Báh… Kellett nekem reggel telhetetlenkednem… Nem elég, hogy Lily megharagudott még egész nap morcoskodott, sőt még az a legjobb, hogy majdnem minden órán egymás mellett ültünk…

Átváltoztatástan:
Miután levágta mellém magát, és a könyvben is megkereste a mai óra anyagát, figyelmét McGalagonyra függesztette. Közben hallgattam, mikor sercegni kezd pennája, én viszont csak az egyik pergamen sarkát tépkedtem.

Lily néha oldalra pillantott, és tollammal firkálni kezdtem az L. E. monogramot. Ezt Lily fejcsóválva vette tudomásul, de nem szólt semmit. Körülbelül a harminckettedik L. E.-t írtam, és már kizártam a külvilágot is, mikor a drága jó McGalagony néni visszazökkentett a rideg és unalmas órába:
- Potter! Figyeljen már ide!
- Figyelek én, tanárnő! – Lily erre bokán rúgott, de én továbbra is vigyorogtam kedves tanárnőmre.
- Ne szemtelenkedjen. Öt pont a Griffendéltől. – Lily egy szisszenéssel jelezte véleményét, én pedig sóvárogtam tovább.
- De tanárnő!
- Semmi de! Ha figyelne, és rendesen viselkedne, nem fordulna elő ilyesmi! – Megvontam vállam, és visszatértem a pergamen díszítésére.

Mágiatörténelem:

Nos, itt tiszta véletlen kerültünk Lilyvel egymás mellé. A tanár úr íratott velünk egy röpdogát, amit osztálytársaim nagy ’örömmel’ fogadtak.

Lily persze pár perc alatt kész lett vele, én meg ott rágtam a tollam (na jó, nem, csak ez most jól hangzott…). Miután barátnőm visszaült mellém, szerettem volna, ha segít, amire érdekes választ kaptam:
- James! Azért van az eszed, hogy használd tanulásra, és nem azért, hogy az éjjel történteken rágódj. Nem fogjuk megismételni, ha nem tanulsz.
- Nem fenyegetőzünk, édesem – válaszoltam.
- Miss. Evans! Ne segítsen a szomszédjának! Öt pont a Griffendéltől! – Tehát így történt az, hogy egymás után két órán levontak Lily miatt (és miattam is) öt pontot.

SVK: – A nagy kedvenc!

Ma épp a patrónus bűbájt ismételtük, amit nekem kellett bemutatni… Az emlék felidézése sem volt nehéz, mivel életem legboldogabb pillanata az az volt, mikor megtudtam, hogy Lily szeret. És az a legérdekesebb, hogy pontosan fel tudom idézni. Tehát semmi gondom nem volt a patrónusommal, mivel szarvasom gyönyörűen átvágtatott a termen. Amikor pedig kiugrott az ablakon, hatalmas tapsvihart kaptam. Intettem kezemmel, és Lily savanyú pofijával találtam szembe magam.
- Te nem is tapsolsz?
- Nem elég az, hogy azok a lányok – Közben balra a háta mögé mutatott. – mindjárt nekem esnek, még tapsoljak is?
- Ne csókoljalak meg itt az óra közepén mindenki előtt? – kérdeztem, és egy csepp erőmet sem erőltettem arra, hogy letöröljem a derűt az arcomról.
- Menj a…
- Miss. Evans! Maga jön! – szólt közbe a professzor. Pedig úgy meghallgattam volna Lily káromkodását… Még életembe nem hallottam…

„Miss. Evans” előkelően kiment, és felemelte pálcáját. Én közben helyet foglaltam az asztalon, és vártam Lily teljesítményét. Szerelmem becsukta szemét, és halvány mosoly jelent meg az arcán (kicsit a tegnap esti mosolyra emlékeztetett), majd kimondta a varázsigét, és pálcájából fehér fény kíséretében kiröppent egy őz.
Megdermedve bámultam az őzt, aki fordult egyet Lily és a professzor körül, és kiszaladt az ablakon, akár az én szarvasom. Számat nyitva hagytam, és Lily elégedetten tért vissza helyére.
- Csodálatos volt, Miss! – rikkantotta a tanár.
- Nos, Mr. Potter, egyedül csak maga képes eme bűbáj elvégzésére? – Szájtátva néztem Lilyre, aki most huncutul vigyorgott.

