- James! Megjöttünk! – hallottam apa kissé morcos hangját. Biztosan megviselte őket az utazás…
Lilyre néztem, aki lemondóan sóhajtott, rendbe szedte magát, majd kézen fogva lementünk.
- Sziasztok – köszöntem.

Anya megölelt, apa viszont várakozóan nézett. Ja! Be sem mutattam Lilyt…!
- Lily Evans – nyújtotta a kezét barátnőm. Nem is kell bemutatnom…

Anya kicsit barátságtalanul fogadta Lilyt, de úgyis el kell fogadja, Lily a menye lesz… és ez holtbiztos! Semmit nem tehet ellene, hisz’ szeretjük egymást, és ha eljön a mi időnk, a feleségem lesz! Ha törik, ha szakad!

Végül is, Lily mesélt a családjáról egy kávé mellett, majd miután befejezte, muszáj volt rákérdeznem a szüleimnél, hogy miért olyanok, mint a facsart citrom?
- Hát… – kezdte bizonytalanul apa, és sokat mondóan összenéztek anyával. – Tudod, Olaszországban ott nyaraltunk a rokonoknál… és hát nem úgy sikeredett, ahogy mi terveztük… – Jól kezdődik! – Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, elküldte csatlósait, és felküldték a jelet…
- A Sötét Jegy… – motyogtam kábultan, szüleim meg bólintottak. Lily azonban kicsit értetlenkedve hallgatta a beszélgetésünket, mégsem szólt közbe… hát persze! Ő alig tud valamit Voldemortról!
Intettem neki, hogy várjon, majd mindent elmagyarázok…
- És ugyebár a szomszédunkban történt mindez… A muglik persze azt hitték, hogy bűvészmutatványozunk, de az aurorok kimosták a fejüket… – mondta anya rezzenéstelen arccal. – Szóval egy rokonunk az ottani ispotályba került, mi pedig jöttünk haza…
- Akkor már értem, miért vagytok ilyen morcosak.
- De még ha tudnád, milyen fáradtak! – mondta apa, és a következő pillanatban már hűlt helye volt.

Anya még egy kis ideig ecsetelte nekünk a történteket, meg olykor-olykor beszúrta a mondatába a koszos kis muglikat, de Lily szerencsére nem vette fel. Én viszont alig tudtam türtőztetni magam! Persze, próbáltam alkalmazni az ’egyik fülemen be, másikon ki’ elvet, de néha még ez sem sikerült… Miután leellenőrizte, hogy mi hiányzik a konyhájából, és megbizonyosodott arról, hogy a fia és a jövendőbeli menye igazán hasznosan töltötte az időt (hát igen, a haszonba nem csak a tanulás tartozik, de jobb lesz, ha erről nem világosítjuk fel!), ő is csatlakozott apához. Mikor anya hallótávolságon kívül járt, az én mindent tudni akaró Lilym kiengedte a magába fojtott kérdéseket…
- Mi az Sötét Jegy? Kik Voldemort csatlósai? – Egyáltalán nem rezzentem össze, mivel számomra ugyanúgy olyan, mint a többi ember, és nem fogom isteníteni… – És miért támad meg ennyi varázslót, vagyis muglit? És…
- Na várjál már! – szóltam közbe vigyorogva, mire hátradőlt összefont kézzel, s vékony szemöldökét is összehúzta.
- Tehát. Ugyebár hallottál Voldemort szórakozásairól, hogy megöli azokat, akik nem akarnak hozzájuk csatlakozni, és élvezi hallgatni a gyengék rimánkodását, szenvedését. – Bólintott. – Az ő csatlósai jártak Olaszországban. Ezeket úgy hívják, hogy halálfalók. A Sötét Jegy pedig egy koponyaféleség, amiből egy kígyó „siklik” ki. – Lily a szája elé kapott, én pedig folytattam a mesélést egészen addig, míg látszólag nem fogyott ki a kérdésekből.
- Most már elégedett a kisasszony? – kérdeztem végül.
- Igen. Azt hiszem ideje lesz összepakolnunk, holnap újra Roxfortban leszünk.

Így felmentünk a szobámba, és közben azon járt az eszem, hogy Watsont hogyan lehetne lerázni, mert ez így nem mehet tovább! Úgy megátkozom, hogy az életbe többet fel nem kel! De akkor kicsapnak a suliból… és akkor nem lehetek Lilyvel… Majd Siriusszal kitalálunk valamit! Tényleg! Tapmancs nem is írt! Sőt, Kate sem! Vagyis nekem nem szólt Lily… bár kétlem, hogy elhallgatta volna…

