|
41. fejezet ~ Az utolsó...
Igyekeztem, hogy ne keljen sokat várnotok a következő fejezetre, úgyhogy még felvételi előtt sikerült beszoritani...
Tudom, hogy pár embernek ajánlanám ezt a fejezetet, (név szerint Mia-baba, EBT-m, Sophie és Dia), de helyettük most egy írótárs tiszteletére lesz. Nem illik ide a fejezet, de így döntettem, és Géczi Viktóriának, azaz Gwendolinn-nak írom. Sajnos, a sors úgy döntött, ő nem olvashatja el ezt… Kedves bétám, tundibogyo irt is egy ficet: In memoriam- Én így búcsúzom címmel. Olvassátok el, csodálatos… „Szőjétek az álmokat” – mondta egykor. Őszinte, és szeretetteljes búcsúval jegyzem a következőket: Isten veled, Viki!
Hajnali hat óra van, és csak forgolódok az ágyban. Nem értem, mi bajom van, de már kezd elegem lenni. Vagy tizedszerre fordulok meg, és vagy hetedszerre rúgok bele a falba. Áúúúcs! Már megint!
- A rohadt életbe! – Hopsz. Ezt hangosan kimondtam?
- He? Mi? Ég a Roxfort? – ugrott fel Féregfark. Kábán körbenézett, majd „holtan” visszaesett. Jó éjt!
- Ej, Ágas! Talán Evansszel álmodtál? – kérdezte Tapi.
- Kímélj a hülyeségeidtől, haver!
- Én is szeretlek… – vetette oda, aztán kifordultam, és mivel már így is az ágy szélén feküdtem, levágódtam a földre. Ennyit a formás kis popsimról… Ráadásul az éjjeli lámpát is levertem, ami a fejemen landolt. Csillagokat látok…!
- Ágas! Hé! Ágas! – Szünet. – Őőő. Evans haldoklik…!
- Mi? Hol? Mikor? Hogyan? Miért? – ültem gyorsan fel, és majdnem lesmároltam Tapit, de szerencsére „csak” a fejünk koccant. Hátradőltem, miközben a fejem fogtam, de valaki elkapott.
- Hé! Állj csak meg! Nehogy már lefejeld a szekrényt is! – hallottam Remus hangját olyan közelről, mintha a fülembe ordította volna.
- Halkabban Holdsáp, halkabban! – motyogtam, és dörgöltem a fejecskémet. Eközben valaki felhúzott és valami puhára nyomott. Ja, az ágyamba.
- Oké, Ágas, van két órád, hogy kiheverd ezt a kisebb agyrázkódtatást! – szólt Tapi.
- Miért csak kettő? – nyögtem fel.
- Mert még fel kell készülni a meccsre… – mondta, és mikor kérdőn ránéztem, hozzátette: – …lelkileg… – Mindent tudó pillantást küldött, én meg dünnyögtem egy ahát.
Pár órával később ki is másztam sikeresen az ágyból, és még fel is tudtam öltözni! Nagy kunszt, mi? No de ezzel nem dicsekedtem el csapatomnak, meg reménykedtem, hogy Sirius is hallgatott, és nem kürtölte szét a reggeli incidenst. A csapatom tagjai kókadtan ültek az asztalnál, és rá se néztek a kajára. Na jó, nem mindenki! Sirius próbált életet vinni a társaságba Hestia és Kate segítségével, ám nem mentek valami sokra. Persze, Frank egyből felvillanyozódott, mikor Alice megjelent…
Én is ilyen állapotban lennék, ha Lily megjelenne. Talán beugrok hozzá, hogy adjon egy kis erőt. Remélem, beengednek azok az undok nővérek. Alig van pár hét, szóval, ha erre hagyatkozok, biztosan beengednek.
- Mi ez a nyűgösség, emberek? – kérdeztem, és leültem Hestia és Sirius közé.
- Semmi – felelte Sturgis, és villájával belekavart abba az izébe a tányérjában, ami úgy nézett ki, mint az a zöld lötty, amit a hasukon kellett cipelniük. Szívderítő látvány, azt meg kell hagyni.
