Végre hétvége…! Már nagyon vártam! Nemcsak a közelgő holdtölte végett, hanem mert Lilyvel is megbeszéltünk egy randit méghozzá mára… mostanában eléggé rossz hangulata volt, és nehezen, de sikerült rávennem arra, hogy ma este kicsit kiszabaduljunk…

Mondjuk, csak Sirius reakcióját nem értettem… először elfintorodott, aztán meg egy erőltetett mosoly kíséretében egy szupert erőltetett ki a száján. Valami rosszat tettem? Majd kiderül… ahogy ismerem Siriust, úgysem bírja sokáig…

Ma meglátogattam Remust is. Szerencsére, mikor beértem, egy nővérke sem tartózkodott a gyengélkedőn. Így nyugodtan mesélhettem Holdsápnak. Szegény haver, csak nyöszörögni tudott. Sőt, az eddigieknél is sápadtabb volt! No meg akart valami fontosabb mondani, csak pont akkor látott meg az elemében levő Poppy néni, és el kezdett ordítani („Ne zavarja már ezt a szerencsétlen beteget! Nem látja, milyen állapotban van?”). Persze, a táblácskáját ma sem rakta ki…
Emiatt a kis incidens miatt pedig nem tudtam meg, mit is akart közölni Remus. Talán jobb is, hogy nem terheltem, mert egyre ingerültebb arcot vágott…

Lilyvel újra bevágódtam a könyvtárba a nap folyamán (Cvikky néni nagy örömére), és sikeresen kikértünk néhány (KISSÉ) vaskos könyvet, amiben varázsigék ezrei vannak… Jól jöhetnek még… egyszer… például RAVASZ-on… na meg HA bejutok, akkor az aurorképzőbe is!

Ezzel a nagyszerű tudattal vezérelve, megfogtuk a könyveket, és kisétáltunk a parkba. Eléggé kellemes, napos idő várt ránk kint, így nagyon is élveztük, ahogy kiszabadulhattunk a Roxfort falai közül. A tudással a hónunk alatt, a tóhoz igyekeztünk, és elfoglaltunk egy nagy fa előtti teret. Azazhogy én nekitámaszkodtam a törzsének, Lilyt pedig magam elé húztam, s ő meg nekem dőlt.

Kinyitotta a könyvet, és vállára hajtottam a fejem, hogy láthassam a varázsigét. Vagyis azt akartam, hogy azt higgye, hogy tanulni akarok, miközben átöleltem. De inkább belefogtam a könyv sorainak tanulmányozásába, és próbáltam követni Lily tempóját. Mivel ellapozott, nem tudtam elolvasni normálisan a szót, és megkérdeztem:
- Az Nembolus*, vagy Membolus*?
- M, mint… – kezdte, de ekkor valami nagyon frappáns eszembe jutott.
- … megcsókolhatlak?
- Igen, azaz… – Összezavarodott a kis drágám. – …szóval. Membolus, és kész.
- Aha. Most már okosabb lettem – válaszoltam vigyorogva. Megpusziltam a nyakát, és éreztem, ahogy megborzongott. – És gazdagabb lehetek egy csókkal? – Újabb vigyorgást vetettem be. Egyszerűen nem tudtam mást tenni, muszáj volt így reagálnom.

A közelünkbe levők mind mosolyogva néztek minket. Biztosan aranyos látványt nyújthattunk…
- Gyerünk be – szólt hirtelen, hangja remegett, és mire utána kaptam volna, felugrott. S már indult is. – Még el kell készülnöm estére.
Vidáman felpattantam, és átöleltem hátulról. Leejtette a könyvet. Szerencsére, nem a lábára esett, hanem épp elé.
- Szökünk, édes, szökünk? – suttogtam.
- James… kérlek… ha szeretsz, akkor most ne akard, hogy a büszkeségemet elnyomva leteperjelek mindenki előtt…! – szólt félénken, de mégis volt benne határozottság.
- Hm… szeretlek, de annyira szeretném, ha itt és most letepernél! – válaszoltam, és a fejem biztosan hasonlított egy vadalmára….

Meg sem szólalt, csak kibontakozott valahogy karjaim közül, és egyenesen a kastélynak vette az irányt. Én meg felkaptam a leejtett könyvet, és csak azután tudtam utána sietni.

