|
9. fejezet ~ Vihar előtti csend
Tudom, tudom, sablonos cím… Legalábbis én már több helyen is olvastam, DE muszáj volt ezt beírnom. Imádom ezt a címet, bocsika ^^ nem hagyhattam ki. A fejezetről annyit, hogy egy picit ugrunk, mert eléggé lassan telt az idő… és úgy érzem, ideje felpörgetni a (tervezett) eseményeket ;) Glasgowról kapott információkért rengeteg köszönet Szipáknak… nagyon szeretlek :) [bár szólnék, hogy annyira részletest nem kaptam, és ha valami nem stimmel, akkor belém lehet kötni :D Engedélyezem xD Továbbá ajánlom Vickynek, aki biztosan megharagszik, amiért feltettem előbb... DE nem bírtam tovább *.*
Az egész hónap úgy telt el, hogy felváltva kísérték a felmérő vizsgák egymást. Szörnyű volt, de végül is, túléltük, és a társaságból mindannyian átmentünk rajtuk. Jake egy kicsit szerencsétlenkedett, viszont Siriusszal bevetettük a súgótaktikánkat, és sikeresen letette. Mondjuk, Sirius jól fel is készítette, és kivételesen türelmesen állt Jake-hez, szóval nem panaszkodhatott rá a gyerek…
Az ősz igencsak gyorsan betoppant, és mire feleszméltünk a nyári élményeinkből, már elő kellett vennünk a vastagabb ruhákat, mert a hideg szél, és a záporok sok-sok megfázást hoztak a konyhánkra.
Itt volt például Jake és Sirius, akik egymást fertőzték felváltva. Mivel Jake heti négyszer nálunk aludt - és úgy gondoljuk, hogy mikor elhagyjuk hétvégen a lakást, akkor is beköltözik -, ezért mire Sirius abbahagyta a tüsszögést, Jake kezdett rá, majd fordítva. Remus néhány hét alatt kifejlesztett egy varázslatot, ami egyfajta védőburkot biztosított az egészségeseknek, illetve eltitkolhattuk a másik kettő elől.
Így aztán végignéztük, ahogy tüsszögnek, és taknyuk-nyáluk egybefolyik. No, persze, mondtam Remusnak, hogy találjon ki egy olyan bűbájt is, aminek a segítségével nem láthatjuk eme ízetlenkedésüket, de Remus azt mondta, hogy elég nagy baj már az is, hogy nekik nem mondtuk meg az Anti-Hapcicust.
Az iskolában a vizsgák mellett folytattuk az orchidea és más növények kutatását is. Nem egyszer sétáltunk el a Megtévesztés tava mellett, és mindig éreztem a szívem a gyomromban, na meg ott volt az a késztetés is, hogy odamenjek, és újra meg újra belenézzek. De nem tettem. Akárhányszor indultam el felé, annyiszor szidtam le magam. Végül is, mit birok? Ahogy Tereshchenko professzor is megmondta, magamnak kell eldöntenem, hogy mi az igaz ebből, és attól, hogy végignézem húszezerszer, nem lesz jobb. Csak a Lily felé irányuló bizalmam csappanhat meg...
Természetesen Lilynek egy szót sem szóltam a történtekről. Remus szerint óriási hibát követek el ezzel, és sokkal egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha megtudnám végre az igazat. Őszintén szólva, nem akartam megtudni. Nem akartam, hogy az legyen, „bocs, tényleg megcsaltalak“. Inkább belül szenvedtem, és hagytam, hogy Lilyvel minden boldog legyen, még ha úgy is éreztem, hogy ez egyáltalán nincs így.
A közelgő holdtöltét is sikerült megoldanunk, méghozzá úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Egyik este sétálgattunk Siriusszal... na jó, igazából futóversenyt rendeztünk... amikor egy birtokra értünk. Igazából azt mondtam volna rá, hogy kísértetház vagy valami ilyesmi, de teljesen üres volt. Szóval, se szellem, se húsvér ember nem lakta a területet, ezért arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha idehoznánk Remust? London külvárosáról van szó, lakatlan terület is, és tegyük fel, ha vannak itt Hóborcok, azok is fejvesztve menekülnének egy vérfarkas láttán...
- Oké, Ágas, én benne vagyok, de nem gyanús ez egy kicsit? Mármint, érted... üres ház a semmi közepén...
- Túl sok horrorfilmet nézel Kate-tel.
- Nem is! A csajok úgyis szeretik összetojni magukat, és odabújni a hős fiúhoz...