- Na figyeljetek ide! – hajoltam közelebb, mire a többiek is így tettek. – Most elmegyek Lilyhez, és mire visszaérek, mindannyian – mutattam rájuk. – legyetek a klubhelyiségben teljes nyugalomban. A stresszeteket zárjátok be egy kis ládikóba! – kacsintottam rájuk, és vigyorogva felkeltem.
Öt perccel később már egy nagy csokor vörös rózsával tértem be a gyengélkedőre, mivel időközben rájöttem, hogy május 24-e van, azaz Lilyvel ma vagyunk öt hónaposak. Tudom, tudom! A pasik el szokták felejteni az ilyen jellegzetes napokat, de én nem vagyok átlagos pasi… tehát, emlékszem az ilyen apróságokra is!
Az ajtó nyikordult egyet, mikor beléptem rajta. Hm. Piton nem volt már a gyengélkedőn, egyedül Lily feküdt a szokásos ágyában, és olvasott, az új nővérke pedig egy szekrényben pakolászott.
- Á, Mr. Potter! Nem jött túl későn? – kérdezte gúnyosan.
- Önnek is szép jó reggelt! – köszöntem nagy vidáman, és leültem Lily ágya szélére, aki azon nyomban letette a könyvét, és árgus szemekkel figyelt rám.
- Hát te?
- Ezt neked hoztam – nyújtottam át a csokrot.
- Nekem?
- Boldog öthónapot! – A kis drágámnak leesett miről van szó, és átvette, majd karjával magához húzott, és forrón megcsókolt.
- Miss. Evans, ne erőltesse meg magát!
Lily belevigyorgott a csókba, varázsolt egy vázát, majd belerakta a virágot.
- Nem fognak elhervadni – tettem hozzá. Lily felvonta szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha egy őrült lennék. – Megbűvöltem őket, hogy addig virítsanak, és pompázzanak, míg a szerelmünk él. Nekem is van egy.
- Szeretlek – suttogta, miután megemésztette a hallottakat.
- Megkérem Mr. Pottert, hogy távozzon! Miss. Evansnek pihenésre van még szüksége! – szólt szigorúan a nővérke.
- Makk egészséges vagyok! – jelentette ki Lily.
- Aha. Ezért volt rosszul az éjjel?
- Azoktól a hülye löttyöktől van a rosszullét! – dörrent fel. Kezdem elveszteni a fonalat…
- Szerintem Lily, a nővérkének van igaza. Végül is ő tudja, mit csinál…
- Rendben. Ennyit arról, hogy mi a fontosabb neked a külső és az ész között!
- Na de Lily! – néztem rá kigúvadt szemekkel.
- Ó, ha már itt tartunk, mit csinálsz a Roxfortban, míg én itt punnyadok? – szegezte nekem a kérdést.
- Ha már itt tartunk: hűséget fogadtam és nem vakságot!
- Igen? Rendben – felelte duzzogva.
- Elég legyen, Lil! – szóltam rá megunva a hisztit. – Miért akarsz máris összeveszni? Legyen már veszekedésmentes ez a nap. És attól még, hogy nem neked van igazad, nem jelenti azt, hogy mást szeretek, vagy hogy megcsallak, esetleg hogy nem szeretlek. Oké?
- Oké.
- Ne pukkadj már, szívem! – húztam magamhoz, és adtam egy puszit homlokára. – Naaaa! Szeretlek.
Semmi válasz.
- Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek… – Nagy levegővétel. – Sz…
- Elhiszem – mosolyodott el. – És én is.
- Legyél jó! – búcsúztam. – És szoríts a mai meccsre!
- Te leszel a legjobb! – kacsintott, és még utoljára magához húzott. Utoljára? Miket beszélek én?! Csak addig utoljára, míg nem találkozunk ma!
Gyorsan elköszöntem, és mivel eléggé elhúzódott az idő, rohanva tettem meg az utat a klubhelyiségig. A Kövér Dámánál már lelassítottam, és kifújtam a levegőt.
- Jelszó?
- Olvadozó Bíborka!
- Hol? – kérdezett vissza Miss. Rózsaszín Malacka.
- A jelszó ez! – feleltem ingerülten.
