|
Mégis
Sophie 2008.04.27. 13:52
Mégis itt vagyok, pedig Miának nyárra ígértem :) Hát akkor ezt most neki ajánlom, mert érdeklődött és Meának, aki néha nyúzott egy kis LLL-ért.
Darabos. Mert Hannah össze van zavarodva Most halt meg a legjobb barátnője, és még intenzíven utálja a testvéreit. És mégis...
Azt hiszem ez az a fejezet, ami után visszarázódik a történet az eredeti kerékvágásba. Levelek - válaszok, vakódi cselekmények. Sandy halálát nem terveztem előre. Ha meg kellene indokolnom azt mondanám, megváltoztam. Az első fejezeteket egy kezdő, naiv és haddnemondjammilyen kamaszlány írta, aki talán (!) kezd felnőni. De mindenesetre megváltozott. Ennek pedig az a következménye, hogy az LL stílusa is finomodik, változik. Hannah-é. Ezt pedig tökéletesen indokolja egy ilyen trauma.
Hát ennyi. Fogalmam sincs, mikor jövök következő fejezettel. Ezt se akartam most, csak úgy jött XD
Jó olvasást! Ui: Csúnya beszéd! :P
16, Mégis
Kedves Lily!
Nem tudom, hálásnak kellene lenned, hogy Sandy meghalt és így szóba állok veletek. Hálásnak kellene lennem, hogy olyasmiket tettetek értem, amik nemrég megbocsáthatatlannal tűntek, mert még utoljára visszakaptam miattuk a legjobb barátnőmet. Nyilván így is teszünk mindannyian, bármilyen morbid és mocskos is. Sajnos emberek vagyunk.
Elkeserítő, hogy a halálnak a szomszédba kell bekopogtatnia, hogy értékeljük az élőket.
Nem akartam megbocsátani, még csak gondolni sem akartam rátok. De mostanában rákényszerültem. Muszáj volt átgondolnom a dolgokat. A halál hideg dolog.
Belegondoltam a helyzetetekbe, megpróbáltam magam kívülről látni és igazatok volt. Nagyok vagytok és okosak. Éljen.
Ez persze nem szépíti meg a dolgot, ugyanúgy fáj, de van ami, ennél is jobban és így könnyebb.
Mondjuk, hogy köszönöm. Igen, jól látjátok.
Hihetetlen, mennyit fordít a világon egy lány halála, nem?
Amikor elküldtem a gyászhírt, azt hittem, világos, hogy nem várok választ. Hogy mégis küldtetek, a ti dolgotok – olvasatlanul téptem össze. Egyedül akartam lenni. Se baglyok, se jótét lelkek testvérszerepbe bújva. Azt hiszem, érthető. Nem akarok, és nem is fogok magyarázkodni.
Mégis van néhány dolog, amit muszáj lesz megosztanom veletek, most, hogy újra felvesszük a kapcsolatot.
Zavar ez a magabiztos hangnem? Látom magam előtt, hogy mindegyikőtöket. Szálljatok le a földre, attól még, hogy tizenhét évesek vagytok, nem adják kezetekbe a világot. Isten nem hülye. Itt most én diktálok.
Ti csak örülhettek. Mert kilométeres körzetben nincs temető. Nincs fehér márványsír, ami ordítva hirdeti, hogy valami hiányzik.
Igazából irigyellek titeket.
~o~
Említettem már, hogy elfelejtettem írni? Nektek legalábbis. Valahogy nem áll meg a kezemben a toll. A betűim elszálkásodtak. Filézgessetek, hátha egyszer ehető lesz ez az egész.
Ezért van az, hogy darabokban írom meg ezt a levelet. Nem tudok sokáig beszélgetni veletek. Sokak vagytok egyszerre.
Mert mikor mindent bevallottatok, egy világ omlott össze bennem. Ezt már mondtam. Nem érdekel.
Hirtelen nagyon egyedül maradtam, épp elvesztettem a szomorúságot, a kétségbeesést, az utolsó szálakat, amik Danielhez kapcsoltak. Ti vettétek el tőlem, aztán megfosztottatok magatoktól is. Pár sor. Ennyire kegyetlen a felnőtté válás?