- Pfff – nyílvánítottam ki a véleményem, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. – Menjünk vissza.
- Aki utoljára ér haza, az mosogat! – kurjantotta el magát Sirius, és elkezdtünk rohanni visszafelé.
*
Október közepén döntöttünk úgy, hogy beszerzünk egy telefont. Persze, nagyon rövid beszélgetésekre, olyanokra, hogy megkérdezzük a lányokat, hogy minden rendben van-e, na meg a pizzarendelést is sűrűn telefonon intéztük...
Egyik pizzarendelés után megragadtam az alkalmat, hogy felhívjam Lilyt. Eléggé ritkán találkoztunk, főleg, mert volt olyan, hogy hétvégén ott kellett maradnia Glasgowban. Állítolag gyakorlata van szombatonként is, vagy épp különórára kell mennie. Mit is mondhattam volna neki? Idegesített a sok kifogás, de hallgattam. Elnyomtam az összes problémám, és nem is szóltam róluk senkinek...
Én: Szia, szívem.
Lily: Szia, Jamie.
Én: Nem vagyok Jamie.
Lily: Dehogyisnem!
Én: Nem.
Lily: De.
Én: Nem, és ennyi. Nekem van igazam.
Lily: Nem, édesem, mindig a nőknek van igazuk.
Én: Milyen megkülönböztetés ez? És mióta vagy egyáltalán feminista?
Lily: Mióta kevesebbet látlak.
Én: Akkor sűrűbben kellene a naptáradba bejegyezned, hogy „Jamesszel randi“.
Lily: Nincs ilyen naptáram, de ha lenne, biztosan mindenhol szív és James lenne...
- Ó, csak nem a Gyógyító főzetek füzetedre gondolsz? – szólt Kate a háttérben.
Lily: Fogd be, Kate.
Én: Témaváltás: hogy vagy?
Lily: Tegnap is ezt kérdezted.
Én *vigyorogva*: Meg holnap is ezt fogom.
- Most már én is telefonhoz akarok kerülni! – nyavalygott Sirius mögöttem.
Lily *ordít*: Majd holnap, Black!
- Liba... – mondta, mire a mellettem levő vázát nekivágtam.
Én: Elintéztem.
Lily: Él még?
- Hé! – Na ez volt Kate.
Én: Sajnos.
- Hé! Ezt megjegyeztem... – Ez meg Sirius.
- Tudod, hogy szeretlek – mondtam Siriusnak, aki közben morogva megjavította a vázát egy Reparóval.
Lily: Ezt ne előttem, ha lehet.
Én: Akkor tedd le a készüléket.
Lily: De akkor nem hallom a hangod...
Én: Gyere ide!
Lily: Te is tudod, hogy nem lehet.
Én: Tudom.
Lily: Valami baj van?
Én: Nincs. Miért?
Lily: Fura vagy.
Én: Nem igaz. *szünet* Szeretlek.
Lily: Én is téged.
Én: Most megyek akkor.
Lily: Jó legyél.
Én: Mindig az vagyok...
- Inkább azt kellett volna mondanod neki, hogy esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – röhögött Sirius, mikor letettem a telefont egy sóhaj kíséretében.
- Valami gond van? – kérdezte Remus, miközben ledobott egy treff hármast Franknek. Mostanában sűrűn kártyáznak...
- Nincs – vontam meg a vállam. – Fiúk, én lepihenek.
- Furcsa vagy, James – jegyezte meg halkan Remus.
- Lily is ezt mondta, pedig tényleg nincs semmi – mondtam egy erőltetett mosollyal, aztán bespuriztam a szobámba.
*
Október huszonegyedike szombatra esett, és ez egy olyan hétvége is volt, amin a lányok nem tudtak elszabadulni - mi pedig nem tudtunk várni. Így arra jutottunk, hogy mi lenne, ha meglátogatnánk őket a tudtuk nélkül…
Egész héten ezt terveztük, és sikerült kész programmal előállnunk. Annyira nem ismertük a „falut”, de tudtunk róla néhány dolgot: például, hogy vonattal fogunk eljutni Glasgowba. Haladás…
Így is indultunk útnak, egy kis költőpénzzel a zsebünkben. Jake-et magunkkal akartuk volna vinni, de Sirius hisztériás rohama miatt végül otthon maradt (értsd: a mi lakásunkban!). Igazából nem akarom tudni, hogy mekkora lesz a havi telefonszámlánk, és azt se, hogy milyen romhalmaz fogad majd bennünket…
Tehát felszálltunk a vonatra kilenc órakor, és vígan vetettük be magunkat az egyik fülkébe. Mindenkinek jól esett egy kicsit nosztalgiázni, azaz a Roxfort Expresszről beszélgetni. Néha szomorkásan mosolyogtunk, de minden egyes újabb emléktől fülig ért a szánk, és röhögve dőltünk el az üléseken. Akármennyire is elszomorított minket, hogy hét év után nem a Roxfortba utazunk, beletörődtünk, mire odaértünk.