- Ja, tényleg – kapott a fejéhez. – Azt hittem, a barátnőmre gondolsz…
- Oké-oké, most már beenged, vagy holnapig itt kell szobroznom?
A portré kinyílt, én bementem, és még hallottam a Dáma hangját:
- Ezek a mai fiatalok, milyen szemtelenek…! Bezzeg a mi időnkben…!
Blabla. Lárifári. Akkor is ez volt, csak akkor ő volt a fiatal, és neki kellett elviselnie az öregek zagyválását.
- Mi tartott ennyi ideig, drága Ágas? – faggatott Sirius, amint beléptem.
- Nem érdekes. A Kövér Dámával volt egy kis beszélgetésem – válaszoltam ironikusan.
- Óóó, ma mindenkit szekál – vetette oda félvállról Sirius. Jó tudni…
- Ne húzd fel magad ilyen apróságokon! – nyugtatott Hestia, mikor leültem mellé.
- Nem emiatt vagyok ilyen nyűgös!
- Csak nincs valami köze Evansnek? – kérdezte Tapi.
- Lilynek! – szóltak erélyesen a csapat tagjai. Eh…
- De igen, köze van… – néztem fel Siriusra, aki egy „Na ugye, hogy megmondtam” pillantást küldött mindenki felé.
- És mi van a kisasszonnyal? – ült le elénk barátom.
- Épp ez az! Nem tudom… Olyan… olyan… – kerestem a szinonima szótáramban a megfelelő szót, de csak eddig jutottam: –… furcsa volt… – Döbbent tekintetek vettek körül. Ilyet is ritkán hallani az én számból!
- Hogyhogy? – kérdezősködött tovább Tapmancs. – Talán rád vetette magát, és megfeledkezett a könyvekről?
- Pofa be, Sirius! – csapott le rá Hestia, és egy bűbájjal beragasztotta a száját.
- Ühmsskpf! – próbálkozott Sirius.
- Igen, Black, hogyne Black! – válaszolgatott készségesen Hestia. – Visszatérve az eredeti témára! Mi történt?
- Mindegy. Gyerünk kviddicsezni! – mondtam felállva, mire az elnémított arca hirtelen felderült. Vajon miért? – Használjuk ki az utolsó alkalmat… – Ahogy ezt kimondtam, mindenki elhallgatott, és rádöbbentek, hogy tényleg az utolsó edzés. Aztán már nem lehet együtt ez a kis csapat…
*
- Rendben, emberek! Eljött a mi napunk! – kezdtem bele beszédembe az öltözőben.
Elfoglalták helyüket a játékosaim, és feszültnek nem mondható figyelemmel kísértek engem és a mondandómat.
- Igazából, ez az első olyan beszéd, mikor nem tudok megszólalni… mármint értelmesen. Valahogy mindig dőltek belőlem a szavak, és tudtam, hogy még a következő meccsen helyre hozhatom az elfecsérelt szavakat, de most nem így van, hisz’ utoljára vagyunk itt. Hihetetlen kimondani, hogy végzősök vagyunk, utoljára lépünk pályára, és utoljára alázzuk meg azokat a barmokat… akarom mondani, mardekárosokat! – Futó mosoly ült a többiek arcára. – Argh… Nehéz. Mit is mondjak még? Vegyük át újra a taktikát…
*Öt perccel később*
… aztán jön a…
- Blablabla! Egyéb? – szakított félbe Sirius. Ki más?
- … szépek vagytok, okosak, ami most nem számít – tettem hozzá, mikor Sirius büszkén kihúzta magát. –, szóval csak ügyesen! – jelentettem ki, és mindenki felfogta: a beszédnek vége, kezdődik a meccs. Az utolsó, mindent eldöntő meccs.
- Mami, most segíts! – jajdult fel Hestia, mikor kiléptünk, és meglátta a rengeteg szurkolót.
- … és először lássuk a Griffendél csapatát! – szólt bele a mikrofonba Marko Pray, az utolsó meccs kommentátora, aki szintén végzős, csak hollóhátas. – Kezdjük a csapatkapitánnyal. Ő az az ember, akit nem kell bemutatnunk, hisz’ ki ne ismerné James Pottert? – Jesszus. Női sikítások nem maradtak el. – No, de el a kezekkel csajok! Evans kisasszony nem adja senkinek! – Pff… mit tenne Lily, ha itt lenne? Hát biztosan nem meccs lenne, hanem verekedés!
