- James! Kelj már fel! – rázott fel egy mérges hang, de fejemre húztam a takarót, és eldöntöttem, hogy ki nem nyitom a szemem… Valahogy mégis rávettem magam erre a lépésre, mivel a melegítő már nem volt rajtam, helyette csörömpölést hallottam, és kinyitottam szemem. De nem kellett volna! A következő pillanatban már csurom víz voltam, anya pedig még mindig morcosan nézett rám.
- Egy óra van!
- És szünet – ordítottam vissza, mire kaptam még egy kis „ébresztőt”. Legalább nem kell tusolnom… Nézzük mindennek a jó oldalát.
- Kifelé az ágyból!
- Jól van már! – kiabáltam… Jól kezdődik a reggel…

Kikecmeregtem a pihe-puha ágyamból (ami mellesleg most már vizes), majd becsaptam a fürdőszoba ajtaját úgy, hogy az egész ház beleremegett… Miért nem dől össze?

Semmi kedvem sincs a partihoz – morfondíroztam, miközben a fogam mostam. – Miért nem szökhetnék meg?
- James! Az ágyadra kikészítettem a dísztalárod!
Persze… várhatja, hogy felveszem… George bácsival úgyis kviddicsezni fogunk! És kétlem, hogy dísztalárban esélyem van rá!

Gyorsan megigazítottam barna hajam kócosságát, meg felkaptam egy farmert és egy pólót (az egyszerűség – no meg anyu – kedvéért), majd lesiettem az ebédlőbe.
Apám már felöltözve állt, és az ajtónál várta a vendégeket, közben pedig az egyik asztalról csalogatta a sütit… Elkaptam a finomságot (épp az orra előtt), és jóízűen megettem, mire apám elnevette magát:
- Hát igen… Ez a fiam… – Ennyit mondott, mivel anya már megjelent, és még el is ejtett egy másik kalácsos tálat, Lizy pedig már pattant is, hogy összeszedje.
- JAMES! – Áucs. Mire vége lesz a szünetnek, megsüketülök. – Mondtam, hogy az ágyon van a ruhád!
- Én meg mondtam, hogy NEM veszem fel! – Vagy csak gondoltam? Most már lényegtelen… - Semmi kedvem ehhez az időpocsékoláshoz! Szóval eszek egy pirítóst, és megyek, repülök egyet.
Apa küldött anyának egy hagydráúgysembírszvele pillantást, én meg hálásan megköszöntem. Igen, ő az én faterom…

Megettem a finom reggelimet, és seprűmmel együtt kibattyogtam a ház mögött lévő tisztásra, amit kviddicspályának használtunk. Igaz, hogy tél van, meg hideg, de inkább vagyok kint, mint bent…

Több óra is eltelhetett úgy, hogy miközben a cikeszt kerestem, gyakoroltam különböző mutatványokat, és szerintem egész jól mennek már a triplafordulatok, meg a seprűre állás is… Ez meg ki?! Hirtelen befékeztem, mivel megláttam egy kék szempárt, amihez szőke haj csatlakozott, valamint fekete ruha… Jaj, csak ő ne! Nem lehetne egy nyugis napom végre?! Ja, hát persze, hogy nem… Hiszen lehet egy James Potternek könnyű napja?! Kizárt…
- Szia Linda! – köszöntem udvariasan, és leszálltam seprűmről.

Linda Fox egy aranyvérű családból származó fiatal lány, aki mellesleg egy évvel fiatalabb nálam. Mégis egy tyúkeszű liba, akinek az számít, hogy milyen csendéletet fest a körmére, meg hogy melyik fiúval fekszik le aznap… Kiskorunk óta ismerjük egymást, és két vagy három éve adta tudtomra, hogy lehet, hogy őt kell elvennem feleségül. Én bepánikoltam, és elszöktem, de azok az idióta aurorok megtaláltak… (Egyrészt ezért akarok auror lenni, hogy megtudhassam, hogy a fenébe találtak meg!) Anya Mungóba került egy hétre idegösszeroppanása végett, és az óta nem kívánkozott megkísérelni még egy hasonló ötletet, mint hogy Linda és én…

- Szia James! – köszönt ő is mézes-mázos hangon, és eszeveszett szempillarángatásba kezdett, amitől meg is szédültem. – De megváltoztál! Rég láttalak…
- Kösz. Te is.
- Nem jössz be? Melegebb van odabent… Főleg a szobádban… – Na ne nézz hülyének, te liba!
- Inkább maradok kint – feleltem hidegen.
- Hát jó. Akkor maradjunk. – De rámenős egy csaj!
- Linda! James! Gyertek enni! – hallottam anya hangját… A sors keze megint közbe lépett. Kösz, jó haver vagy, te Sors!