A vasútállomás nekem kicsit túlságosan franciás volt. Ezt úgy kell értelmezni, hogy giccses, puccos, és olyan, mint az a meleg osztálytársunk. Szóval a lényeg, hogy két perc alatt kikerültünk a híres Glasgow-i vasútállomásról, és elmentünk balra. Ez a balra is onnan jött, hogy Sirius, a mi drága és egyetlen barátunk, kitalálta, hogy ő lesz az útvezető. Erről persze mi nem tudtunk, csak utólag jöttünk rá, mikor is valahol az isten háta mögött kötöttünk ki…
- Ú, Glasgow látványossága egy szeméttelep – fejtette ki a véleményét Sirius, mikor előttünk tényleg egy szeméttelep vált láthatóvá.
- Egyáltalán hol vagyunk? – kérdeztem, miközben egy térképet keresgéltem a hátizsákomban.
- Jó kérdés – vonta meg a vállát Sirius.
- Jól kezdődik… - szólalt meg bölcsen Frank.
- Nem találom a térképet! – fakadtam ki, mire Sirius elkezdett röhögni.
- Jaj, bocsika, reggel néztem, és azt hiszem, kint maradt az asztalon…
- Hogy mi van?! – csattant fel először Remus, én meg majdnem nekimentem Siriusnak.
Nos, így jutottunk el addig, hogy azon veszekedtünk, ki fog megkérdezni valakit. Mert hát, mi férfiak vagyunk, és ahhoz túl büszkék vagyunk, hogy valakitől is segítséget kérjünk.
Végül Remus feladta a kakasviadalunkat, és az első embertől megkérdezte, aki készségesen elárulta nekünk, hogy Glasgow másik felében van a keresett egyetem. Ekkor már nagyon szidtuk Siriust, de aztán útnak indultunk, miközben az „útvezetőnk” újra megkísérelt egy eltérítést. Szerencsére Remus időben felismerte a helyzetet, és egy egyszerű mozdulattal megragadta Sirius kabátját, és maga mögé rántotta.
- Hé, itt lehet venni térképet! – mutattam egy újságárusboltra, ahol vettem két térképet biztos, ami biztos alapon, mivel egy Sirius Black mellett sosem tudni az ilyesmit…
Valahogy így jutottunk el ahhoz az egyetemhez, ami mögött, vagy amiben a nővérképzőnek kellene lennie. Igazából ezt sosem fogjuk megtudni, mivel ekkor Sirius egyet nyikkant, és a következő pillanatban már Kate szájában láttuk…
- Ti meg mit kerestek itt? – ugrott a nyakamba óriási örömmel Lily, és egy heves csókkal toldotta meg az üdvözlését. Nagyon jól esett, bár a torkomban maroknyi nagyságú gombócok feszengtek.
- Meglepetés – vigyorogtam, mire még egy csókot kaptam.
- Idejöttetek miattunk? – kérdezte csillogó szemekkel Alice is, és szorosan Frankhez bújt.
- Hát… igen… Igazi gentlemanek vagyunk – húzta ki magát Frank.
-… és egy csöppet sem egoisták – egészítette ki nagy bölcsen Kate.
- Csak egy kicsit – kacsintottam, aztán Lily megint rám vetette magát, amiért egy percre sem akartam ellenkezni.
Az ebédidő gyorsan elérkezett, és akkortájt elmentünk egy franciás étterembe. Na jó, ez nem volt olyan vasútállomásos fazon, de meghaladta az én tűrőképességem. Hehe. Viccelek. Nagyon tetszett az étterem, mert igazán jól nézett ki, még az ablakból is…
Ebéd után pedig a lányok kikötötték, hogy meg kell mutatniuk egy helyet nekünk. Sirius perverz fantáziája rögtön beindult, mire Kate-é is, és az egészből csak egy pajzánkodás lett. Lily minden második mondata a „te jó ég, hova kerültem én?” volt, én pedig nagyjából mindig azt válaszoltam, hogy a legjobb helyre.
