Kedves Lily!
Legutóbbi levelem írásakor a nevetéstől lettek bizonytalanok a betűim, most a megrázkódtatás miatt remeg a kezem.
Megrázkódtatás? Talán nem is ez rá a megfelelő szó.
Sajnálom, hogy ilyen későn írok. Az előbb néztem meg az időt. Remélem, hogy már kora hajnalban megkapod ezt a levelet. Vagyis akkor inkább bocsánat a korai ébresztőért.
Daniel itt járt. Magam előtt látom, ahogy ezt olvasva felpattansz és Anne ágyához rohansz, de közben tovább olvasol. Ha tényleg így teszel, most rögtön állj meg, fordulj vissza, és ülj le valahová. Nagyon kérlek, olvasd végig a levelem és, ha lehet, válaszolj rá azonnal. Kérlek…!
Ez a találkozás nem olyan volt, ahogy ott, együtt a Roxfortban elképzeltük. Istenem, milyen naivak voltunk! Tiszta csöpögés és romantika. Hát most elég durván visszarángattak a valóság egyenetlen talajára.
Elölről kezdem. Megpróbálom szóról-szóra elmesélni. Mielőbb túl akarok lenni rajta, talán a segítségeddel sokkal könnyebb lesz minden.
Tehát ma éjjel, alig pár órája, hatalmas vihar volt. Szokás szerint nem tudtam elaludni, ezért fogtam egy elemlámpát és kényelmesen elhelyezkedve az ágyamban, olvasni kezdtem a Jane Eyre-t*. Tudod, mindketten tudjuk, hogy körülvesznek a véletlenek. Persze, hogy a viharnál tartottam; a viharnál, melyben az öreg gesztenyefát kettéhasítja egy villám.
Szerencsétlenségemre lemerült az elem, a lámpa hirtelen elsötétült. A vihar pontban akkor, pár perces sötétség után múlt el, mikor az ablakom megcsikordult.
Leraktam a még mindig a kezemben tartott könyvet, és közelebb léptem. A lassan előbújó telihold élesen megvilágította a szobámat; de aztán eltakarta egy árnyék. Az árnyék felemelte az ablakom, és csontszárazon belépett a szobába. Óvatosan lehajtotta az ablakot és megfordult. Velem szemben állt. Nem tűnt meglepettnek.
- Gondoltam, hogy fent leszel – morogta.
Az arcát nem láttam de a hangját rögtön felismertem.
- Daniel! – suttogtam és a nyakába vetettem magam. Lehámozott magáról. Egyetlen szó nélkül. Meg akartam csókolni, de az utolsó pillanatban elfordította a fejét és a csók az arcára térült.
- Tiszta déja vu! – motyogtam, majd magam felé fordítottam az arcát. Kicsit meglepődtem. Az a máskor olyan meleg, barna szempár most homályosan, kifejezéstelenül meredt rám. – Csakhogy akkor direkt akartad, hogy megcsókoljalak. Mi változott az óta?
Nem mondott semmit, csak eltolt magától. Kissé ijedten hátraléptem. Pár lépés után elbotlottam az ágyban és lehuppantam rá. Dan, mintha ezt jelnek vette volna, leült az éjjeliszekrényem melletti fotelba. Az arca homályba burkolózott. Megköszörültem a torkom, és zavartan babrálni kezdtem a takaróm bojtjaival.
- Hol voltál az utóbbi egy hétben? – kérdezte hosszú hallgatás után. Megkönnyebbülten felnevettem.
- Csak ez a baj? Meg vagy sértődve, mert nem szóltam? – automatikusan az ölébe kuporodtam volna, hogy kibékítsem, de felemelte a kezét. Egyértelműen hárító mozdulat volt. Bizonytalanul folytattam. – A nagyit kórházba kellett vinni… - A megbeszélt mese. Egyetértettem Dumbledore-ral, jobb, ha ő maga mondja el az egészet. A veszély elmúlt. Ha megbízik bennem, úgyis elmondja. Ha pedig elmondja, én is bevallhatok mindent. Tiszta ügy. Csakhogy most nagyon nem úgy nézett ki, hogy gyónni fog. Nagyon nem. – Körül-belül egy hete…
