|
7. fejezet ~ Az esőerdőben
Nos, itt az újabb fejezet, és ezúton szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni :) ezt hozta most a nyuszi :D ^^
Ajánlom: Natalye-nak, Lothwinnak, Hedvignek és Kittynek ^^
- Ágas! Lily!
Csend.
- Ágas! Lily!
Átfordultam a másik felemre.
- Ágas, a kurva életbe, kelj már fel!
Hatalmas puffanással a padlóra estem, és egy „áú” kíséretében felültem. Végül is, csak az éjjeli lámpa esett a fejemre…
- Ágas!
- Lily, mondd, hogy a fejemben visszhangzik Sirius hangja…
- Én is épp ezt akartam mondani – morogta Lily a takaró alól, amit a fejére húzott.
- Ah, mégse álom… - nyögtem fel.
A következő pillanatban lerobogtam a párnámmal a kezemben, és mikor megláttam Sirius vigyorgó üdvözlégy fejét, nyomban hozzávágtam a párnát.
- Hé!
- Te hülye kis köcsög, vasárnap reggel van, és te meg itt zavarod a népet?!
- Ugyan, Ágas! Csak jöttem boldog szülinapot kívánni!
- Mi? Márciusban van a születésnapom, ha még nem tanultad meg hét év alatt… - vetettem oda egy kicsit megsértődve.
- Nem az, hanem…
- Sirius, te mi a frászt csinálsz itt? – lépett be Lily.
- Épp ezt akarja nekem is kinyögni… - néztem rá a váratlan vendégre, de válaszadás helyett megszólalt a csengő.
Lilyvel összenéztünk, aztán Siriusra emeltük számonkérő tekintetünket.
- Most mi van? – csattant fel az utóbbi.
Lily kirobogott a konyhából, és ajtót nyitott, én pedig továbbra is Siriust fürkésztem.
- Remus! – visított, mire a név hallatán én is kilestem a konyhából.
- Tekergő-gyűlés lesz? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Hát… Peter sajnos nem ér rá.
- Mire is? – néztem a fiúkra, mire mindketten szánalmas pillantást vetettek rám. – Mit néztek így?
- Lily, megkérhetnélek, hogy csinálj az uradnak egy pohár kávét? – társult hozzánk Sirius is.
Lily vette a lapot, és kiment ébresztőt készíteni, mi pedig elfoglaltuk a nappalit.
- Szóval?
- Jaj, Ágas, ne mondd, hogy nem emlékszel, mi történt pár évvel ezelőtt szeptember 3-án!
- Őőő… - Pillanatnyi hezitálás. – Nem…?
- Oké, akkor felfrissítsük az emlékezetedet. 1973. augusztus 7. Nálad töltöttük a nyári szünet nagy részét, és ezen a napon kezdtük kiagyalni a Tekergőket. De csak kezdtük. Az egész elméletben fogalmazódott meg, és mindannyian tudtuk, hogy hamarosan kész tervvel fogunk előállni – kezdte Remus.
- Viszont, mint tudjuk, az egész csak az iskola elkezdésével vált lehetségessé, mert otthon nem sokat kísérletezhettünk – vette át a szót Sirius. - Az animágiáról szóló könyveket Remus már kívülről fújta, hogy segíthessen nekünk. Tehát visszatértünk szeptemberben a Roxfortba, és pontosan öt éve kitaláltuk a beceneveket…
- Tapmancs, Holdsáp, Féregfark és Ágas – szóltam közbe, mire bólintottak.
- Azaz az animágia-időszak kezdete, illetve a születésnapja. Attól a naptól kezdve váltunk igazán barátokká.
- Erre inni kell – lépett be Lily a nappaliba három vajsörrel a kezében.
- A Tekergőkre…!
*
A vasárnapunk igazán kellemesen telt el négyesben, bár leginkább csak hármasban voltunk – mivel Lily többször is lelépett sétálni, vásárolni vagy egyszerűen csak tanulni. Az utóbbi miatt Sirius igencsak Lilybe kötött, és kialakult egy heves veszekedés is, ami azzal ért véget, hogy Lily kilebegtette Siriust az udvarra.
Ezt a jelenetet, azt hiszem, érdemes részletezni. Tehát minden ott kezdődött, hogy Lily visszaért a vásárlásból, és közölte, hogy elmegy tanulni egy kicsit.
- Evans, Evans. Nem mondod, hogy vasárnap délután átmész stréberbe?
- Nem, Black, csak…
- Csak be akarsz vágódni az új tanárocskáknál? – gügyögött Sirius.
- Nem, csak nem akarok megbukni!
- Szóval, aki a második nap nem tanul, az megbukik? – nyújtotta már a nyelvét is.
