34. fejezet ~ Ha Lily nem nyugszik...
Lehet, hogy nem jó címadás, mert ezekhez nem igazán értek, de azért a tartalom jól sikerült... azt hiszem :D
Biccentettem egyet Siriusnak, és visszatértem áldozatomhoz, aki egyre gyorsabban kapálózott. - Potter, te állat! Eressz már el! – ordította.
Érdekes, hogy a körülöttünk sereglő diákcsoport egyre csak gyarapodott… de konkrétan ez csak kettőnkre tartozna. Na de nekem így is jó! Csak a tudtára szeretnék hozni néhány olyan dolgot, ami eddig abba az értelmes kis fejébe még nem jutott el. - Na ide figyelj, te nyámnyila! Meg ne lássalak akár egyszer is Lily közelében! Vésd a fejedbe, hogy Ő az én csajom, és SEMMI ismétlem: SEMMI közöd hozzá! Világosan fogalmaztam, tehát húzd meg magad egy szobor mögött! Most nem foglak sem megátkozni, és rontást sem kapsz, csak egy kis figyelmeztetés volt ez az egész. ÉRTHETŐ VOLTAM?!
Mr. Barom abbahagyta ficánkolást, és karba tett kézzel, valamint összeszűkült szemmel nézett. Én meg egy pálcalendítéssel elengedtem, aminek következtében fejre esett, végül pedig elájult. Szét sem néztem, inkább egyenesen felviharoztam a klubhelyiségbe, onnan meg a hálókörletbe.
- Idióta Watson! Miért kell mindig valaminek közbe jönnie?!
Halk kopogást hallottam és Remus lépett be. - Szia Ágas. Látom nem vagy jó passzban. - Hello. Nem is leszek. Hogy telt a szünet? - Hm. Egész jól. Nicole már Denis Tall-lal jár, így csak magamban voltam. Na meg Peter is itt volt. - Gyorsan túllépett rajtad… – mondtam szomorúan. - Hát igen. Legalább nem kellett megosztanom vele, hova tűnök el telihold esténként, amikor ő romantikus sétákat tervezett kint a parkban! – Erre vágott egy fintort.
Romantikus séták… jaj, bárcsak Lily tervezne ilyeneket! De neki meg sem fordul a fejében! Nem! Ő inkább Watsonnal cseveg, meg leveleznek! Azt sem tudom már, hogy hogyan jutottunk idáig! Sőt! Azt sem lassan, hogy miért! - James, jól vagy? – kérdezte barátom. - Aha. - Nem úgy néz ki. Történt valami Lily és közted? – És neki is elmeséltem a szünetet… - …most gondolom te sem érted, hogy mi bajunk van. Hidd el, én sem! De tudom, hogy nem akarom elveszíteni őt, és nem akarom, hogy ez a kretén Watson újra bekeverjen az életembe! - Hát szintén szólva, tényleg nem értem, hogy most mi bajotok van. Majd beszélek Lilyvel! – ajánlotta fel barátságosan. - Kösz. Én sem tudom… és nem is értem. Az még rendben van valamennyire, mikor én megsértődtem anya miatt, de… – Nem folytattam, mert Holdsáp olyan szúrós szemekkel nézett, hogy azt hittem McGalagony jött egy kis büntetőmunkát szabni rám… - Neked az jó, hogy megjátszod az óvodát? - Nem is! – ellenkeztem. Pf… tényleg rosszabb vagyok, mint egy ovis!
Hirtelen dörömbölést hallottunk, és egy kócos és kétségbeesett Sirius rontott be. - James! Siess… le… – lihegte. – A … csajod… düh… rohamot… kapott. – Még el sem jutott a tudatomig, már rohantam is le. Az én drága Lilym épp egy kis másodévest ordított le, valami olyasmiért, hogy elbukott a saját lábában. Hm. - Lily, jól vagy? – kérdeztem, és megfogtam a kis diákot, majd felsegítettem. Aztán meg kicsit arrébb tuszkoltam, nehogy Lily még kárt tegyen benne. - JÓL! TÖKÉLETESEN! NEM LÁTOD?! – hisztériázott. - Nyugodj meg. - NEM NYUGSZOM! – ordította, és kirántotta a karját a kezemből. - Gyere kicsim, ülj le… – próbálkoztam tovább, és erőszakmentesen húzni kezdtem. - HAGYJÁL BÉKÉN! – kiabálta tovább, és felrohant a hálókörletbe. A szemében megcsillanó könnycseppet már nem tudta elrejteni…
Szuper. Már megint összevesztünk! Nem tudom elhinni, hogy megint ott tartunk, mint ötödévben! Megáll az ész! Ilyenkor lehet, hogy segít egy kis tanulás… én megőrültem! TANULÁS?! Lily rossz hatással van rám… vagy ez csak a szerelem miatt van?
*
Délután még tanultam egy kicsit, aztán pedig tartottunk egy edzést. Meg kell, hogy mondjam, egész jól ment. Sőt. Remekül teljesített a csapatom, ez tény. Nem is kellett annyira megfuttatnom őket, és a felállásuk is jó volt. Lehet, hogy titokban sokat edzettek szünetben, bár kétlem, hisz’ általában lusta népség. Na maradjunk annyiban, hogy ma kivételesen jó formában vannak, és nem kérdezősködöm.