- Reggel vagy este? – szólt közbe.
Kicsit elgondolkodtam. Ha megfigyelt aznap este…
- Reggel. – Bólintott.
Megint hosszú csönd.
- És TE hol voltál, hol vagy a szüleiddel együtt? – Kicsit összerándult. – Bocs, elfelejtettem, hogy… - Felhorkant. Vártam, hogy folytatja, de nem tette.
- Valamiről mégiscsak beszélnünk kell! – mondtam halkan. – Ha te nem mondasz semmit, akkor majd én.
Semmi.
- Azt akartam mondani, hogy elfelejtettem, hogy ők csak a nevelőszüleid. Miután eltűntetek, elég sok minden kipattant rólatok. Tudod, Candy az egyik tanár unokahúga, szóval az infók a tanári kartól egyenesen az osztályunkba futottak. – Ez igaz is volt, csak én nem innen tudtam.
Kezdtem nagyon unni a hallgatást. Azt reméltem, hogy végre mindent tisztázhatunk. Rávezető lépésre szántam el magam.
- Mi történt az igazi szüleiddel? – Az arcát nem láttam, de azt észrevettem, hogy szavaimra megremegett. Előrehajolt, így végre tisztán láthattam minden vonását. A szeme ismét barna volt, de korántsem nyugodt és meleg. Még sosem láttam őt ennyire dühösnek.
- Megölték őket – sziszegte. Újra elfátyolosodott a tekintete és visszadőlt a sötétségbe.
- Istenem, ezt miért nem mondtad soha?
- Csak. Most is kár volt. Lényegtelen az egész.
- Lényegtelen? Azt mondtad, hogy lényegtelen? Az, hogy valaki hidegvérrel meggyilkolta a szüleidet, az számodra csak LÉNYEGTELEN? - Észre sem vettem, hogy állok. Csak akkor döbbentem rá, amikor ő is ezt tette. Elindult felém. Tekintete eszelősen megvillant. A fal felé fordítottam a hátamat és hátrafelé kezdtem araszolni. Közben próbáltam olvasni a gondolataiban. Próbáltam megkeresni az Okot. Az Okot, ami miatt így viselkedik.
De egészen más történt. Láttam az emlékeit.
„Odalépett egy taláros alakhoz.
- Kimehetek a parkba sétálni? – kérdezte. A varázsló jóindulatú mosollyal bólintott.
Daniel az ajtón kilépve egy bokrokkal szegélyezett ösvényre jutott. De nem sokáig haladt rajta. Óvatosan körülnézet, majd letért a kitaposott útról. Talált – céltudatos mozgása alapján nem most először – egy rést, a kertet körülvevő sűrű növényzeten. Ismét körülpillantott és kibújt a lyukon.
Magabiztosan indult el az utcán. Ám alig mehetett pár métert, amikor fekete csuklyás alakok ragadták meg két oldalról és hoppanáltak vele.”
Az emlék elsötétült. Mikor ismét kitisztult, Daniel már egy sápadt, vöröses-szürke szemű alak előtt állt.
„Fejét felvetette. Láthatóan mindenre kész volt.
- Menj el és hozd el nekem – sziszegte a fehér alak meglepően bársonyos hangon. Látszott rajta, hogy nem szereti ezt a hangszínt és igyekszik elváltoztatni. – És most ne szúrd el, ha lehet. Nincs kedvem magam intézni ezt a piti ügyet.
- Nem hozom ide.
- Ó, nem muszáj ide! Lehet a másik főhadiszállásra is! – vigyorgott gonoszan a Sötét Nagyúr.
- Nem hozom el ŐT NEKED!
- Igazán? Én másképp gondolom. – Meglegyintette a pálcáját, mire Dan a torkához kapott. – Még mindig nem? – Daniel megrázta a fejét. – Nekem így is jó. Imperio!”
Arra eszméltem, hogy Dan a falhoz lapítva fojtogat. A szemébe néztem – és sehol sem találtam azt, amit kerestem. Egy kis szeretetet…
