Kedves Lily!
Tudom, hogy nem illik ezzel kezdeni, de egyszerűen nem bírom ki! Olyan boldog vagyok! Daniel új udvarlási módszerbe kezdett: minden éjjel kaviccsal dobja meg az ablakomat, hogy másszak ki hozzá, mert…


Az a bizonyos kavics most is az ablakának csapódott, mire Hannah abbahagyta a levélírást és kikukkantott az ablakon. Mikor megbizonyosodott a látogató kilétéről, macskaügyességgel kinn termett az ablaka alatt lévő fán. Óvatosan lemászott, de mikorra leért, Daniel eltűnt. Csalódottan pillantott körbe, de valaki hirtelen hátulról átölelte.
- A frászt hoztad rám! – korholta Hannah a vigyorgó Dant, aki viszonzásul egy hosszú, szerelmes csókkal üdvözölte. – Már azt hittem, csak hallucinálok! – a hintaágy felé vezette a fiút.
- Ez olyan képzelődés lett volna, ami akkor keletkezik, ha az illető nagyon akar valamit? – kérdezte szemtelenül Dan és ölébe vonta a lányt.
- Te kis egoista! Közlöm veled, hogy nem. Ez olyan lett volna, ami akkor van, ha az ember hullafáradt – bokszolt Daniel vállába Hannah, majd lecsusszant mellé a hintaágyra.
- Akkor talán menjek is el? – játszotta a sértődöttet Dan.
- Nem. Akkor fáznék és utálok fázni. Szóval szépen itt maradsz és melegítesz.
- Már értem. Tehát csak erre kellek?
- Eltaláltad. Mindig csodáltam az éleseszűségedet.
- Te kis boszorkány! Ha nem szeretnélek ennyire, most rögtön itt hagynálak. De így nem hagyhatom, hogy megfázz! - a boszorkány szóra a lány összerázkódott. Szerencsére a fiú egészen máshogy értelmezte a mozdulatot, mint ahogy Lily titkának bármely tudója tette volna. – Tényleg fázol? Én azt hittem csak viccelsz.
- Egy kicsit igen. De nem baj, majd hozzád bújok – mosolyodott el megkönnyebbülten Hannah.
- Miről is kéne most beszélnünk? A csillagokról? – kérdezte pajkos mosollyal Dan.
- Ahhoz képest, hogy mennyiszer volt a kifogásunk, még soha nem beszélgettünk róla. Végül is miért, ne kezdhetnénk el most? – válaszolt komolyan Hanah.
- Rendben. Végül is, miért ne? Na akkor figyelj. Az ott az Esthajnalcsillag, vagy más néven a Vénusz…
- A szerelem bolygója – fejezte be a mondatot a lány és megcsókolta Dant.
- Igen. De ezt most hagyd abba, mert ha minden név után így csókolsz meg, nem állok jót magamért.
- Jó rendben, akkor folytasd – sóhajtott színpadiasan Hannah és egy puszit nyomott Daniel arcára.
- Hé, mondtam, hogy ez nem ér! – kezdte Dan, de mikor a lányra nézett, előre tudta a választ. – Jó, jó nem ezt mondtam. De akkor is. Na tehát – mondta nem várva meg Hannah válaszát. – látod azt ott, közvetlenül a fura alakú mellett? – Hannah bólintott. – Na, az a Sirius – A lány felnevetett. – Most meg mi van?
Hannah nagy nehezen legyűrte a nevetést.
- Semmi, csak a nővérem egyik osztálytársát, vagy nem is tudom, mijét is így hívják, és az alapján, amit mesélt, haláli a srác. Bár én még sosem találkoztam vele…
- Abban a suliban ismerőse, a nem jut eszembe a neve…
- Ügyes húzás, de nem szeded ki belőlem.
- Jaj, ne már! Kérlek, mondd meg! Már hetek óta könyörgöm, hogy áruld el az iskolája nevét, de az óta se…
- Mert titkos. Egyébként sem ismered. Tudod oda…
- … különleges emberek járnak. Nagyon különlegesek – fejezte be Daniel, mire a lány felkuncogott. – Hiába nevetsz. Kívülről tudom a szövegedet.
- Inkább mesélj tovább a csillagokról – kérte Hannah.
- Nincs kedvem.
- Akkor csak üljünk itt csendben.
- Felőlem.
Hannah szorosan hozzábújt Danielhez és lehunyta a szemét. Aztán meghallotta barátja hangját.
- Istenem mennyire szeretem ezt a lányt! Annyira gyönyörű és okos, és… - Hannah felemelte a fejét, hogy mondjon valamit, de a fiú arca láttán elbizonytalanodott.
- Mit mondtál? Nem értettem rendesen – kérdezte végül.
- Semmit. Biztos megint csak hallucináltál – mosolygott Dan, majd lehajolt és megcsókolta. És akkor újra hallotta. Pedig MOST aztán biztos nem beszélhetett. „Nem bírom elviselni, hogy ezt fogják vele tenni. Nem tehetik meg. De figyelmeztettek téged te vadbarom. Nem szabadott volna belészeretned. És? Lehet őt nem szeretni? Gyűlölöm Tudodkit, és gyűlölöm a nevelőszüleimet a mocskos kis titkaikkal együtt. Az összes Malfoy egy nagy rakás… de ez most nem segít. Meg kell mentenem a fenébe is! Csak tudnám miért pont ő? Nagyon jól tudod! Amikor múltkor kihallgattad őket… De miből gondolják, hogy mindegyikük? Az addig oké, hogy ha elrabolják Hannah-t akkor esetleg Lily csatlakozik, de szerintem Hannah sosem engedné ezt. Ahhoz túl bátor… De a nővérére igazán nem kéne építeniük. Az a James Potter is kell nekik. Rendben. De ha Lily jön, attól még nem biztos, hogy jön a pasija is, meg annak a szupertehetséges barátai… és a legrosszabb, hogy így is, úgy is megölik Hannah-t. Mert mugli. Nem fogják életben hagyni… de mit tehetnék ÉN? Vajon…” Hannah olyan hirtelen ugrott fel, hogy Daniel rémülten kapott utána.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Anya. Ilyenkor szokott ellenőrizni – nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára és megcsókolta Dant. – Mennem kell. Majd holnap… - nem bírta tovább. Villámgyorsan felmászott a fán, és még mielőtt Daniel szólhatott volna hozzá, bent termett a szobájában és becsukta az ablakot. Remegve a falnak dőlt.
- Mi volt ez? – suttogta maga elé. Valamit tennie kell. Ezt tudta. Halálfalók laknak a szomszédban, valakinek szólnia kell! Egy pillanat alatt döntött. Olyan volt, mintha valaki más cselekedett volna helyette. Tisztán emlékezett Lily szavaira. „Amióta Tudodki szbadon garázdálkodik, Dumbledore egyirányú hop-hálózattal összekötötte a veszélyeztetett diákok kandallóit a Roxfortéval – a hangja megremegett. – Én is közéjük tartozom.” És ha össze van kötve, akkor Hop-por is van valahol. Talán a fiókjában…A következő percben már kezében a porral lépett ki nővére szobájából. Teljesen hangtalanul osont végig a folyósón és a lépcsőn, le a nappaliba. A zacskót a kandalló párkányára tette, egy maroknyi port kivett belőle és beállt a kandallóba.
- Roxfort! – kiáltotta és ledobta a Hop-port…