Végül is, semmi perverz nem volt abban, amit a lányok akartak mutatni, mivel egy gyönyörű parkba vezettek bennünket. A legtöbb ember kutyát sétáltatott, vagy épp fagylaltot nyalt, és hogy egy picit kitűnjünk, Kate elővett egy piros-fehér kockás pokrócot…
- Nem vagyok skót – nyafogott Sirius, mire én elkezdtem röhögni.
- Pedig eléggé sajnálod tőlünk a pénzed – vigyorgott Remus is.
- Pofa be – grimaszolt a mi kis skótunk, miközben mi elfoglaltuk a pokrócot.
- Nem is baj, hogy nem ülsz le, legalább több hely jut nekem – feküdtem végig, mire Lily ráült a hasamra.
- Na, ez nem éééér! – vetette rám magát Sirius is, és hirtelen felültem, ennek következtében Lily az ölembe csúszott.
- Mi lenne, ha lekötöznénk Blacket? – gondolkodott hangosan Lily.
- Mi lenne, ha elmennél a búsba, Evans?
- Hm. Jó ötlet. Jamie, jössz? – állt fel Lily, majd felkeltem én is.
Sirius duzzogva feküdt le, és azt hajtogatta, hogy mindig csak őt cseszegetjük. Kate már hajolt is oda, hogy kiengesztelje szegénykémet, de ezt már nem láthattam, mivel Lily elhúzott.
- Mutatok valamit.
- A búst? – kérdeztem, mire elnevette magát. Jó érzés volt azt hallani, hogy nevetni. Valahogy erről is a régi szép idők jutottak eszembe…
Nos, néhány perccel később megtudtam, hogy a válasza nem lett volna, mivel néhány fa között megláttam egy patakot – bár lehet, hogy kis folyó akar lenni -, majd hirtelen megjelent a szemem előtt egy híd is.
Lily a híd korlátjának dőlt, és nézte annak az épületnek a tornyát, ami onnan látszott.
- Mintha Roxfort lenne… - mondta Lily, és elmosolyodott.
- Az a sulitok?
- Hát fele igen, fele nem. Igazából ez a torony a muglik egyeteméhez tartozik, mi pedig egy olyan épületben vagyok, amit ők nem láthatnak. Amit persze sajnálhatnak, mivel gyönyörű a nővérképző is.
- Elhiszem – válaszoltam, aztán mögé léptem, és hátulról átöleltem.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, és kicsit úgy tűnt, hogy fájdalmasan mosolyog.
- Holnap jössz haza? – kérdeztem bizakodva, de sejtettem a válaszát.
- Nem hiszem. Esetleg estefelé elmegyünk hozzátok. Délelőtt lesz egy boncolástan óránk, délután pedig valamiféle ünnepség.
- Oké.
- Ne haragudj.
- Egyáltalán nem haragszom – néztem a távolba, és hagytam, hogy a csalódás átjárjon.
- Látom rajtad, hogy bánt. – Megfordult előttem, és karjával átkulcsolta a nyakam.
- Lehet, hogy rosszul esik, de nem haragszom – erőltettem meg egy mosolyt is.
- Sajnálom.
- Én is, de van kötelességed, amit megértek.
- Hát ezt egyáltalán nem úgy mondtad – fanyalodott el.
- Ne kombinálj, szívem.
- Hiányoztál… - bújt hozzám, én pedig átkaroltam.
- Te is nekem.
- Szeretlek – nézett fel rám, és még ha szomorú is voltam, ettől a nézéstől meglágyult a szívem. Magamhoz húztam, aztán adtam egy puszit az arcára, mire ő megcsókolt.
- Na végre megvagytok! – hallottuk Kate hangját, és egy kicsit elöntött a méreg, amiért pont most kellett szólnia. – Gyertek, megmutatjuk a kedvenc kávézónkat!
- Gyere – bújt ki a karom alatt Lily, és olyan édesen nézett rám, hogy körülbelül elolvadtam derékig.
Miközben átsétáltunk a parkon, leellenőriztük, mikor megy vissza a vonatunk. Valamit biztosan elnézhettünk, mivel mi otthon nyolc óra tíz percet beszéltünk meg, közben meg szombaton nincs is ilyen, hanem csak hét húszkor. Tehát volt még bő három óránk, amit a kávézóban akartunk eltölteni.
Majdnem félóra alatt értünk az „Édes mámor” nevű kávézóba, ahol felmentünk az emeletre, és leültünk egy sarokban levő asztalhoz.