- A rohadt életbe, Dan! Küzdj ellene a fenébe is! – nyögtem elhaló hangon.
Elengedte a nyakam, és a zsebében kezdett kotorászni. Nem engedtem, hogy elővegye azt a valamit, amit keresett. Megcsókoltam. Tudom, hogy sablonos, meg, hogy hülyeség, de ezt tettem.
Magához szorított és egészen olyan volt, mintha visszatért volna Daniel.
Én, a kis hiszékeny! Azt hittem, ha majd megcsókolom, azzal megtöröm egy főbenjáró átok hatalmát? Ilyen csak a filmekben van.
Durván ellökött magától és egy erős ütéssel a földre taszított.
Iszonyodva hátráltam ismét a falhoz. Ahogy közeledett, kezdett fenyegetően hatni a köztünk lévő magasságkülönbség, úgyhogy gyorsan felálltam.
Ez alatt elővett egy kést a farmerje zsebéből. Kegyetlenül elmosolyodott és szorosan elém lépett.
Az egészben a Csend volt az ijesztő. A nyomasztó csend.
Durván megcsókolt, majd észrevétlenül végighúzta a kés élét az alkaromon. Felszisszentem.
Vigyorogva a kezemre nézett, majd rám. Aztán megint a kezemre. Megrázkódott. Tekintetét a földre szegezve eltávolodott tőlem.
Ismét barna szemei rémülten csillogtak. Elejtette a kést és döbbenten bámult rám.
- Édes istenem, Hannah! – suttogta. – Uramisten, mit tettem? Én, én, én…
Ahogy ott állt, remegve, és undorodva önmagától, úgy éreztem, még soha nem szerettem ennyire.
Rohantam volna hozzá. Magamhoz öleltem volna, megmondtam volna, hogy mennyire szeretem és, hogy mindent tudok.
De nem tehettem.
Vagyis dehogyisnem tehettem. Csak akkor úgy éreztem, nem lenne helyes.
Tudom, elszúrtam.
Az ablak felé indult. Menekülni akart. Menekülni saját maga elől.
Ha hagyom, hogy elmenjen, elkapják a halálfalók.
A lábaim ezúttal maguktól mozdultak. Menet közben megragadtam a lámpámat. Mielőtt még bármit tehetett volna, leütöttem. Ájultan rogyott a földre. Legszívesebben mellé feküdtem volna, de meg kellett mentenem.
Tudod, Dumbledore-nak van egy főnixe.
És van egy bűbáj, amit a professzor rám szórt.
Azt mondta, ha valami baj van, csak ki kell mondanom a főnix nevét, és ott terem. Az üzenetemet, pedig pillanatok alatt eljuttatja hozzá.
Az asztalomhoz botorkáltam és elvettem egy cetlit. Gyorsan ráfirkantottam, hogy jöjjön ide, azonnal, aztán kimondtam a nevet.
- Fawkes.
A szoba legsötétebb sarkában (micsoda előrelátás!) fellobbant egy piros tűzcsóva és megjelent a madár. A csőrébe nyomtam a papírt, megsimogattam a fejét és sürgősen Dumbledore-hoz küldtem.
Pár perc múlva az igazgató halkan hoppanált.
- Jó estét, Ms. Evans! – Felhorkantam és a szőnyegen fekvő Danielre mutattam. Bólintott.
- Mi történt? – Röviden elmeséltem a történteket.
Elkábította Dant és hozzam fordult.
- Az otthonban nincs biztonságban. A Roxfortba viszem. Onnan nem tud megszökni.
Csak bólintani tudtam.
- Ugye tudja, hogy ez nem ő volt?
- Igen. Pontosan tudom.
- És még minden rendbe jöhet.
- Tudom.
- Akkor jó. A házra védőbűbájt szórok.
- Köszönöm.
- Értesítsem a testvéreit? – Szóval ezt is tudja.
- Nem szükséges. Majd én.
- Értem. Segíthetek még valamiben?
- Kitörölné azt a részt Daniel emlékeiből, amikor leütöttem?
- Természetesen. – Éljenek a bőszavú párbeszédek. – Akkor én most megyek is. Ne aggódjon. Minden rendbe fog jönni.
- Remélem. Köszönöm, professzor!
- Nem tesz semmit. Viszlát, Ms. Evans!
- Viszlát!