Én megfordultam, és beültem mellé a padba.
- Mire gondoltál? – érdeklődtem.
- Közöd?
- Épp ezt akarom megtudni! Én azt az emléket használtam, mikor először hagytad, hogy megcsókoljalak.
- Érdekes.
- Na mondd már meg! – Mindjárt megöl a kíváncsiság…
- A-a. Majd egyszer.
- Miss. Evans és Mr. Potter, maguk maradjanak itt óra után… – Puff. Minek?!

Tehát még vagy húsz percig csücsültünk, és próbáltam kiszedni belőle az emléket, de sikertelen volt. Végül unatkozva néztem, amíg a többi osztálytársunk szenved a megigézéssel… Szerencsére, a drága tanár is „csak” annyit akart elmondani, hogy nem véletlen az, hogy őz és szarvas a patrónusunk. Én persze mentegetőztem, de Lily jól kihúzott minket:
- Meglehet, Mr. Stump, de most mennünk kell enni, mert kilyukad a gyomrunk. Viszlát. – És már fogta is a karom, és a következő pillanatban a Nagyteremben ettem Siriusékkal.

Bájitaltan:

Hogy ne is mondjam, hova nem kívánom ezt az idióta, marha, tökelütött Lumpsluckot… Grrrrrr… Na tessék megnyugodni, az idegesség nem tesz jót. Először is, mikor bejöttünk, mi Lilyvel leültünk a második sorba (ezen az órán már akarattal ültünk egymás mellé, bár Lily mérge csak egy kicsit apadt le).

No, tehát… az a drága Lumpi kitalálta, hogy ő most szétültet minket. Na és Lilyt ki mellé ültette?! Hát Watson mellé! Nem bírta volna, mondjuk MELLÉM ültetni?! Engem meg valami szőke libával hozott össze. Miért áld engem a sors?! Mit vétettem?!

Míg ez a szőke itt mellettem lelkesedett, és azt ecsetelte, hogy mi lesz, ha barátnői megtudják, hogy ő VELEM ül MINDEN bájitaltanon, én megtörten néztem, amint Lilyhez hajol Watson, és fülébe súg valamit, mire Lily elmosolyodott és felém pillantott. De jó… még ezek is rajtam szórakoznak?! Nem elég, hogy Sirius is rajtam röhög, még Lilynek is kell?!

Én nem fogom kibírni ezt… Miért, miért, miért, miért ver engem az élet?! Ugyan ártottam én neked, te Élet! Szólalj meg, és jelezz, ha valami jót is teszel értem…

Puff… erre neki ment egy bagoly az ablaknak. Ezt jelnek veszem. Jé, ez nem Hermione?
- Tanár úr, beengedhetem a baglyom? – kérdeztem, és meg sem várva a válaszát, elrohantam Hermionéhoz.
Baglyom örömmel vállamra telepedett, és meg is csípte ujjacskámat. A levél szüleimtől jött.

Drága fiam!

Remélem jól vagy, és semmi gond nincs. Csak azért írok, hogyha ne talán nem futnánk össze szünetben, te (meg ha a kisasszony is) csak gyere haza, és majd George néha rátok néz…

További jó tanulást, és legyél jó!

Édesapád és Édesanyád

Utoljára akkor kaptam tőlük levelet, mikor felrobbantottunk valamit Siriusszal az üvegházban, és oltári nagy botrány lett belőle… De most ez váratlanul ért, és furcsálltam is. Valami lényege biztosan van ennek a levélnek…
- Mr. Potter! Lenne szíves visszaülni a helyére? – rivallt rám Mr. Hordó…

Lilyre néztem, aki épp olyan aggasztó képet vágott, akárcsak én. Lehet, hogy most ő élte át a bizonytalanságom? Vagy az is lehet, hogy ez csak a véletlen műve? Akkor a véletlen nagyon jól tudja kombinálni az életem! Mindig minden csak tiszta VÉLETLEN történik…

- Mr. Potter! Hányszor szóljak magára?!
- NEM VAGYOK SÜKET! – ordítottam vissza, mire néhány diák felnyikkant, és felváltva kapkodták fejüket rám és Lumpsluckra.