*

Hét felé ki is mentünk a parkba. Lily már egyre felszabadultabb volt, és így este a kisírt szemei már eltűntek – női praktikák. Szerintem, csak most kezdi felfogni, mi is történt… de inkább próbálom elterelni a figyelmét egy-egy poénnal, no meg a ma esti randival (ha már a parkos jelenet nem vált be igazán).
- Úgy érzem, mintha valaki figyelne minket… – szólt Lily, miközben a parkot róttuk. Már rég túlléptük a megengedett esti időpontot, így tilosban járkáltunk (soha nem hittem volna, hogy Lily megteszi ezt értem).
- Ne aggódj már…! – nyugtattam. – Lazulj el! – Szavaimra elmosolyodott, lábujjhegyre állt, és adott egy apró puszit számra. – Ühm. Érzem, hogy kezdesz lazulni! – vigyorogtam. Ma már nagyon sokszor vigyorgok…

Kezeit átfonta a nyakam körül, és lejjebb húzott, hogy ne kelljen pipiskednie – persze, megértem, hogy a lányok biztosan ponton akarnak állni… Lassan, de mégis határozottan beletúrt hajamba, ezzel olyan vágyat éreztetve velem, hogy muszáj derekánál fogva magamhoz húzni, és szorosan ölelni. Mielőtt még szánk összeért volna, játékosan hátrahúzta fejét. Elmosolyodott, és megismételte. Most élvezi ezt?

Újra közelhajolt, miközben szemembe nézett. Smaragdzöld szemei vágyakozva csillogtak, mégis ott volt benne az a játékosság. Megharapta a számat, és huncutul hátralépett, majd lassan hátrált. Csak néztem, ő meg édesen mosolygott, majd a tó felé kezdett futni. Én utána. Nevetve vette tudomásul, hogy velem szembe nincs esélye, mivel gyorsan beértem. De küzdött, és sikerült megmenekülnie.

Kikerülte a tó melletti hatalmas fát, így jól ki is tolt velem. Aztán újra Tiltott Rengeteg felé vette az irányt. Eddig hagytam magam, de most gyorsítottam a tempón. Rossz érzésem támadt. Lassítottam. Körülnéztem. Megállapítottam, hogy sehol senki. Mégis féltem. Míg ő kacagott, és válla felett rám nézett, én riadtan rohanni kezdtem. Körülbelül három vagy lehet, hogy négy méterre is volt tőlem. Megérezte az aggodalmam, mivel megállt, s csak figyelt rám. Ekkor pillantottam meg egy árnyat a fák között… egy nagy vérfarkas árnyat… Remus!

Lily még nem vette észre, mivel csak zavarodottan nézett rám.
- Lily! Lily! – kiabáltam kétségbeesve, mikor az árny már kijött az erdőből. S egyenesen felé tartott.
Hátranézett. Ijedten felsikoltott.
Késő… már túl késő… Remus nem tudja, mit tesz! Vagy mit fog tenni! Jobb mancsával hátulról Lily hátába csapott. Szerencsére nem karmolta meg. Azonban messzebbre repült ezzel, s én hiába siettem, nem tudtam elkapni. Előttem esett le. Egy kőbe beverte a fejét, így eszméletét vesztette…

Remus most felém igyekezett, mikor szétnéztem, és megláttam Siriust, kutyaalakban. Ott vicsorgott Pitonra, aki fához szorult, és nem tudott mit tenni, csak annyi látszott a sötétben, hogy pontosan épp a fába próbálna legszívesebben belebújni, ám a fa kitartott és nem engedte magába.

Nem tudtam, kire figyeljek. Remus újra közeledni kezdett… Lily vagy Piton? Lily vagy Piton? Képtelenség ennyi idő alatt akárcsak kettőt menteni!
A legegyszerűbb megoldást választottam. Ordítottam egy Féregfark nevű patkánynak, majd sietősen felvettem szarvasalakom. Agancsaimmal a támadó Holdsápot feltartóztattam, mikor meglátta a fűben a hívott patkányt. Intettem Lily felé, és odaspurizott. Vagyis farkát próbáltam követni fél szememmel. Peter felvette emberi alakját, és Lilyt karjaiba véve elsietett vele. Örökké üldözni fog a hálám, csak SIESS!

A vérfarkasunk hirtelen az erdő felé fordult, és berohant a fák közé. A kutya-ember párosításhoz vágtattam, és arrébb löktem Siriust, aki épp vicsorgott Pitonra. Neki meg jeleztem, hogy menjen Holdsáp után. Pitonnak már úgyis mindegy. Valószínű, hogy a sokktól, de ő is elájult… Áh, ezek a mardekárosok…!