Keresnem kellett valakit. Valakit, aki ugyanúgy elvesztette a depresszió nyújtotta védőfalat, mint én.
Sandy ott állt állapotosan, pontosan olyan magányosan, mint én. Csak azért, mert elkezdte szeretni a benne mocorgó kis valamit. Mert többé nem tudta sajnálni, hogy mindössze tizenöt évesen lesz anya.
Egyik nap csak úgy odajött hozzám és arrébb lökött a padon a parkban, hogy le tudjon ülni mellém.
- Susan mondta, hogy összevesztél a nővéreddel.
Nekem persze pont őelőtte kellett szétesnem.
Megfogta a kezem és összeragasztott. Sandy Malcolm. Aki évekig a barátnőm volt, aztán évekig az ellenségem. És az se magától. Csak körülöttem túl tökéletes volt minden akkoriban, körülötte pedig semmi sem volt rendben.
Mondták már, hogy mind a körülmények áldozatai vagyunk? Elhittétek? Mindegy is. Itt csak az a lényeg, hogy én elhiszem.
Az a pad csodákra képes. Csak úgy, egyetlen pislantásával eltörölte a mögöttünk álló hosszú, gyűlölködő éveket. Ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Megetettük Dömét, Sandy macskáját. Bent a szobájában, pedig azt megtiltotta az anyukája. Közben mesélt a piciről.
Hannah-nak akarta hívni, már akkor is. Nem felejtett el engem. Nem felejtette el, hogy már az óvodában eldöntötte.
„- Utálom a nevem. Olyan hosszú. Sok idő, mire leírom.
- Nekem nincs vele bajom.
- Persze, hogy nincs! Ha lányom lesz, biztos Hannah lesz a neve. Az jó rövid.”
Akkor még csak azért, mert rövid volt.
„- Ha lány lesz, Hannah-nak fogom nevezni.
- Ennyire tetszik a nevem?
- Nem. Ennyire fontos vagy nekem.”
Mért pont a Miért? a legnagyobb sablonkérdés?
Miért pont Sandy? Miért pont most? Miért pont így?
Mért kérdez mindenki ilyeneket? Néha úgy érzem, csak nekem van jogom hozzá.
~o~
Legyetek féltékenyek. Sandy egymagában pótolni tudott titeket.
Ha megkérdezitek, miért… Felesleges. A miértre sosem kapunk választ.
~o~
Sandy boldog volt. Holott iszonyúan megszenvedte a reggeli rosszulléteket és bárki másnak az ő korában terhére lett volna az a kisbaba. A kicsi Hannah. Ott bent, az a kis gyilkos.
Mennyire szerettük mindketten!
Megkért, hogy legyek a keresztanyja – úgy gondolta, ez kötelezne rá, hogy segítsek neki. Ezen rengeteget viccelődtünk.
Nem lettem keresztanya. Nem is leszek már soha.
Az is furcsa, hogy mindenki egyszerre születik a csecsemővel; az anya, a nagymama és a nagypapa…
Az édesanyja dobta a kedvéért a barátját. Sosem láttam olyan kimondhatatlanul boldognak, mint aznap. Az a kép él majd bennem halálomig, az igazi Sandy arcképe.
A halála pedig újra összehozta a szüleit. Csak én pofoznám fel ilyenkor szívesen Istent?
…, az apa…
Mr. Palmert lecsukták. Kiskorú megrontásáért…
Egy kibaszott gyilkos. Semmi más. Fel kellett volna akasztaniuk.
„- Lecsukják. Nem tudom, hány évet kapott, de börtönbe zárják.
- Remélem, sok évet kap az a szemét.
- Szemét? Ha kislány lesz, még meg is köszönöm neki.
- Mit? Hogy tönkretette az életed?
- Nem hiszem, hogy tönkretette. Talán pont ő rázta helyre.”
Ezt is csak azért mondta, hogy nehezebb legyen gyűlölnöm a volt tanáromat.