Elment. Daniellel együtt.
Egy kis ideig emésztettem. Most pedig itt ülök, és neked írok levelet.
Arra kérlek, most Téged, és a későbbiekben mindannyitokat, hogy írjatok. Valamit, ami eltereli a figyelmemet. Ez most az egyetlen kérésem.
Daniel a Roxfortban lesz. Dumbledore valószínűleg elzárja őt a kíváncsi szemek elől, de ha mégis találkoznátok, ne őt okoljátok. Nem ő a hibás. Hogy is mondta Dumbledore? Voldemort nála bölcsebb varázslók eszén is túljárt már.
Üdvözlöm az összes testvéremet. Ne ébreszd fel őket. Elég, ha reggel megtudják. Akkor legalább nem lesz idejük dühöngeni.

Szeretettel: Hannah


***

Kedves Hannah!
Jól vagy? Kérlek, mondd, hogy igen, mondd, hogy minden rendben!
Annyira jól ismersz már! Pontosan azt tettem, amit mondtál. Ahogyan előre megjósoltad.
Viszont Jamesék tudják. Mert nem csináltam azt, amit elvártál tőlem. Nem maradtam nyugton. A leveled végére érve, le sem téve azt, a klubhelyiségbe rohantam. Azért, hogy Dumbledore-hoz menjek. Azért, hogy Hozzád.
Rohantam. Nem néztem se balra, se jobbra. Ezért nem vettem észre a fiúkat sem. Mármint Jamest. Futás közben, a klubhelyiség közepén elkapta a karom. Azt mondta, úgy érezte, valami baj van. Nem kellett csalódnia.
Az orra elé dugtam a levelet, és ismét nekiiramodtam volna, de megállított.
- Nem mész sehová.
Amikor a levél végére ért, döbbenten rám nézett. Kézen fogva kezdtünk szaladni a portrélyuk felé. De ezúttal is az utunkba állt valaki.
Sirius támolygott be álmosan a lyukon. Látta, hogy felé robogunk, ezért félreállt, de megragadta James kezét.
- Hova rohantok?
James odaadta a levelet. Dühösen felmordult – egészen úgy, mint egy kutya – és felénk bólintott.
Már épp elindultunk volna, amikor Peter lépett oda hozzánk.
- Felvittem Remust… - meglátott engem és rémülten a szája elé kapta a kezét. – Bocsi. Ti meg mit kerestek itt?
Megegyeztünk: csak a testvérek tudhatják. Mialatt mérlegeltük, elmondjuk-e Peternek, lehiggadtunk. Legalábbis Én lehiggadtam. A fiúkat, pedig könnyen meg tudtam győzni.
Arra jutottunk, hogy neked jobb, ha levelet írunk. Most én is körmölök, meg ők is.
Azt mondtad, a viharos résznél tartottál? Igazad van. Furcsa.
És az a csók nem volt sablonos. Dumbledore az egyik évnyitó beszédében azt mondta, a szeretet az egyetlen dolog, amivel legyőzhetjük a Gonoszt. És mis más a csók, ha nem a szeretet megnyilvánulása? Azon kívül sikerült is. Ha csak egy egész pici időre is, de sikerült.

Figyelemelterelést kértél.
1, Mit kerestek a Tekergők a parkban? Mert ott voltak, ezt a rajtuk lévő levelekről és ágakról könnyedén meg tudtam állapítani.
2, Mért PONT a parkban? Telihold volt, az istenért! Ilyenkor teli van a Tiltott Rengeteg vérfarkasokkal!
3, Mi van Remusszal? Hova vitte fel Peter?
4, Miért volt olyan kutyás Sirius?
Következtetés: lehet, hogy animágusok?
1, Azt minek? Mire kell az nekik?
2, Mért nem mondták el eddig soha?
Visszavonom. Nem animágusok. Csak hülyék.

De azért gondolkodj el a kérdéseken. Én is azt teszem.
Erősen gondolj rájuk, miután befejezted ezt! Mert most visszatérek a Danieles témához.
Igazat adok Neked. Dumbledore el fogja rejteni. De, ha mégis találkoznánk… A mese miatt nem mondhatok semmit. Talán felismerne… a szememről. De nem valószínű.
Megtámadni biztos nem fogom. A fiúkkal kapcsolatban viszont nem ígérhetek semmit. Daniel örülhet, hogy jövőre már nem lesznek itt… De hát Te vagy a kishúguk! Győzd meg őket!
Tudnod kell, hogy szeretlek. Mind szeretünk. És aggódunk érted.
Ne feledd, a Remény hal meg utoljára. Ha elmegy bocsánatot kérni – márpedig el fog menni -, akkor még mindent bevallhat. És akkor minden rendbe jön.
Ne legyél búskomor! Reménykedj! Tudom, hogy az én levelem nem vidító, inkább elgondolkodtató, de ígérem, a fiúké az lesz! Ahogy ismerem őket…
Légy jó, maradj vidám, és gondolkozz el azon , amit mondtam!

Szeretettel ölel: Lily

U.i: A gesztenyefa is hajthat új ágakat. Ezt a gesztenyefát egy villám se tudja tönkretenni…




* ez az egyik kedvenc regényem – ezen belül, pedig a kedvenc jelenetem a gesztenyefás – amit itt megemlítek