- Ne forgasd ki a szavaimat! – csattant fel Lily.
- Ugyan-ugyan, Evans, ne legyél ideges.
- Nem. Vagyok. Ideges – taglalta nagyon lassan, miközben mélyeket lélegzett.
- Nem-e?
- Black, fogd vissza magad – próbált nyugodtan és lazán beszélni, mintha az időjárásról folyt volna a vita.
- Na, akkor hagyjuk, hogy pici Evans elhúzzon a pici szobájába, és tanuljon a pici könyvecskéiből, hogy a pici agyacskája teli legyen pici ésszel…
- Levicorpus! – Egy Sirius a levegőben lógott.
- Hé! – Egy Sirius felháborodottan kapálódzott.
- És most Black… - Lily elharapta a mondata folytatását, és inkább cselekedett; lendített egyet a pálcájával, mire egy Sirius az ajtó felé repült. Majd az egy Sirius a küszöb előtt landolt egy hatalmas nyögés aláfestésével.
Remusszal úgy vigyorogtunk, mintha Dumbledore-t láttuk volna szívecskés gatyában.
- Juj, Tapi, elbánt veled egy nő? – gúnyolódtam, mire Remus fejbevágott.
- Én a helyedben meghúznám magam! – bökött a fejével Lily irányába, aki egyenesen felém tartott.
Ösztönszerűen magam elé húztam Remust, Lily pedig kinyújtott karral tartotta a pálcát.
- Ne gyere közelebb, mert van egy Remusom, és nem félek használni! – vihogtam, mikor az említett bólintott, majd váratlanul félrebukott, és kaptam egy jól irányított tökön rúgást.
- Áúúúú! – vonyítottam, miközben könny szökött a szemembe.
Siriust pillantottam meg, aki az ajtónak dőlve röhögött.
- Azt hiszem, Ágas pálcájának annyi… Nem fog már ágaskodni… - fulladozott tovább. Én viszont csak a térdemre támaszkodtam, és iszonyatosan jajgattam.
- Elmehetnél házőrzőnek, Jamie! – szólt Lily.
- Te meg mogyorótörőnek… - nyögtem ki nagy nehezen.
- Evans, szerintem magaddal csesztél ki – nyújtotta nyelvét Sirius, és felsegített a kanapéra.
- Lemondok a mini Jameses terveimről! – siránkoztam tovább, azonban a többiek hangulata pont ennek az ellenkezőjének bizonyult…
*
Másnap reggel sértődötten búcsúzkodtam Lilytől, miközben óvtam leggyengébb pontomat az asszony mérgétől. Ő persze igazán mulatságosnak tartotta az egészet, és még akkor is kaján vigyor terült az arcára, mikor elköszöntem tőle egy rövid csókkal.
- Vigyázz a kisbarátodra, mert nem lesznek mini Jamiek! – gúnyolódott még egy utolsót, én pedig elhúztam a számat, majd otthagytam.
Egy kis séta után elhoppanáltam a londoni házunkhoz, ahol igazán nagy meglepetés fogadott.
- Ágas! Ágas! Ágas! – ugrott egy nagy fekete valami a nyakamba, amiről egy hatásszünet után kiderült, hogy csak Sirius. – Segíts! Kérlek! Én… meghalok!
- Máris? – fejtettem le magamról. – Ó, akkor megyek a koporsót rendezni… - mondtam halál nyugodt hangon, mire bociszemeit rám merte szegezni. – Milyen színű legyen?
- Segíts már!
- Mit?
- Segíts!
- Mit? – kérdeztem újra egy kicsit hangosabban.
- Nem kell ordítani, na! – csattant fel.
- Mondjad már!
- Oké, oké! Szóval… az a helyzet, hogy… Remus eltűnt – felelte szárazon és, mint aki jól végezte a dolgát, kiment a konyhába.
- Mi az, hogy eltűnt?! – fakadtam ki.
- Hát… egy kifejezés, aminek az egyik szinonimája az elveszik, vagy a…
- Tapmancs, fejezd be, vagy kilógatlak az ablakon!
- Jól van már, no!
- És Frank?
- Neki is nyoma veszett…
Hirtelen ötlettől vezérelve besiettem a szobájukba, mert azt gondoltam, hogy Sirius csak szívat. Viszont, az a nagy helyzet állt fent, hogy nem viccelt, és tényleg nem voltak a privát lakosztályukban. Körülnéztem, majd, amint az órán megakadt a szemem, megtorpantam, és kirohantam Siriushoz.
- Te idióta! Ma hétfő van! Iskola…!