Dumbledore az íróasztala fölé görnyedve körmölt valamit, amikor zöld lángok csaptak föl a kandallóban és egy kormos lány zuhant ki a szőnyegre.
- Nocsak – dörmögte. Odasietett és felsegítette a lányt. – Kihez van szerencsém? És minek köszönhetem szőnyegkoszoló látogatását? – hunyorgott derűsen az igazgató.
- Hannah Evans – Szőnyegkoszoló? Ez hát a híres Dumbledore-i humor. - És ha nem tévedek, ön Dumbledore professzor.
- Így van.
- Küldjön valakit az Norwich-be, az Edward Streetre, a 13-as számú házhoz. Halálfalók lakják… - a professzor gyorsan elkapta és leültette, mert lábai felmondták a szolgálatot.
- Ezt honnan tudja Miss Evans?
- Nincs sok időnk. Higgyen nekem. Mindent elmesélek, de csak az után, hogy biztosította azoknak a szemeteknek az elfogását. Kérem! –mondta, látva a hitetlenkedés szikráját a férfi szemében. - Muszáj hinnie nekem!
- Rendben. De utána mindent elmesél. Azt is, hogy hogyan tudott idejönni – Hannah elfehéredett. Amire rájött az hihetetlen volt… sőt, lehetetlen…
- Én most elmegyek és értesítem az illetékeseket. Addig pihenjen - a lány csak bólintani bírt.

Mikor az igazgató visszatért, megnyugtatta Hannah-t; az aurorok elindultak a helyszínre.
- Most pedig beszélni fog. Remélem, összeszedte magát.
- Azt hiszem, igen. Szóval ma este…
Dumbledore töprengve figyelte Hannah-t.
- Ez egy igen érdekes jelenség Miss Evans. Azt hiszem, meg kell beszélnem néhány nagy tudású barátommal. Nem hiszem, hogy lett volna már ilyenre példa. Hiszen ön mugli, és mégis biztos, hogy varázsolt. Egy ideig a Roxfortban marad. Holnap szeretnék még beszélni önnel, és talán egy ideig minden nap… A szüleit értesíteni fogom. Most menjen le a nővéréhez – Hannah készségesen elindult. – Várjon, hisz nem is tudja, merre menjen! Adok kísérőt…
- Nem szükséges professzor. Egyedül is odatalálok – Dumbledore felvonta a szemöldökét. Mire a lány, itt tartózkodása alatt először, elmosolyodott. – Amikor 11 évesen nem kaptam levelet, hogy felvettek ide, teljesen kiborultam. Szeptember 1-jén, mikor hazaértünk a pályaudvarról, a párnámon egy levelet találtam Lilytől és egy Roxfort térképet. Ha már nem vettek fel, legalább ismerjem az iskolát, végül is ki tudja… ez volt a levélben is. „Ki tudja, mikor hozza úgy a sors, hogy a Roxfortba kell menned.” Kívülről megtanultam minden útvonalat mindenhová, mindenhonnan…
- Helyes. Akkor jó utat! És vigyázzon…
- Hóborccal? – kérdezte Hannah, mire az igazgató kacsintott egyet és újra a papírjaival kezdett foglalkozni. Hannah-t pedig valami megmagyarázhatatlan jókedv kerítette hatalmába. Amit igazából ő kényszerített magára. Nem mehetett összetörten Lilyék elé. A lépcső leért a folyósóra, ő pedig nagy levegőt vett és kilépett. A kőszörny elzárta a vissza vezető utat. Nincs választása. Mennie kell.