Én is elintéztem a műveletet, amit Peter, majd Piton egyik karját átvettem vállamon, és becipeltem a kastélyba… Igaz, hogy vézna Pipogyi, de átkozottul nehéz! Túl sok bájital van a fejében!

Irány a gyengélkedő elvvel mentem Pitonnal a nyakamban. Sirius biztosan boldogul Remusszal… Sirius… Az eszem megáll! Azt mondta, hogy csak holnap lesz holdtölte! Én hülye meg utána se néztem! Pocsék barát vagyok… Ami a legrosszabb, ezzel bebizonyította Tapmancs, hogy megfeledkeztem a barátaimról. Azokról, akik már hat éve mellettem állnak jóban és rosszban! Azokról, akikkel megtanultam milyen az igaz barátság, ha egy magányos farkast befogadunk… azokról, akikkel felnőttem…

Miután Poppy néni átvette a beteget, elzavart, hogy már rég az ágyban a helyem. Még csak rá sem nézhettem Lilyre! Egy pillanatra sem engedett be…
Érzem, hogy a feszültség és az aggodalom keveréke csak nő… és a mérgem sem hagy alább Sirius iránt… Ennek tudatában felrohantam a klubhelyiségbe. Átrobogtam rajta, miközben egy-két diákot fellöktem, akik visszaordították, hogy „hol vannak olyankor a prefektusok, mikor egy elszabadult őrült garázdálkodik a toronyban?”. Felsiettem a lépcsőn a szobánkba, és bevágtam az ajtót. Sirius és Remus még sehol… Gondolom, még felviszi őt is a gyengélkedőre, s csak aztán jön ide…

Leültem az ablakpárkányra, fejemet hátradöntöttem. Becsuktam a szemem, alvást színlelve, ám az álom csak nem akart elnyomni…

Két-három órával később…

Még mindig nem aludtam el. Csak figyeltem a holdat, amint elbújik a sűrűsödő felhők közé, és elveszik… Már ezen is felhúztam magam. Miért pont akkor megy el, mikor ÉN nézni akarom? Épp ordítani akartam volna, mikor ajtónyikorgást hallottam, és besurrant egy sötét alak. Haja meglobbant, és zilálva, valamint észrevétlenül próbált elosonni, mikor meglátott engem.

Olyan arcot vágott, mintha McGalagony nénit látta volna fürdőruhában.
- Ö. Te még nem alszol? – kérdezte zavartan, és szétnézett, menekülési útvonalat keresve. Ennyire látszana rajtam, hogy mit akarok vele most tenni?
- Sirius Black… tisztában vagy te azzal, hogy mit csináltál?! KÉT ember élete forgott kockán! Különben is, minek hívtad oda Pitont?! Ha?! – Egyre hevesebben kiabáltam, és közeledtem felé. – Nem elég, hogy hazudtál, de még csapdába is csaltál! Mit akartál elérni?! Tán hármas halált…?! Esetleg tömeggyilkosság, és aztán mindezt Remusra foghatod?!
- Nem, csak képzeld, azt hittem, utánajársz a holdtöltének. Pipogyit csak megfélemlíteni akartam, hogy ne koslasson már utánunk… – Ennek a mondatnak a hatására a falhoz vágtam.
- Baszd meg, Sirius! Te normális vagy?! Egyáltalán van neked egy csöppnyi eszed is?! Lilyt majdnem megharapta! És ha ő is elkapná a vérfarkas-kórt?! Élve megnyúználak, az biztos! – sziszegtem az orrom alá.
- Látod! – vágott közbe mérgesen. – Mindig csak Lilyke! – gúnyolódott. – A kis prefektuska! Gondoltál az utóbbi időben a barátaidra?
- Most nem ez számít, Sirius, értsd már meg! – szóltam halkan, és hangom könyörögve csengett.

Elszégyelltem magam. Megint én vagyok a hibás… de van benne valami, mert ha törődtem volna velük, akkor… akkor nem lett volna ez… – És Piton? – kérdeztem.
- Mostanában nagyon hallgatózott… aztán néhány sokatmondó szót meghallott, és a kis halacska ráharapott a horogra… – mondta könnyedén.
- Te beteg vagy! – mordultam fel fáradtan. Igen. Belefáradtam már ebbe az egész vitába. Meg elegem volt ebből a napból is.
Elengedtem ingjét, és megtörten leültem az ágy szélére.
- Voltam a gyengélkedőn – szólalt meg pár percre rá. – Lilyt is láttam – Érdeklődve felpillantottam. –, és jól van. Poppy szerint néhány karcolással megúszta, és fel fog épülni.
- Szerencséd… – motyogtam.