Linda elővette csodálatosnak nem mondható mosolyát, és bementünk a házba.
- Á, az ifjú Potter – hallottam Mr. Fox gúnyos hangját, és kirázott a hideg.
Az öreg semmit sem változott. Szőkésbarna haja helyett már őszhajszálak virítottak kopaszodó fején, és gömbölyded hasát sem tudta már elrejteni… Valamiért Lumpsluckra emlékeztet!

Természetesen mindenki felfigyelt rám, és kénytelen voltam elviselni a vendégek megbámulását.
- ’napot, Mr. Fox. – Ennek meg lesz a kelő hatása…
- Látom, a fiatalember megfeledkezett ma az eleganciáról. – Mindig is imádott gúnytárgyává tenni a nagyközönség előtt.
- Nem hinném, csak repülni nem lehet dísztalárban, és ha most megengedi, távoznék.

Kétkedő pillantásokkal keresztezve elmenekültem a szobámban. Remélem, Linda lent marad… Hol van már George bácsi?! Igazán jöhetne, mert semmi kedvem itthon szilveszterezni.

Az ablakhoz sétáltam, és belefeledkeztem a hóborította tájba. Olyan megnyugtató ez az egész…

Hirtelen kattanást hallottam, és a következő pillanatban egy kéz simogatását éreztem a gerincemen. Biztos voltam, hogy női érintés, mivel félszemmel láttam a szőke haját… Linda…
Levettem kezét, és sóhajtva megfordultam.
- Jól otthagytál minket. Apával pedig lehetnél kedvesebb is! – Az a nyálas hangnem hirtelen eltűnt, és szigor jött…
- Minek? – kérdeztem cseppet sem modortalanul, és maga felé fordított. Kikerültem, és leültem az ágyamra. Miért nem veszi észre, hogy nem érdekel?!
- Mert a leendő apósoddal nem beszélhetsz így!
Még hogy leendő após… SOHA!

Szememben lobbant a harag, és mérgesen ránéztem.
- NEM lesz az apósom! SOHA! Sőt, még te sem leszel a feleségem!
- Ó, dehogyisnem. – Elém lépett és letérdelt. Ideje bekeményítenem. – Már el van intézve!
- Lehet, de akkor nézz magadnak egy másik marhát, aki SZERET! Mert én NEM szeretlek! És ezt fogd fel! MÁST szeretek! Most pedig menj el!

Linda már fortyogott, és fehér arca is már tűzpiros volt, de felállt, és utolsó pillantása után (úgyisúgyleszahogyénakarom) elment.

Ahogy a leányzó kilépett, úgy jött be George bácsi nagy mosollyal az arcán.
- Na végre! – szóltam neki ugyanabban a dühös hangnemben… – Azt hittem, itt fogok elsorvadni!
- Bocs, csak találkoztam Sarával, és beszélgettünk. – Na ennyit a józan nagybácsiról. Egy percig nyalakodott az exével, és máris a rózsaszín felhők felett lebeg! Gyorsan megcsíptem, mire visszaszállt a rideg valóságba. – Mi baja volt Fox kisasszonynak?
- Áh, csak közöltem vele, nemes egyszerűséggel, hogy nem lesz a feleségem, sőt, ne is álmodjon ilyenekről, mert nem fogom megszeretni, mivel én MÁST szeretek!
- Ismered a Fox családot, tehát kétlem, hogy feladja a leány. – Motyogtam egy ahát, és folytatta: – Azért lehettél volna vele udvariasabb is, hisz’ egy lánnyal nem beszélhetsz úgy, mint…
Itt elharapta a mondatot (biztos vagyok benne, hogy anyádat akart mondani, mire rájött, hogy ő is nő), én pedig lesújtóan rászegeztem tekintetem, mire elröhögte magát.
- Ha látnád magad így. – Röhögés. – Rendben… – A röhögés már lassul. – Evans kisasszony az a lány, akivel udvarias vagy, igaz. – Még mindig ugyanúgy néztem rá, így abbahagyta a nevetést. – Na, gyerünk innen, mielőtt még megölsz a szemeddel!