Mondjuk most az merült fel bennem, hogy csak én vagyok ilyen béna, mivel nem is figyeltem már a játékra. Csak egy vörös kis prefektuson járt az eszem, és már nem is tudtam kizárni elmémből. Annyira hiányzik, és már nem fogom kibírni így. Azaz sehogy sem! Hogy is tudnám kibírni? Valamit kellene tennem… nem fogok tétlenül ülni a seprűmön, és várni, hogy a sült galamb (alias Lily) a számba (vagyis az ölembe) repüljön (tőlem repülhet is hozzám, a lényeg, hogy a közelemben legyen!).
Na vissza a játékhoz. De az nem Lily? Káprázik a szemem… a cikeszre összpontosíts! Kicsi, arany… vörös, zöld… ááá! Tudatalattim: FOGD BE! Tiszta skizo az egész… biztosan az őrülés határán vagyok! Nem megy Lily nélkül az életem, ez tény!
Bár az is lehet, hogy az tényleg Lily. Csak nem értem, mit keresnek Kate-tel a seprűn, kviddicstalárban… - Hölgyeim, parancsoljatok! – mondta Sirius, mintha olyan természetes lenne, hogy ezek itt repkednek. Jól van, Kate okés, de LILY?! Az is lehet, hogy a tudatalattim beválasztotta a csapatba… kellett nekem szerelmes lenni! - Kisasszony, maga mit keres itt? – kérdeztem Lilyt. - Ne a szád járjon, hanem keresd a cikeszt! – monda tárgyilagosan, mintha ő lenne a csapatkapitány. Héhé! Ez nem az én szövegem? Tehát behúzott farokkal (NEM A SZÓSZÓROS ÉRTELEMBEN!), repkedtem a pályán, és már meg is láttam azt a kis aranyló pontot. Talán ez is Lily közelsége miatt van, de eléggé érthetetlen. Bár mikor volt érthető az, amit én csinálok vagy gondolok?!
A cikeszt elkaptam, és még öt percig vártam, aztán felkiáltottam: - A mai edzésnek vége! Oszoljatok! – Mindenki szó nélkül leszállt a földre, és ilyen csöndben eltűntek az öltöző ajtajánál. Lily nem ereszkedett le, továbbra is vagy hét méterre lebegett tőlem, körülbelül ugyanazon a szinten. Kérdőn néztem rá, ezzel is azt éreztetve, hogy mért nem akarja teljesíteni a parancsomat. - Én nem vagyok a csapatodban, James Potter! - Akkor minek köszönhetem a társaságodat? - Nem lehetek a barátommal? – Mondtam már, hogy utálom, ha kérdésre kérdéssel válaszolnak?! - De lehetsz… Engem nem zavar. – Legalább megnyugtat. - Beszélnék veled a Markos ügyről… – vetette fel félénken. Biztos azt hitte, leszedem a fejét… Bólintottam. – Tudom, hogy nem kedveled őt, de engem egyáltalán nem érdekel. Csak bájitalon vagyok kénytelen mellette ülni, de értsd meg, hogy maximum a barátom lehet. - Beszélhetnél Lumpsluckkal… - Miért is? - Hogy ültessen át. Mondjuk mellém… – Úgy érzem, felgyulladt az a kis sárga lámpa a fejem felett! - Nem fogok Lumpslucknak könyörögni… - Nem is kell! A kis kedvence vagy! Úgyis megengedi! – lelkendeztem. - Téged azonban utál… – mondta közönyösen. Kösz…
*
Nos, így telt a mi első napunk. Lilyvel még egy puszit sem váltottunk! Egyszerűen nem engedi… Mikor át akarom ölelni, akkor arrébb megy, és még vacsoránál sem ült le mellém. Én meg már nem fogok szaladgálni utána! Eldöntöttem: nem érdekel! Hallgatok Tapira, és lesz, ami lesz! Sajnos belefáradtam már, és ha nem jön rá, hogy nekem fontos, és nem csak az ágyban töltött éjszakáink a fontosak, hanem Ő maga, akkor fáj a májam rá… nem fogom felhúzni az agyam ilyen kis apróságok miatt!
Ez érdekes. Megtaláltam a naplómat. És mikor az utolsó lapra lapozok, látom azt a vérrel írt szöveget, ami Linda jóvoltából került oda… Tényleg! Vajon mi lehet vele? Állítólag a Szent Mungó zárt osztályán van, és remélem, hogy ott is marad. Végül is, elég jó helyen lehet! Mindenki komplett idiótának nézi, és mindent megkap, csak motyognia kell valami érthetetlent, amire az ápolónő azt hiszi, hogy egy étel vagy ital. Ezt én szívesen kipróbálnám!
Így jobban belegondolva, azt sem tudom, hogy holnap milyen óráim lesznek… - Invito órarend! – szóltam, és kezembe termett a kis pergamen.
Hétfő: Bájitaltan Bájitaltan SVK Mágiatörténelem
Dupla lyukas óra és végül egy gyógynövénytan… ez RÉMES! Először is azért, mert Watson és Lily egy közegben lesz, valamint a Mágiatöri sem egy szórakoztató tantárgy… a délutáni óra Bimbával pedig dettó borzalmas… Ó, Merlin, nem akarsz megszánni valamiféle betegséggel? Mondjuk bájitaltan undorral?
|