Valamiért én is követtem volna Lily példáját, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de egy férfi legyen minden percben férfi, és ne visítozzon össze-vissza…! Ezzel nem akarom lenézni a női nemet, de mégsem kezdhetek el egy nem mindennapi pillanatban rinyálni meg sírni.
Persze, néha jó lenne egy kis nyavalygós libának lenni, és majd a nagy hős legyőzi a gonoszt, de most én leszek a hős… úgyis mindig anya meséiben a herceget Jamesnek hívták…

Na de térjünk vissza a jelenbe, ami egyáltalán nem hasonlít egy tündérmesére sem! A zaj nem más honnan jött, mint a falamból, jobban mondva a festményemből. Na de ahogy így jobban szemügyre veszem… Jesszus! Ez az én szarvasom! És méghozzá most jutott eszébe csajozni?! Várjunk csak… ez az őz nem az a bizonyos, mint aki januárban járt itt?! Akkor ez Lilyé!

Lily arcán is végbement a teljes színskála, az enyémen viszont egy óriási derű ült ki. Lily rám nézett, és savanyúan meg is kérdezte:
- Most min vigyorogsz?
- Ez az az őz, akit meséltem! – Lily még mindig értetlen arckifejezést vágott. Most már kezdek félni, hogy nekem köszönhetően nem lesz iskolaelső… – Tudod, januárban, mikor megtámadtak – Hirtelen megborzongott. – Ez adta a jelet, és ez volt olyan rémült… ami akkor azt jelenti, hogy a te őzed! – lelkendeztem.

Lily kezdte felfogni azt, amit én elörvendeztem neki, és továbbra is figyeltük az állatokat… olyan megnyugtató és békés volt, ahogy egymást kergetik és játszanak… Valahogy látszott rajtuk, azaz sugárzott belőlük a boldogság, és az, hogy szeretik egymást… akárcsak Lily meg én…

Egy ideig még néztük őket, de mikor láttam, hogy egy olyan jelenet jön, amin nem kellene részt vennünk, eloltottam pálcám. Lily pedig felmorgott:
- Na! Olyan jó volt nézni őket!
- Szívem, semmi közünk más magánéletéhez…
- De ezek a mi állataink! Azaz mi magunk vagyunk! – mondta Lily döbbenten, mintha felfedezte volna azt, hogy a kviddics egy sport…
- Csak elméletben… – válaszoltam nyugodtan, majd magamhoz húztam, és nyomban elaludtam, mivel eléggé kimerült állapotban jártam már…

Hazafelé igyekeztem az aururparancsnokságról, és beosontam a házunkba, majd óvatosan becsuktam az ajtót.
- James Potter! – hallottam magam mögött Lily erőteljes, de mégis fáradt hangját. Lassan megfordultam, és előttem az én drága feleségem állt egy köpenyben. – Már megint késtél!
- Sajnálom, Mrs. Potter! – viccelődtem, de erre még mérgesebb lett.
- A fiad már meg sem fog ismerni! – fortyant fel, és csípőre tett kézzel duzzogott.
- Gyere – mondtam, és megfogtam a kezét. Mire megborzongott. – Mi az?
- Valaki áttörte a Fidelius-bűbájt! – Már tettre készen álltam, és gyorsan cselekedtem.
- Fogd Harryt, és meneküljetek! Ez Ő lesz! – A boszorkány indulni is akart tovább, de elkaptam karját. – Bármi is történjen, szeretlek…!
Lily még megcsókolt, majd sietve felrohant. Ekkor az ajtó berobbant, és belépett rajta Ő. Szeretlek Lily…
- Ava…