Tehát gyorsan felkaptam láthatatlanátevő köpenyem, és leosontunk. Észrevétlenül áthaladtunk a társaság között. Hagytam anyának egy üzenetet (nehogy aggódjon szegény fiacskájáért), és elhúztunk George bácsival a Foltozott Üstbe.

Érdekes, hogy eléggé üres volt a kocsma ahhoz képest, hogy ma szilveszter estéje van…
- Egy vajsört és egy Whisky-s lángnyelvet – mondta bácsikám a kocsmárosnak, és leültünk egy üres asztalhoz.

Egyik sarokban ült egy fekete csuklyás előtte pedig vagy tizenöt kispohárka üresedett, míg a másikban egy csókolózó pár… Ez nem lehet igaz! Mindenhol engem szekál a Sors?! Miért nincs itt akkor Lily?! Úgy nem lehetne, hogy NEKEM legyen jó?!

Bácsikám észrevette nyűgösségemet, és miután kortyoltam vajsörömből, rákérdezett:
- Hiányzik a kislány?
- Nagylány… – javítottam ki bosszúsan, és ittam még egy kicsit.
- Ezt igennek veszem. Mit szólnál, ha elintézném, hogy lásd a kisasszonyt?
Puff… Végigköptem a vajsört az asztalon, mire minden szem rám ugrott. Biztos rosszul hallottam! Halkan elmormoltam egy varázsigét, ami feltörölte a „lövedékemet” az asztalról, így megkíméltem a jó öreg kocsmárost. Közben kezdtem felfogni, hogy tényleg azt mondta…
- He? – Értelmes mondat. George bácsi elvigyorodott, én azonban folytattam: – Hogyan?
Elfordult tőlem, és a további szavait a csaposhoz intézte:
- Kérek egy pergament és egy tollat, az után egy baglyot! – Már jöttek is a kívánt dolgok, bácsikám pedig néhány galleont csúsztatott neki.

Leírt egy rövid szöveget, amit sajnos nem láthattam, mivel kezével eltakarta, de hogy Albus Dumbledore nevére címezte, az holtbiztos! Mi köze ehhez az egészhez a vén bolondnak?!

Nagybácsim kiment a baglyot elküldeni, én viszont kifizettem az italokat, és utána siettem.
- Na, ifjú Rómeó, sétáljunk el a jó öreg Roxfortba…

Pár perces séta után (hála az én rövidítéseimnek) már a Roxfort birtokán sétáltunk. Nagybácsim jót nevetett azokon a történeteimen, amiket még anno a tekergőkkel átéltünk. Jaj, ha megtudják, hogy itt jártam. Hujjaj! Sirius tuti kikészül, vagy jobban mondva megsértődik, de majd kiengesztelem… Olyan érzésem van, mintha követnének…

Jé, ott az nem a mi kis „bolondunk”? Vagyis Dumbledore? De-de… A látásom még mindig tökéletes!
- Jó estét, igazgatóúr! – köszöntünk kísértetiesen egyszerre bácsikámmal.
- Maguknak is! – szólt Dumbledore mosolyogva, és mögé néztem, hogy megbizonyosodjam Lily ott van-e… Csalódnom kellett, de szívem egyre gyorsabban dobogott. Mindjárt kiugrik a helyéből!
- Az ifjú hölgy? – kérdezte nagybácsim. Biztosan látta, hogy elkapott a türelmetlenség.

Dumbledore huncut mosollyal az arcán kinyújtotta ráncos kezét, és a tó irányába mutatott, mire szívem verése egyre csak fokozódott…