- Folytassuk a hajtókkal! Van két elragadó hölgytagja is e csapatnak: Hestia Jones, Kate White. – Sirius füttyentett egy hangosat, fiúk százai üvöltöztek. – … valamint Sturgis Podmore! Ő az egyedüli, aki biztosan játszani fog jövőre a Griffendél színeiben, továbbá átveszi James címét, és csapatkapitányi posztot betölti. Sok sikert neki! – Üdvrivalgás a közönségtől. – Terelők: Sirius Black – Őrülten hangos NŐI visítások. – és Frank Longbottom…
- Hajrá Frank! – szurkolt a leghangosabban a nézők között Alice.
- Végül pedig Jack Wood, aki az őrző szerepében játszik, sajnos utoljára… – Hm. Meg kell hagyni, a Griffendél szurkolótábora már nagyon belejött… McGalagony büszkén kihúzta magát, és könnyeit törölgette szemüvege mögött.
Jeleztem csapatomnak, majd felszálltunk a seprűinkre, és a magasba vetettük magunkat. Ekkor jött Malfoy csapata.
- Most pedig a Mardekárosok! Lucius Malfoy a csapatkapitány és egyben a fogó is. A hajtók: Maybel Vance, Rachel Max és David Petty. Mind a hárman benne lesznek a jövő évi csapatban! Terelők: Eric Crak és Vincente Monstro, valamint az őrző Perselus Piton, aki végül mégis játszik, méghozzá sérült lábbal! Szorítunk Pipo… akarom mondani, Perselus! – Hehe. Hát mégis tanultak tőlünk valamit a többiek? Boldogabban hagyom el a sulit!
Nem tudom miért, kissé rövidellettem a mardisokról a bemutatót. Madam Hooch összehívta a csapatkapitányokat. Malfoyjal kezet ráztunk (vagy csontot törtünk?) és a játék megkezdődött.
Kate rögtön rápályázott a kvaffra, amit nyomban meg is szerzett, passzolta Hestiának, ő Sturgisnak, aki pedig Pipo lába közt célba talált. Már meg is van az első tíz pontunk!
- Szép volt, cica! – szólt Kate-nek mosolyogva Sirius, és közben elterelt egy gurkót.
Monstro és Crak minden erejükkel azon voltak, hogy valamelyik játékosomat leüssék a seprűről.
- Sturgis! Le a fejeddel! – kiáltottam egyetlen férfi hajtómnak, aki behúzta fülét-farkát-mindenét, és elsuhant a gurkó az orra előtt, amit Frank tovább terelt.
- Újabb pontot szerzett, Miss. White! – örvendezett tíz perccel később a kommentátor, és ezzel már 60:0 volt az arány javunkra.
Wood irtó jól véd, szóval az ellenfélnek esélye sem volt a pontszerzéshez. Szerencsére.
Gőzerővel kerestem a cikeszt, ám meg kellett hagyni, ma igen ügyesen elbújt. Malfoy engem figyelt, és minden kis rezdülésemkor lecsapni készült. Például egyszer tüsszentettem is, ő pedig megindult, mert azt hitte, hogy azért hajoltam előre, hogy megfoghassam a kicsi aranycikeszt. Tévedett.
Kate és Hestia igazán könnyen elbántak a másik két lánnyal: volt, mikor a fejük felett, az orruk előtt, a hátuk mögött, és volt olyan is, mikor a seprűjük alatt passzolgatták egymásnak. Sturgisnak a végső bedobást hagyták, ugyanis míg ők elcicázgattak, elvették Pipogyi figyelmét, és egy váratlan pillanatban Sturgisnak dobták, majd újabb pontot szerezhettünk. Nos, így jutottunk el 170:0-ra.
