kis buli… Ahova mellesleg Watson nem hivatalos… háhá!