Az említett fülig vörösödött, és gömbölyödő hasán megigazította az egyik gombot, ami kitörni készült.
- Tíz pont a Griffendéltől – felelte nyugodtan. –, és…
- …és még egy ilyen aztán kidobom az óráról, végül pedig teli lesz trollal, aztán meg nem megy át a RAVASZ-on. – Ezt mind magamba mondtam el, és közben grimaszoltam, meg fintorogtam.
- El van magával? – szakította félbe magánműsoromat.
- Igen, uram – hallottam Lily felszisszenését, és mikor villogó szemével rám nézett, elmosolyodtam. Elég érdekes gondolat, bár ezt inkább nem osztom meg a professzorral, mivel bármennyibe merek fogadni, hogy belelát a fejembe, amit én nem tudok lezárni.
- Van valami problémája?
- Neeem. Niiincs – feleltem gügyögve.
- Hallgatom. Esetleg megpróbálok tenni ellene.
- Nem tud, de köszönöm. Most pedig engedelmével, távozom. – Felkaptam táskám, és már az ajtónál jártam, mikor az a szemét megszólalt újra.
- Nem adtam engedélyt. – A kilincs felett megállítottam kezem, és megforgattam a szemem.
- Úgy sem tud visszatartani. – És mit ad Isten? Megpróbált egy kötéllel lefogni, de egy pálcasuhintással kivédtem.

Ebédszünet elején: (Ekkor kerültem vissza valahogy a parkból, mivel a dupla bájitalt kihagytam…)

- Ágas! Szuper voltál! – veregetett hátba Tapmancs barátom, mikor megláttam Remust és Lilyt, akik nagy morgással beszélgettek. Lily elég bosszús képet vágott. Reménykedem, hogy nem miattam!
- Normális vagy?! – ordította nekem, mikor leült elém. A remény hal meg utoljára…

Az egész diáksereg a nagyteremben felénk fordult, és feszült csend támadt. Most miért nem tud mindenki zajongni? Egy gyilkos pillantás megtette hatását, és visszafordultak gusztusos ebédjükhöz.
- Nem beszélhetnénk meg később az elmém épségét? – kérdeztem fáradtan, mire Lily morogva felkelt, és kiviharzott.
- Utána kellene menned – szólt Remus.
- Tudom. De nem lehet mindig úgy, ahogy ő akarja… – feleltem, és vettem egy pogácsát a kezembe. – Tapi, merre tart?
Barátom előcibálta a térképet.
- Valahol a harmadik emeleti folyosón.
- Remek. Mindjárt jövök.

Azzal utána rohantam, és már gondoltam is hogy hova tűnhetett. Emlékeim szerint valahol itt lehet az a szoba.
Legyen bent Lily. Lily Evans. Lily Evans!

Háromszor elsétáltam a fal előtt, és egy ajtó jelent meg. Kérlek Lily, most az egyszer legyél bent. És csodák csodájára az én Lilym ott feküdt ugyanabban a szobában, amiben tegnap voltunk.
- Ez csak illúzió? – kérdeztem, mire ijedten felült, és mikor meglátott, visszadőlt a bársonyos ágyba.
- Az – felelte röviden, érthetően, és egyszerűen. Tehát nem volt az, hanem az én Lilykém, aki mellesleg 100%-ig élő, mivel olyan mérges…

Lefeküdtem mellé, és morcosan arrébb húzódott. Aztán felültem, és törökülésben néztem rá.
- Nem kell mindenen felhúznod magad.
- Nem hát.
- Akkor meg most mi bajod van?
- 1. Elkéstünk óráról. 2. Kiderült, hogy egyforma állatunk van. – Nem értem ez miért baj. – 3. Lumpsluckkal úgy összevesztél, hogy így soha nem fog átengedni a RAVASZ-on.
- 1. Csak pár percet késtünk. 2. Ez miért baj? 3. Majd megbékél.
- 1. Akkor is elkéstünk! 2. Nem baj, csak… 3. Nem ismered!
- 1. Kit érdekel? 2. Fejezd be! 3. Tán te annyira ismered?! 4. Hagyjuk már abba ezt a számozgatást! – feleseltem.
- Jó. Nem baj, csak nem tudom, hogy mondjam el. Furcsa, és kész.
- Legalább teljesen biztosak lehetünk abban, hogy mágikus kapocs van köztünk.
- Remek. Akkor abbahagyjuk a veszekedést is? – vetette fel.
- Igen. Légy szíves. – Most közelebb engedett magához. – Ne aggódj, át fogok menni a vizsgákon, ha törik, ha szakad.
- Az én lelkemen száradna, ha nem – mondta mosolyogva.
- Miért is?
- Mert most is lehetnél, mondjuk a könyvtárban, minthogy itt az ágyon beszélgessünk…
- A beszélgetés helyett tudunk csinálni mást is, csak azt a könyvtárban nem lenne túl bíztató… A Madam szívrohamot kapna!