A park óta most először láttam Remuson, hogy eléggé szomorú, és arra is sikeresen rájöttem, hogy miért: mindenkinek itt volt a maga párja, csak neki nem, és gondolom, most azt hiszi, hogy mi nem is szeretjük, és magányosnak érzi magát…
Rendeltünk Lángnyelv whiskyt, néhány vajsört, és a végén megkóstoltuk a kávézó specialitását, azaz az Édes Mámor nevű italt is.
- Imádom – mondta Kate, mikor egy szőke pincérnő letette elé az italokat.
- Kértek még valamit? – kérdezte a pincérnő, és erősen próbált arra célozni, hogy azt mondjam neki, őt kérem.
- Köszönjük, nem – nézett a pincérnővel farkasszemet Lily, és hangjában kéttonnányi féltékenységet lehetett érezni.
- Szerintem kötözd le a vadmacskádat – szólt Sirius, miután elment a „konkurencia”. Legalábbis Lily biztosan azt hitte.
- Szerintem meg fogd be, Black! – feleselt vissza egy kicsit hangosabban Lily.
- Mi lenne, ha ma kibírnátok marakodás nélkül? Úgy viselkedtek, mint a kutya meg a macska! – fintorgott Kate, mire én kiprüszköltem a vajsörömet.
- Nyughass, kutya – röhögött fel Frank is, mire Alice a hasába vágott.
- Ahogy látom, ma senki nem bír magával – szólalt meg nagy bölcsen Remus is.
Ezek után – és nagymértékben a piának köszönhetően – a hangulat igencsak felhőtlen lett… oké, ez egy picit enyhe megfogalmazás, mivel körülbelül a mi vigadozásunktól visszhangzott a kávézó.
- Rájöttem, hogy miért ez a kedvenc helyetek – szólalt hirtelen Sirius. – Mehr… mehr… mindig, tudom én, hogy mindig… részegre isszátok magatokat! – mondta el nagy nehezen Sirius, miközben jobbra, majd balra dülöngélt.
- Észre sem veszed, Blöki, hogy a lányok nem is részegek? – könyökölt az asztalra vigyorogva Lilykém.
- Kikérem magamnak, én nem vagy Blöki… hanem… Blöeek… - Sikerült Siriusnak behánynia az asztal mellé, és az újdonsült Sirius Blöekkel együtt kitették a szűrűnket a kávézóból.
Egy pálcamozdulattal kijózanította Kate a barátját, aztán megindultunk a kiindulási pontunkhoz. Remus és én annyit ittunk, hogy nem lettünk részegek, csak egy kicsit jókedvünk volt, akárcsak a lányoknak. Bár Lilynek alapból nagyon jó kedve volt - csak tudnám, miért…
Hétre értünk a vasútállomásra, ahol gyorsan megvettük a jegyeket, és megindultunk a vonatunkhoz, ami már beállt a vágányra. Lily szorosan átkarolt, és néhány percig így is álltunk.
- Annyira rossz megérzésem van – suttogta Lily, én pedig hátrébb léptem.
- Nem lesz semmi baj. Ne rágódj semmin… majd hívlak – kacsintottam rá, majd felszálltunk a vonatra.
Az utolsó dolog, amit hallhattunk, az Kate búcsúmondata volt:
- Vigyázzatok magatokra… és egymásra! – nevetett fel még egyet, és mi szaporán bólogatni kezdtünk.
*
Két órán belül értünk Londonba, mivel volt egy kis zűr a vonaton… valakinek nem volt jegye, és az idős jegyszedőhölgyike kivert egy hisztit. Szerintem alapból a zárt osztályra kellett volna szállítani, de sajnos nem ő húzta a rövidebbet…
Mint mondtam, még szombaton sikerült hazaérnünk, és mivel nekem volt kulcsom, én léptem be elsőnek. Amit eléggé bánok, mert mondjuk, én láttam meg azt a szörnyűséget, amit talán kihagytam volna.
- Merlin… - nyögtem ki, miközben hatalmas szemekkel végignéztem az állítólagos lakásunkon.
- DZSÉÉÉÉÉÉÉÉÉJK!
KÉPEK
Szeméttelep
Egyetem, ami előtt „Kate szájában volt Sirius“.. 
Park, ahol piknikeztek, és Sirius bevágta a durcát 
Puccos étterem
Vasútállomás
Híd, ahonnan látszik a torony, + ahol Lily és Jamie romantikázott
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
