11. fejezet ~ Nyugodj békében, Kate White!
Köszönöm a sok-sok véleményt! Mindenféleképpen pozitívan veszem, hogy 90%-otok gonosznak tart XD *nemröhög* De annyit azért elmondok, hogy az boldogsággal töltött el, hogy nem írta egyikőtök sem, hogy nem olvassa tovább… | No tehát… a fejezetről nem írok semmit, a cím magáért beszél.
Felteszek a napokban egy egypercest is, Sirius szemszögéből. Ugyanis lesz itt egy rész, mikor Sirius ott marad Kate sírjánál, és úgy gondoltam, ennek szentelek egy kis novellát :) [Várhatóan Egyetlen kérés lesz a címe]
U.i.: Ne feledjétek, - hogy idézzem Vicky kolleginámat: „Milyen jó, hogy a viharnak van eleje, közepe és vége…” Bocsiiiiii… de… ezt muszáj volt… ;)
A napok iszonyatosan lassan teltek, mióta Kate eltávozott közülünk. A temetésig egy arcon sem láttunk mosolyt, és nem hallottunk egyszer sem nevetést. Lily szinte minden nap kiborult, és bezárkózott a szobámba, aztán csak sírt, sírt és sírt... Ezen csak Alice könnyített, mikor hétfő délután odaköltözött hozzánk ő is – Frank nagy örömére. Bár Alice nem sírt – legalábbis előttünk nem -, mégse lett senkinek jobb. Azt az űrt, melyet Kate hagyott maga után, nem lehet pótolni. Se Siriusnak, mint szerelmet, és nekünk sem, mint egy nagyszerű barátot...
Kedd reggel én mentem bevásárolni, mivel eléggé éhes voltam, és senki nem volt képes felkelni a kedvemért. No meg a kajánk is megcsappant, mióta két személlyel többen vagyunk a lakásban...
Az eső zuhogott ezen a napon, és nem igazán örültem neki. Mondjuk, nem is akadt olyan, aminek mostanság örülhettünk volna, főleg, mert alig hallottunk valakit beszélni. Még csak nem is bántuk ezt, de én kezdtem kicsit bezárva érezni magamat, ami elég idegesítő, és kimerítő is volt. Nem tehetek arról, hogy az élet nem akart megállni bennem…
De ez is csak fejben volt, amit irtóra sajnáltam. Legszívesebben lelőttem volna a gondolataimat, és a bosszúvágyamat is elrejtettem volna, de… nem ment.
Mérgembe belerúgtam a villanykaróba. Miért? Miért pont Kate? Miért kellett egyáltalán Bellatrixnak meg a többi halálfalónak pont ott lennie? Na és Bella miért akarta megölni Kate-et? Semmi oka nem volt rá, hogy ott játssza a Végzet szerepét... Maximum annyi, hogy Sirius barátnője. Volt.
Viszont ez még mindig nem elég indok arra, hogy csak úgy meglendítse a pálcáját, aztán végezzen Kate-tel... Szánalmas. Unalomból embert ölni? Inkább egyenesen undorítónak tudnám nevezni...
- Uram, jól van? – állított meg váratlanul egy idős hölgy.
- Igen, köszönöm.
- Elég zaklatottnak tűnik... – lépett hátrébb egyet, és furcsán nézett rám. Én jobban furcsálltam azt, hogy megállított.
- Az is vagyok – fanyalodtam el.
Nem vártam meg, hogy kérdezősködjön, hanem bementem az egyik boltba, és vettem néhány zöldséget, gyümölcsöt, meg kifliket. Még jó, hogy mi egészségesen reggelizünk…
Miután kifizettem a vásároltakat, és sietve távoztam a boltból, sikerült összeütköznöm valakivel. A bizonyos áldozat a földön landolt, és mikor ránéztem, egy dühös, szitkozódó Hestiával találtam szemben magam.
- James Potter! Mire való a két szemed?
- Bocs, Hesti. Ne haragudj, nem akartam – mondtam zavartan, és felsegítettem.
- Mondd, jól vagy? – nézett rám ő is úgy, mint az előző nénike.
- Igen. Remekül.
- Hallottam, hogy… hogy Kate… Add át Lilynek és Siriusnak őszinte részvétem.
- Hát, magad is átadhatod – ugrott be egy ötlet. – Gyere fel hozzánk. Biztos jót tesz mindenkinek egy ismerős arc – invitáltam meg, mire elmosolyodott.
Furcsa volt látni mosolyt így ennyi nap után. Egyáltalán nem rossz értelemben, inkább… furcsán jó… Olyan felemelő, megnyugtató érzés, hogy van élet egy szerettünk elvesztése után is. Talán egy kis reményt hozott, és gondoltam, hogy ez csak jó lehet a többieknek.
Szóval, megindultunk a lakásunkhoz, miközben mesélt néhány dolgot. Nos, igen: Hestia az a lány, aki valami huszadik téma is eszébe jut, még ha csak az időjárásról beszélünk.