Sirius látványosan (mégis mosolyogva) megforgatta a szemeit, és bevonult a fürdőbe… én meg végigdőltem az ágyon, és a fal felé fordultam. Az álom azonban most sem támadt le…

*

Képtelen voltam elaludni. A szomszédos ágyban Sirius (és a közben megérkező Peter is) horkolása visszhangzott. De ez mind az egyik fülemen be, a másikon ki. Az ágy támlájának döntöttem a párnámat, és felültem. Épp kinézhettem az ablakon, de a felhők még mindig ott hömpölyögtek, így nem láthattam sokat.

Jaj, Lily… rettenetesen aggódom érted!

Egyet tudtam, csak egyet! Látnom KELL! Tudni akarom, hogy jól van, hogy nem esett semmi baja…!

Villámgyorsan csapott belém a megoldás. Felugrottam, és mivel hétköznapi ruhámba bújtam ágyba, nem kellett az időmet vesztegetnem olyan felesleges dolgokra, mint az öltözködés. Csak átspuriztam a szobán – már az sem érdekelt, ha felébresztem szobatársaimat –, és becsaptam az ajtót magam mögött. Aztán át a klubhelyiségen, a következő pillanatban pedig már hallottam a Kövér Dáma szitkozódását, mivelhogy felkeltettem a nagy rohanásban… sajnálom… megesik…
Örökké valóságnak tűnt, ahogy a folyosón rohantam. A sötétben néhány kép morgását véltem felfedezni, de nem álltam meg. Csak futottam. Előre. A gyengélkedőre.

Már csak néhány kanyar – bíztattam magam, de úgy éreztem, órákig kell még azért loholnom, hogy elérjek addig.

Nagy csattanás… a kanyarnál sikerült egy páncélnak ütköznöm, ami oltári hangos reccsenéssel ért földet… mellette pedig én… felnyaláboltam magam, miközben néhány portré tulajdonosa hitetlenkedett és jajveszékelt. Apró mosoly futott át arcomon, és az utolsó erőmmel küszködve, elértem a gyengélkedő ajtajáig. Kifújtam a bennem tartott levegőt, és reflexszerűen felborzoltam hajam. Rutinellenőrzés…

Halk nyikorgással résnyire tártam az ajtót, és belestem.
- Sehol senki – állapítottam meg magamban, és nagyobbra nyitottam a bejáratot, épp annyira, hogy beférhessek.

Az ajtó melletti ágyon senki nem tartózkodott, ám pár lépéssel arrébb Piton és Remus feküdt. Hozzájuk léptem. Mivel Remus ágya volt közelebb, őt vizsgáltam meg. Arca most még sápadtabb volt, és nagyon megviselt. Végül is hozzászoktam már az ábrázatához. Pitont is megnéztem. Hisz’ mégiscsak a tett helyszínén volt. Arca beesett, és neki is sápadt volt, akárcsak Remusé. Szája pedig úgy tűnt, mintha kissé szólásra nyitná. De látszott rajta, hogy jól van. Az ijedtségen kívül semmi baja nem eshetett. Meg gondolom, néhány Sirius-féle kutyaharapás.

Tovább lépdeltem, amikor egy vörös hajzuhatagot véltem felfedezni a gyertyafénynek köszönhetően.
Haja kócosan terült szét párnáján. Az ő arca sem különbözött sem Pitonétól, sem Remusétól, ám nem azt sugallta, hogy „semmi baj, jól vagyok”. Óvatosan az ágy szélére ültem, és kisimítottam néhány elszabadult hajtincset, amik a szemét eltakarták. Homlokán egy seb volt – biztosan beütötte, mikor hátulról megtámadta Remus. Szája szélén is egy felszáradt véres seb virított.
A fehér lepedő majdnem nyakáig volt felhúzva, de kezei kilógtak. Egyik karja ernyedten feküdt teste mellett, amin kék és zöld foltok voltak, a másikat pedig hasán pihentette.

Nem akartam felébreszteni, csak figyeltem őt. Figyeltem, ahogy a levegőt veszi, ahogy álmában néha elmosolyodik, és ahogy alszik. Mint egy vörös angyal… törékeny, gyönyörű, vörös angyal…


* ez volt az első dolog, ami eszembe jutott… talán tényleg létezik (valaki fejében), de csak találomra jött… ;)