Az vajon normális, hogy sokszor Sandyt gyűlölöm?
…, viszont a keresztanya csak jóval később jön világra.
Meg se születtem. Fáj.
~o~
Nekem mindent elmondott; megbízott bennem, épp ezért én is megbíztam benne. Elmondtam neki, hogy boszorkányok vagyunk, te meg én, sőt, elmondtam neki mindent. Pedig akkor már túlságosan is kötődtem hozzá, az egyetlen támaszom volt.
Akkor is csak megsimogatta gömbölyödő pocakját, rám mosolygott, és megállapította, hogy legalább majd segíthetek neki, ha valami félrecsúszna vele és a kicsivel. Aztán felnevetett és szó szerint kidobott – vigyorogva közölte, hogy ezt meg kell emésztenie, másnap menjek át sütizni, ciki lenne egyedül ennie az uborkás muffint.
Öt hónapos terhes volt. Másnap telefonáltak a kórházból, hogy bent van és látni akar.
Bent azzal fogadtak, hogy már a szülőszobán van, küzdenek mindkettőjükért, legszívesebben a képükbe ordítottam volna, hogy az nem elég. De úgy tettem mintha beletörődnék. Amikor nem figyeltek, berohantam az intenzívre.
Ott álltam a műtő ajtaja előtt, és nem tehettem semmit. Egy átlagos tini voltam irreális álmokkal a mágiáról. A legjobb barátnőm az orrom előtt halt meg a sosemvolt keresztlányommal együtt – és semmit sem tehettem.
Te jó ég, majdnem megöltem Dumbledore-t… Szörnyülködjetek csak; azt az éjszakát a Roxfortban töltöttem. Sírva könyörögtem az igazgatónak, hogy fosszon meg a varázserőmtől. Kételkedtem. Van bennem egyáltalán mágia? És ha van, minek? Nem tudtam megmenteni Sandyt. Akkor mégis miért?
Megint a miért.
Szánalmas.
Beleszakad a szívetek, hogy nem kerestelek meg titeket. Megvigasztaltatok volna… Persze, éppen ti. Nekem csak Sandyre volt szükségem.
Dumbledore nem engedte, hogy megkeressem. Ijesztő, hogy öngyilkos akartam lenni?
Nekem az volt. De tulajdonképpen meg lehet érteni. Túl sok volt egyszerre.
~o~
Külön temették őket. Hannah búcsúztatásán csak Sandy szülei voltak jelen. Én képes lettem volna megint megölni azt a szerencsétlen emberkezdeményt.
Sandy temetése… El tudjátok képzelni. Vagyis… Nem. Soha. Pontosan soha.
~o~
Mikor kapjátok meg a RAVASZ-ok eredményét? Tudom, hülye kérdés, hisz’ épp csak elkezdődött a nyári szünet.
Lily, sajnálom, hogy olyan gyorsan összecsomagoltál. Egy órát voltál itthon? Féltél tőlem, persze. Én is féltem tőled. Tőletek. Remélem jól telik ez a nagy, Tekergős nyaralás. Mire hazaértek, talán én is itthon leszek. Anya mondta, hogy jöttök hozzánk. Egy hétre? Kettőre?
Nem kérdeztem. Az engedélyemet kérte, ez megzavart.
Megenyhült hangnem? Tudom, hogy észrevettétek. Az a baj, hogy én is. Azt is, hogy fontosak vagytok. Meg azt is, hogy bármikor elmehettek ti is. És…
Alig beszélgettünk. Majd ha hazaértetek. Vigyázzatok magatokra.
Hannah
Ui.: Rég volt már az utóiratrendszerünk, évezredeknek tűnik ez a kis idő. Holnap utazom a Roxfortba. Dumbledore szerint ideje elkezdenünk az oktatásom, hogy bármikor meg tudjam védeni magam. Gyorsított képzés lesz, mert alig vagyok. Boszorkány. Úgy érzem, semmihez sem elég ez a kis erő, amim van. Dumbledore szerint túl sok mindenhez.
Állítólag meggyőző tud lenni. Majd meglátjuk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