- James! James! – rázott ki az álomból Lily hangja, mire kinyitottam a szemem. – Jól vagy? – közben elővarázsolt egy kendőt, és letörölte verejtékeimet. Majd kicsit lihegve felültem.
- I-igen – mondtam zavartan, és próbáltam összerakni az emlékeimet. – Csak rosszat álmodtam…
- Lilyt és Harryt kiabáltál… – vonta fel a szemöldökét. Ez érdekes volt… Csak egy rossz álom… de mégis olyan valóságos volt…
- Mindegy… hagyjuk… hány óra van? – kérdeztem.
- Nyolc! Mondtam, hogy korán kelő vagyok! – hadarta gyorsan, mert elég értetlen pillantást mutattam. Aztán megfogta az állam, és adott egy puszi arcomra.
- Akkor aludjunk vissza… – ajánlottam, mire magára csavarta a lepedőt, és kimászott az ágyból.
- Nem-nem. Megyek, és készítek reggelit.
- Ágyba kérem! – kiáltottam lelkesen, mire elmosolyodott. Jaj de jó erre a mosolyra ébredni reggelente…

Ő felöltözött gyorsan és lesietett… Mégsem kellene felhozatnom vele a reggelit. Inkább megyek, és segítek. Gyorsan felkapkodtam valami kényelmeset, és lesiettem a konyhába. Szerencsére Lily háttal állt, sőt még észre sem vett… Így mögé léptem, és átkaroltam, mire ijedten elejtette a tányért.
- James! Most miért kell ijesztgetned? – kérdezte szemrehányóan, én meg elnevettem magam.
- Ne légy ilyen ijedős! Mi lesz, ha egy halálfaló megtámad? – Kicsit durva voltam, de fel kell mindenre készülni…
- Akkor te ott leszel… – mondta vigyorogva, és közbe akartam volna vágni, de folytatta: – Mindig ott vagy, ahol nem kellene…
- Kösz… Azért ez nem igaz! Akkor sem voltam ott, mikor Linda megtámadott. – Erre megint megborzongott, és szembe fordult velem.
- Kérlek, ne hozd fel többet ezt a témát… – szólt megtörten, és a földet kezdte fixírozni, de felemeltem a fejét.
- Rendben. De Lily, szerintem nem menekülhetsz el a problémák elől!
- Nem menekülök…
- De igen!
- Akkor igen… – ismerte be. – De nem tudod, milyen érzés, ha megtámadnak a szerelmed miatt, és felszabdalnak, plusz még az is lehet, hogy nem lehet gyerekem! – fakadt ki, és kicsordult szeméből egy könnycsepp.

Nem tudtam, hogy ilyenkor mit mondjak. Egyszerűen tényleg nem tudtam, erre mit szóljak… így csak bátorítólag átöleltem, és szorosan magamhoz húztam.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – Abbahagyta a szipogást, és összeszedte magát. – De mintha azt mondtad volna, hogy lehet.
- Madam Pomfrey szerint még nem biztos. Be akart utalni a Szent Mungóba, hogy kiderítsék, de a lelkiállapotom miatt végül nem hagyták.

A beszélgetésünket azonban egy nagy csattanás szakította félbe, ami az ablak felől jött. Lily kikerült és beengedett egy barnás baglyot. Kinyitotta a levelet, én meg mellé léptem, és kérdeztem:
- Elolvashatom? – már nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság.
Lily kicsit oldalra billentette a levelet, hogy én is lássam.

Szia Lily!

Hogy vagy? Hogy telik a szünet? Véletlen meghallottam, hogy elmész, és mivel Potterrel láttalak, úgy gondoltam, vele fogsz lenni szünetben… vagy esetleg otthon a szüleiddel vagy? Mesélj! Már régen láttalak, és már régen láttam az írásodat is, szóval kapd elő a tollat, és írj pár sort…

Remélem, nem érezted tolakodásnak a levelem, csak már hiányzol…

Ereimben megfagyott a vér, de azért tovább olvastam.

… ezt ne mutasd meg Potternek! Majd ha visszajöttél, akarok valamit kérdezni… Ne aggódj, semmi olyan, csak a bájitallal kapcsolatos!