*

Körülbelül két óra hossza pakolás után (drága Lilym nem volt hajlandó megkönnyíteni a saját meg az én dolgom) hullafáradtan végigdőltem ágyamon. Lily még az íróasztalomnál tett-vett, meg hajtogatta az ingjeimet, amit én mérgemben csak begyűrtem a ládába. És most itt szenved valami vaslóval vagy vasaló… tudom is én, micsodával! Közben meg itt hajolgat, én meg a halálomon vagyok…

Gyorsan elkaptam a tekintetem, de valami állandóan arra késztetett, hogy őt figyeljem… hülye hormonok! Kigúvadt szemekkel vizsgáltam barátnőmet, mikor hátrapillantott, de nem sikerült elkapnom a szemem róla. Egyszerűen megbabonázott. Erre enyhén elpirult, én meg a falat kezdtem fixírozni, meg fütyörésztem közben. Biztosan nem fog gyanút! Á, dehogy!

Pár perccel később is a falat bámultam, és próbáltam kizárni elmémből azt a tényt, hogy Lily is bent van a szobában, és nem lenne jó, ha engednék a hormonjaimnak. De az én drága Lilym nem hagyta! Hogy lehet valaki ilyen?!
- Te mit csinálsz? – kérdezte. Hangjában hallatszott a nevethetnék.
- Próbálok ellenállni neked… – Erre elnevette magát. – Te kiröhögsz, engem? – Sértődött pofit vágtam, mire megint el kezdett nevetni. Mit is várjak a barátnőmtől?
- Jajaj! James Pottert kinevetik… – Megint nevetett, én meg megforgattam szemeimet. – Tudod… – kezdte, miközben elpakolta az ingjeimet. Hújjaj… már megint hajol… –, nem is gondoltam volna, hogy ilyen sértődékeny vagy.
- Nem vagyok! – vágtam rá.
- Nem? – kérdezte, és közeledni kezdett. Jaj, ne!

Ennek azért sem lesz jó vége, mert:
1. a szüleim itthon vannak
2. a saját próbám nem fog sikerülni.

Próbáltam kinyögni egy maradj ott!-ot, de nem jött ki a torkomon egy szó sem.
- Lily, nem kell pakolnod? – dadogtam, és nyeltem egy nagyot. Szánalmas vagyok… de ez egyáltalán az én visszahúzódó Lilym?!
Kihívóan közelebb jött hozzám, és lefeküdt mellém. Ördögi mosollyal rám nézett, mire én becsuktam a szemem.
- Ennyire nem kellek neked? Vagy csak nem ütöm meg azt a szintet, amit a nagy James elvár? – Most nekem támadt nevethetnékem, de ha kinyitom a szemem, akkor rávetem magam, és nem lesz megállás!
- Lily… – kezdtem, ő meg hozzám bújt. – A szüleim is itthon vannak! És eléggé érdekes lenne, ha meghallanának minket…
- Rendben James Potter. Nyertél. De nem fogsz nekem rinyálni a Roxfortban, ezt vésd az eszedbe!
Hújjaj! Ez fenyegetés akart lenni? Khm. Talán fontolóra kell vennem ezt a feltételezést! Nyugalom… de hisz Lily ezt úgy értette, hogy NINCS KÖZÖS ÉJSZAKA?! NEM HISZEM EL!
- Lily, várj! – kiáltottam, de már késő volt. Az ajtót becsapta maga mögött, és már ott sem volt. Grrr…

Pár percet még mérgelődtem, és gondolkodtam azon, hogyan engeszteljem ki, és arra jutottam, hogy tanulok vele, és így sikerül kiengesztelni. Le is siettem a könyvtárba, és mielőtt még beléptem volna, hallottam női hangokat, méghozzá nevetni… Ez magában rendben van, de az egyik hang anyáé, a másik meg Lilyé!

Belestem, és igen! Jól hallottam! Ott ülnek az asztalnál, és vihorásznak… tyűűű… ezt fel kell dolgoznom… az én anyám az én csajommal nevet! Hát ez nem semmi…! Most meg meglátták, hogy itt leskelődöm, és abbahagyták. Összenéztek, és kitört belőlük a nevetés… azt hiszem, lélekben fel kell készülnöm a nap további meghökkentő eseményeire!

*

- … és így elkezdtünk beszélgetni – fejezte be monológját Lily. Nem is gondoltam volna, hogy anya valaha is kezdeményez egy beszélgetést Lilyvel. – Nincs reakciód?
- Hűűha! – mondtam kábultan, de visszatértem gyorsan a jelenbe, és elmosolyodtam. – Szuper, hogy jóban vagytok! Legalább így több időt lehetünk együtt!
- Hát igen… Na megyek, és segítek neki összetakarítani!
- És mi lesz… – kezdtem, de már nem is hallotta. – …velem? – Azért még magamban befejeztem a mondatot, és bosszúsan lefeküdtem az ágyamba. Még hogy többet lehetünk együtt! Neem is! Ő megy, és inkább anyának segít! De nem velem van!