Ám egy óvatlan percben épp ezt játszották, mikor Crak célba vette Sturgist, és Frank későn ért oda. Maybel kikapta a kvaffot Sturgis kezéből, Crak egy ütéssel eltalálta a seprűjét, és a megbolondult játékosaim megfeledkeztek a védekezésről. Wood ennek következtében rossz irányba mozdult, s az állás 170:10 lett. Malfoy bokszolt a levegőbe, én egy kis pozitív energiát küldtem őrzőmnek – aki ez után készenlétben állt minden másodpercben –, a közönség azonban egyre csak tombolt.
Egy őrült pillanatban Lilyt véltem felfedezni a pálya szélén, de mikor újra visszanéztem, nyoma veszett. Szóval megnyugtattam magam, hogy Lily nincs itt, a gyengélkedőn számolja a bárányokat, és csak a szemem káprázott. Ilyen, és hasonló gondolatok röpködtek a fejemben, mikor egy szárnyas aranygolyó elhúzott előttem, és reflexszerűen utánanyúltam. Mondjuk, mindent vártam, csak azt nem, hogy ott fog ficánkolni a markomban.
- James Potter elkapta a cikeszt! – hallottam azt a mondatot, ami utoljára történhetett meg.
- Potter! Potter! – szurkolt a nép, és elszabadult a pokol. Ezt azonban Dumbledore nyugodt hangja megakadályozta.
- Egy kis csendet kérek! – hangosította ki magát. – Ez úton szeretnék gratulálni a Griffendél csapatnak a sok kitűnő eredményért, valamint James Potternek, aki idén kiérdemelte a Legjobb fogó címet!
Eközben leereszkedtünk. Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, de visszahozott a jelenbe az, hogy valaki a kezembe nyomja a kviddicskupát, gratulál, Frank és Sirius pedig felkapott, majd dobálni kezdtek a levegőben. Úúú. Utálom, mikor ezt csinálják! Olyan, mintha mindjárt kijönne a reggelim…!
A lányok visítoztak, a fiúk üvöltöztek és özönleni kezdett a közönség a pályára. Ugyanakkor őrzőm, hajtóim és terelőim levonultak, de Hestia még visszaszólt:
- Este buli, ne feledje kapitány! – Haptákba vágta magát, mellé tisztelgett is egyet. Felnevettem, majd rosszallóan megcsóváltam a fejem, egyidejűleg pedig autogramok tömkelege fogadott. Kénytelen voltam belevetni magam az irkálásba.
Dumbledore és a tanerő még odajött és gratulált, majd kicsit később megszöktem a rajongók elől. Az öltözőbe már egy lélek sem fogadott, így hát fáradtan leülhettem egy padra. Teljesen kimerültem, és elhatároztam, hogy elmegyek a tóhoz pihenni. Semmi kedvem még akár csak egyszer is leírni a nevem…
*
Késő délutánra járt az idő. A nap már nem sütött annyira, inkább egy lágy szellő vette át a főszerepet. A fának dőlve figyeltem a természetet, és töprengtem. Mindenem megvolt: a dicsőség, a barátok, a tanulás is egész jól haladt, ám hiányzott valami az életemből. Lily.
Ahogy erre rájöttem, hirtelen elsötétedett előttem minden. Valaki eltakarta a látásomat kezeivel. Saját mancsommal végigsimítottam a selymes bőrön, és karját megragadva, ölembe húztam.
- Még egy autogram? – nevetett fel kedvesem, majd váratlanul magához húzott, és megcsókolt.
Az elsőszámú furcsaság az volt, hogy minden olyan gyorsan történt. Lily mindig visszafogott volt, és mindent átgondolt háromszor is. A második pedig maga a csók. Megfogalmazni nem tudom, hogy milyen volt, csak azt, hogy ez nem az ÉN Lilym volt.
Eltávolodtam tőle, mire lóülésbe ült elém, és el kezdte kigombolni leheletvékony ingjét… fényes nappal… a szabadban…
- Lily, mit csinálsz? – néztem rá ferde szemmel.
Itt már így is totál káosz volt, de még csak ekkor jött a ráadás! Hallottuk, hogy valaki rohan felénk, és odakaptuk a fejünket. Vörös haj, smaragdzöld, nagyon-nagyon dühös szempár, és felhangzott a fenyegető kiáltás is:
- ERESZD EL A PASIMAT, TE RIBANC!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
