/Mély fájdalommal tudatjuk, hogy gyermekünk, Sandy Abigail Malcolm életének 15. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Egyetlen kislányunktól június 15-én, kedden 18 órakor veszünk végső búcsút a norwich-i temetőben.

Gyászoló családja/

A kivágott újsághirdetés az íróasztalon hevert. Tulajdonosa csendesen, talpig feketébe öltözve lépdelt egy kovácsoltvas kapu felé. A kapun túl meg-megcsillanó márványsírok őrizték lakóik álmát, emlékeztetve a lányt, miért is jött.
A gyászolók nem voltak sokan. Csak azok jelentek meg, akiket Mrs. Malcolm megkért rá.

A ravatalozó felé indult. Minden lépésnél kibuggyant szeméből egy könnycsepp.

Belépett. Még egyszer, utoljára ránézhet arra az emberre, aki mindeddig mellette állt. Akinek elmondta a titkait. És aki a sírba viszi azokat.

Sandy szülei lányuk teste mellett álltak, sápadtan meredve a semmibe. Az ő fájdalmuk ezerszer mélyebb volt Hannah-énál. Nem tompíthatták a könnyek. Úgy tűnt, ismét együtt vannak. Ahogy azt Sandy mindig is akarta. Magáért. De Sandy nincs többé…

A lány a ravatal mellé lépett. Sandy arca természetellenesen komor volt, furcsán hamisnak tűnt a vastag sminkréteg nélkül. Szemeit lezárták. Jobb is volt így. Mindig úgy akar rá emlékezni, amilyen régen volt; vidáman csillogó, élettel teli barna szempárként.

Megfogta a kezét. Annyira hideg… Ha maga a környezet nem is, a kezei kegyetlenül hirdetik az igazságot.

Könnyfátyolán keresztül suttogta: - Köszönöm.

Ahogy jött, kisétált az épületből. Léptei könnyedek voltak, de szívére mázsás súly nehezedett.

Egy halványrózsaszín márvány síremlék felé tartott, melyen fekete betűkkel csak ennyi állt: Hannah Malcolm „Nyugodj békében kicsi gyermek…” Se a születés, se a halál dátuma. Hiszen ugyanaz a végzetes pillanat.

A sír tetejét négy férfi emelte le. Négy másik vállán cipelve az immár zárt koporsót, a kis csoport felé tartott.

Leeresztették, le a sír mélyére. A gyászolók egyenként léptek elő, egy-egy szál virágot dobva a koporsóra. Aztán a férfiak elkezdték lapátolni a földet.

Kopp.

Örökre ott marad alatta… Ha kinyitja a szemét, csak egy halom földet fog látni… Soha többé nem sírhatunk együtt… Ez az utolsó…

Kopp.

„- Ha lány lesz, Hannah-nak fogom nevezni.
- Ennyire tetszik a nevem?

Kopp.

- Nem. Ennyire fontos vagy nekem.”

Kopp.

„- Nem félsz?
- Nem. Lehetnél te a keresztanyja és akkor muszáj lenne segítened.

Kopp.

- Anélkül is megteszem.
- Tudom. Anya is megtesz majd mindent. Képzeld, dobta a barátját!”

Kopp. Tompa zokogás. Mindenhonnan. Tőle.

„- Lecsukják. Nem tudom, hány évet kapott, de börtönbe zárják.

Kopp.

- Remélem, sok évet kap az a szemét.

Kopp.

- Szemét? Ha kislány lesz, még meg is köszönöm neki.
- Mit? Hogy tönkretette az életed?

Kopp.

- Nem hiszem, hogy tönkretette. Talán pont ő rázta helyre.”

Kopp.

„- A nővérem boszorkány. Bizonyos mértékben én is az vagyok.

Kopp. Nyomasztó csend. Csak a zokogás. Semmi más. Aztán megint kezdik.
Kopp. Kopp. Kopp.

- Remek. Akkor megmenthetsz, ha valami félresiklik.”

Kopp. Még életében nem sírt így. Megállíthatatlanul. Onnan a szíve mélyéről.

„- Sandy Malcolmhoz jöttem
- Már bevitték a szülőszobába.

Kopp.

- Tessék? De hát még csak…”

Kopp.

„- Semmi esély.”

Kopp.

„- Oda nem mehetsz be!”
Fájdalmas kiáltások odabentről.

Kopp.

„Remek. Akkor megmenthetsz, ha valami félresiklik.”

Egy utolsó, elhaló nyögés.

Kopp.

Térdre bukom.

Kopp.

„- Sajnálom.”

Kopp.

„- Nem akarok boszorkány lenni többé!

Kopp.

- Vegye el!

Kopp.

- Nem akarom!

Kopp.

- Én csak egy igazgató vagyok. Nem a Mindenható.

Kopp.

- Nem akarom…”

Ismét felemelték a nehéz márványlapot.
Mindenki elment, csak a lány maradt ott. Már nem sírt.
A másik szál fehér rózsát a sír tetejére helyezte.

„- Mi a kedvenc virágod?
- A fehér rózsa.
- Akkor az lesz a jeled az oviban, ugye?”

Holnaptól még egy felirat lesz rajta. Sandy Abigail Malcolm.

„- Utálom a nevem. Olyan hosszú. Sok idő, mire leírom.
- Nekem nincs vele bajom.
- Persze, hogy nincs! Ha lányom lesz, biztos Hannah lesz a neve. Az jó rövid.”

1963-1978

- Hiányozni fogsz.