Felkaptam a táskámat, aztán befutottam Sirius cuccáért, és karon ragadtam ezt a tökkelütött fickót, majd ultra gyorsasággal hoppanáltunk az Aurorképzőhöz. Én szinte vágtattam a kihalt folyosón, miközben Sirius jajveszékelését hallgattam.
- Ágas, engedj már el!
Átkoztam azokat, akik az órarendet készítették, és azokat is, akik a termek helyzetét szabták meg, mivel a növényház az iskola túlsó felébe volt. A negyedik óránk volt épp, és körülbelül félóra maradt a Mérgek és ellenmérgek órából.
- Ágas, én esküszöm, beléd harapok, ha most rögtön nem engedsz el! – nyavalygott tovább Sirius, én pedig azon nyomban elengedtem. Ennek következtében az áldozatom sikeresen felnyalta a padlót.
- Sirius, könyörgöm, kapard össze magad! – Megálltam, hátha felkel, de ő csak azért is a folyosó kövezetén feküdt mozdulatlanul.
- Elég legyen! – rántottam volna fel, de rá kellett jönnöm, hogy Sirius eszméletlen. – Sirius… - Semmi. – Sirius… - Elkezdtem bökdösni a vállát, de még mindig ugyanúgy feküdt. – Sirius, tudom, hogy csak hülyéskedsz!
Néhány másodperc telt el, és Siriusból kirobbant az az átkozott önelégült röhögés.
- Hogy a francba ismersz engem ennyire, Ágas? – kérdezte, miközben röhögve felült.
- Ú, ha most nem lennénk késésbe, akkor szarrá rúgnám a segged!
- Na, Ágas-baba, nyugi! Tudod, hogy te vagy a kedvenc Tekergőm! Persze, csak magam után…
A méreg majd’ szétvetett, de a pofonvágás helyett hátat fordítottam neki, és rohantam órára. Már így is sok időt vesztettünk Sirius eszetlenkedése végett.
- Ágas, várj már!
Morogtam egyet, és lelassítottam, hogy bevárjam ezt a fajankót, aztán pedig együtt rohantunk az órára.
- Á, Mr Potter és Mr Black! – kiáltott mosolyogva Borton professzor, mikor zihálva beléptünk a terembe, ami körülbelül egy esőerdőre hasonlított.
A tanárnő az asztalnál ült, és látszólag várt minket. Sirius tátott szájjal bámult az előtte álló fákra, amik normális körülmények között biztosan átszúrták volna a tetőt, de… ki mondta, hogy mi normális körülmények között élünk…?
Miss vagy Mrs Borton megunhatta már Sirius bambulását, és épp belekezdett volna valami szövegbe, mikor Sirius megszólalt:
- Ez esőerdő, nem?
- De igen.
- Akkor hogy került ide?
- Nagyon egyszerűen. Először Afrikából hozattunk néhány fát, hogy megvizsgálhassuk őket, és hogy ki tudjuk alakítani nekik az alkalmas helyet. Mivel az esőerdők olyan vegetációs formák, melyek legmeghatározóbb jellemzője a magas évi csapadékmennyiség, ez az érték átlagosan 1750 mm és 2000 mm közé esik. Így abban biztosak voltunk, hogy mesterséges esőt kell varázsolnunk…
- De, professzor, ez mire kell? – szakítottam félbe az izgalmas beszédet, mire kaptam egy szúrós pillantást.
- Az iskola nem tud, és nem is akar mindenféle bájitalt hozatni a világ több pontjáról. Ezért több fajta növényzetet, illetve állatot telepítettünk, hogy a megfelelő hozzávalókat beszerezhessük saját kezűleg, ráadásul, a tanulók maguk fogják ezt megtenni.
- Hogy mondja? – néztem rá kicsit ferde szemmel.
- Jól hallotta, Mr Potter. Az osztálytársaik éppenséggel orchideákat keresnek, mivelhogy egy fontos ellenmérget fogunk majd a következő órán tanulni. De az is lehet, hogy épp valamilyen fenevaddal harcolnak…
- Király! – vigyorodtunk el Siriusszal, és rögtön megindultunk a fák felé.
- Vigyázzanak a… - A többi részét viszont már nem hallhattuk, mivel egy papagáj, vagy valami hasonló, elsuhant felettünk, és a rikácsolása elnyelte az összes többi zajt.
- Szerinted mire kell vigyáznunk? – kérdezte Sirius, bár nem úgy tűnt, hogy nagyon érdekelné. Biztos csak „illedelemből” kérdezte meg.
- Nem tudom, de szerintem nincs mitől félni – vetettem oda én is közömbösen, de nem így éreztem. Valami furcsa előérzetem támadt, amit sietősen elhessegettem, nehogy a bolhából elefántot csináljak.