Persze! Átlátszó duma! Húúú… csak tudjam meg ki volt!

Szeret, és ölel: Mark Watson

Lily felpillantott rám, és kis félelmet, na meg aggodalmat láttam a szemében. De ez biztosan Watsonnak szól…
- Na és hogy telik a szünet? Hiányzik Markocska? – gúnyolódtam, és megdöbbentem a saját hangomon… az a szarkazmus utánozhatatlan… de egyszerűen elöntött a féltékenység, meg a düh.
- James, higgadj le, és ne beszélj hülyeségeket! – Kicsit felemelte hangját, de látszott rajta, hogy nem akarja felhúzni magát.
- Higgadt vagyok! Nem látod?! – Azzal megfordultam, és felsiettem.

Mi ütött belém?! Nem leszek féltékeny Watsonra… csak egy hülye kis mitugrász, és nem érdekli Lilyt! Nem érdekli Lilyt! – hajtogattam magamnak, és becsaptam az ajtót, majd ledőltem az ágyra.

Következő pillanatban nyitódott az ajtó, és Lily lépett be rajta, kezében egy tálcával, ami meg volt tömve szendvicsekkel. Lepakolta íróasztalomra a tálcát, és rám nézett. Én meg elkaptam a tekintetem, és a festményt bámultam.
Hallottam a halk lépteket, majd éreztem az ágy süppedését egészen addig, míg magam mellé nem néztem, ahol Lily ült törökülésben.
- Most azt ne mondd, hogy féltékeny vagy Markra!
- De képzeld, az vagyok!
- Ugyan már… – mondta, és megsimogatta kezével arcom. Egyszerűen már megborzongtam az érintésétől. – Senki más nem kell, csak egy valaki… és ez a valaki csak pukkadozik, és egy levéltől dühkitörést kap… Szeretlek.
- Tudom, mert érzem. De nem tehetek arról, hogy ez a kretén ilyen gyorsan felviszi a pumpám. Már elegem van abból, hogy melletted ül bájitalon, meg a szünetekben is rajtad lóg. Most meg jön a levéllel…
- És szerinted nekem milyen érzés az, hogy fél Roxfort az én pasimat akarja, és legszívesebben addig átkoznának, míg meg nem halok? Watson csak barátkozni akar…
- BARÁTKOZNI? – fakadtam ki, mire felsóhajtott. – A „hiányzol”, meg a „szeret és ölel” csak barátilag van? Lily, ne csináld már… Tudod, hogy Watson sokkal többet akar…! És biztosan nem a két szép szemedet!
- Rendben. Akkor le akar fektetni, így már jó? – Sikerült úja felhúznom… Olé! – De én senki mást nem kívánok, csak téged. Miért ilyen nehéz felfognod?
- Hagyjuk… – mondtam, és fejét mellkasomra hajtotta.
- Mikor akarsz már felnőni? – Uhh… ezt is jól megkaptam.
- Figyelj, Lily. Lehet, hogy néha – Itt felmordult. – gyerekes vagyok, de attól még nem azt jelenti, hogy itt – A fejemre mutattam. – és itt – Majd a szívemre. – nem vagyok elég érett.
- Szeretem, ha komoly vagy – mondta hívogatóan, és feljebb csúszott, majd forrón számra tapasztotta ajkát.

Annyira megkívántam, és annyira akartam (még ha majdnem minden nap szeretkeztünk is), hogy legszívesebben letéptem volna ruháit… de tudniillik, én úriember vagyok, és tisztességesen bánok a nőkkel – persze, kivétel erősíti a szabályt.

Hirtelen elhúzódtam tőle, ő pedig kinyilvánította érthetetlenségét.
- Baj van? – kérdezte.
- Csak mintha valamit hallottam volna – válaszoltam, és gyorsan összeszedtem magam, majd megint hallottam az ismeretlen hangokat. Nem, ez mégsem ismeretlen… ezek a szüleim!