Lassan baktattunk kivont pálcával a kezünkben a hatalmas fák, és a terebélyes bokrok között. Érezhető volt a nedvesség, és hüllők sziszegését is hallani véltem, illetve különböző morgásokat.
Miért ne alapon átváltoztam szarvassá, de abban a pillanatban meg is bántam ezt, mert olyan érzés kerített hatalmába, mint mikor valaki szaunázni megy, és negyven percen át párolog. A szemeim megteltek könnyel, és éreztem, hogy megnehezedik a tüdőm, és a levegővétel is iszonyatosan nagy erőfeszítésbe került.
Utolsó erőmmel azon fáradoztam, hogy visszaváltozzam, mikor Sirius kétkedő tekintetével találtam szembe magam.
- Veled meg mi történt? Olyan izzadt vagy, mintha túl lennél legalább három meneten Lilyvel…
- Uf. Úgy is érzem magam. – Megtöröltem homlokom, és bosszúsan néztem Siriusra, aki a saját viccén röhögött.
- Nekem úgy tűnt, hogy csak átalakultál szarvassá – húzta fel jobb szemöldökét. – Vagy össze vagytok kötve telepatikusan a csajoddal?
- Nagyon vicces! Alig lehet levegőt kapni. Próbáld ki, ha nem hiszed el!
Néhány másodperccel később megjelent előttem a jól ismert fekete kutya, ami körbeszaglászott, aztán rám emelte tekintetét, és egy mosolyt véltem látni a pofáján. Nem vártam meg, míg visszaváltozik, inkább mérgesen masíroztam tovább.
- Hé, Ágas! Ne hagyj el megint! – Lelassítottam, majd megvártam, hogy beérjen. – Lehet, hogy csak a szarvasokra ártalmas ez a levegő, nem gondolod?
Megvontam a vállam, mikor kiértünk egy hatalmas tisztásra, ahol társaink egy óriási szőrös állattal viaskodtak. Ha úgy általánosan néztük ezt a jelenséget, akkor egy párduc állt előttük, de sokkal nagyobb mérettel rendelkezett, és csak a két hátsó lábára támaszkodott.
- Ágas…
- Hm?
- Látod?
- Nem. Vak vagyok!
Nem is szaporítottuk tovább a szót, rögtön segítségükre siettünk, és mivel Siriusszal egyszerre mondtuk ki a Sóbálvány-átkot, és egyszerre érte el a fenevadat mindkét átok, sikeresen le is terítettük.
- Szép volt, fiúk, de magunktól is meg tudtuk volna oldani – szólt Hestia.
- Vettük észre – vigyorogtam rá.
- Ott vannak! Ott vannak! – kiáltott Frank, és egy nagy terebélyes fa felé kezdett rohanni, amin különböző színű orchideák voltak.
- Minek nekünk orchidea? – kérdeztem Remustól.
- Nem tudom. Borton professzor csak annyit mondott, hogy szedjünk össze, amennyit tudunk, és hogy valami őrizni fogja.
- Akkor ettől kellett félnünk?
- Hm. Nem hiszem – kezdtem. – A prof azt mondta nekünk, hogy vigyázzunk valamivel, de nem hallottuk az utolsó részt – magyaráztam Remusnak.
- Én sem hiszem, hogy ez lenne a nagy ellenség – értett velem egyet.
- Oké, ezt megbeszéltük, de akkor siessünk…
- Egyébként, körülbelül tíz perc van az órából! El fogjuk késni a következő órát…
- Nem, nem! Ma Különleges varázslatok és az Álcázástan helyet cserélt, pont ez miatt, és csak keresgélünk.
- Invito orchidea! Invito orchidea! INVITO már, Merlin szerelmére! – fakadt ki Sirius a távolból, de semmi nem történt.
Mindenki próbálkozni kezdett, de sajnos egyikünknek sem akart sikerülni ez az egyszerű varázslat.
- Talán másszunk fel! – vetette közbe Frank.
Gondolkodás nélkül felmásztunk Frankkel. Ő mindjárt leszedett egy-egy orchideát, és ledobta a többieknek, akik egy zsákba bele tették. Én azonban felmásztam a tetejére, mikor is észrevettem valami gyönyörűséget…
- Merlin, ezt látnotok kell! – kiáltottam le a többieknek, azok viszont nem hallottak meg engem, és így le kellett másznom.
- Ágas, hova mész? – kiáltott utánam Sirius, de nem válaszoltam, csak rohantam arra, amerre az előbb láttam azt a csodálatos tavat.
Már csak pár méter hiányzott, már láttam a tó gyönyörű felszínét, ami csillogott a nap fényétől, és már csak egy ugrásnyira voltam...
- James! Állj meg!
- Neeee!
- James!
… már csak egy karnyújtás…
- Lily?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