- Került a kezetekbe mostanság Próféta? – kérdezte, és nemet intettem a fejemmel. – Elég baj az. A politika egyre csak durvább lesz itt Londonban, és ahogy tudom, Dumbledore-t is ajánlották Mágiaügyi Miniszternek.
- Igazán?
- Jaja. De persze a jó öreg Dumb elutasította az ajánlatot, mondván, hogy ott a Roxfort neki.
- Végül is, minek még ide egy rakás szerencsétlen felnőtt varázsló is, ha már elég baja van a diákokkal…
- Ugyan, James! Gondolj vissza, hát volt velünk baj, akár egyetlen egyszer? – nevetett fel, mire kicsit bedühödtem.
Úgy éreztem, hogy ezzel szentségtörést követett volna el, mintha valami undorító kis bogár lenne Hestia, pedig… csak nevetett, és jelenleg nem a világkatasztrófa hangulatot kellene éreznem… Az előbb a mosolya jót tett, de mintha a nevetés túlzás lenne, és…
- Jössz a temetésre? – szakítottam félbe a nagy örömét, mire elhallgatott.
- Khm. Hát… öhm. Nem hiszem, mivel azt hallottam, hogy csak zártkörű lesz, azaz csak a közvetlen hozzátartozók és barátok vesznek részt rajta – magyarázta.
- Mi még nem kaptunk meghívót, úgyhogy…
Ekkor értünk a lakásunkhoz, és beszélés helyett inkább gyorsan felvezettem a lakásunkhoz.
- Megjöttem – kiáltottam el magam, de senki nem válaszolt. – Hoztam magammal valakit… - Erre már Sirius kilesett az ajtón, és fáradtan üdvözölte Hestit.
- Lehet, hogy mégse volt olyan jó ötlet…? – merült fel bennem egy baljós gondolat.
- Ó, hello, Jones – köszönt Lily egy kis gúnnyal a hangjában.
- Nocsak, Evans. Nem is tudtam, hogy itt laksz te is…
- Lily ideköltözött néhány napra, akárcsak Alice – mutattam az említettre.
Elég kínos percek következtek, mert érezni lehetett a feszültséget Lily és Hestia között, amit Remus tört meg úgy, hogy elhívta inkább az újdonsült vendéget egy sétára…
- Nem értem, minek kellett idehoznod ezt a… - kezdte Lily, de gyorsan a szavába vágtam.
- Hestia az osztálytársam, és egyben jó barátnőm is.
- Barátnő? Nem is tudtam, hogy így összemelegedtetek – hangsúlyozta ki az össze szót, és egy kicsit mérges lettem.
- Ne akard, hogy most én mondjak valamit Danielecskédről! – csattantam fel, mire rémülten hátrált egyet.
- Héhé! Emberek, nyugi! – lépett közbe Frank. – Semmi okotok nincs egymásnak esni!
Tudtam, hogy igaza van Franknek, de fájt, hogy Lily nem szólt vissza, és nem tagadta, vagy nem hajtotta azt, hogy Daniel csak a barátja. Nem akartam tovább vitatkozni, ezért berobogtam a szobámba. Lepihentem, és próbáltam magamat nyugtatni azzal, hogy csak azért nem válaszolt, mert Frank közbeszólt, és mert megijedt.
Kis idő múltán Lily jött be, kezében egy levéllel, és leült az ágyam szélére.
- Holnap lesz a temetés, délután háromkor... – tájékoztatott, én pedig bólintottam. – Figyelj, James, ne haragudj... én, én csak mérgemben mondtam, és nem gondoltam komolyan.
- Tudom.
- Ne haragudj, kérlek.
- Nem haragszom egyáltalán – válaszoltam keserűen, és lefeküdt mellém, majd szorosan hozzám bújt.
- Nagyon szeretlek.
- Én is téged.
Adott egy hosszú csókot, amiből megbánást éreztem, és magamhoz öleltem. Hülyeség lenne összeveszni pont most, mikor... mikor elveszítettünk egy fontos embert. Egymást meg végképp nem kellene, hisz szükségünk van a másikra…
- Te se haragudj, amiért azt hozzád vágtam…
- Semmi gond – legyintett, és belefúrta arcát vállamba. – Szeretlek.
- Mire fel van ez a sok szeretlek?
- Jól esik mondani.
- Én is téged – jelent meg arcomon egy parányi mosoly…
*
Másnap háromkor London külvárosába hoppanáltunk, nem messze a temetőtől. Csendes, békés környék volt, épp ideális a halottak számára. Na jó, ez egy kicsit durván hangzik így, de aki az egyik legjobb barátja temetésére megy, az milyen állapotban lehet?
Lily nagyon közel lépkedett mellettem, ezért átkaroltam őt. Sirius és Remus mögöttünk vánszorgott, Frank és Alice pedig előttünk, mivel Alice volt az egyetlen, aki ismerte a terepet. Sirius rendkívül csendben volt, ami tényleg nagyon furcsa volt, de az utóbbi három napban örülhettünk, ha hallottunk tőle összesen négy mondatot…
A kapuban Nicole várt, és mikor észrevett bennünket, gyorsan odasietett Lilyhez és Alicehoz, aztán szipogva ölelte őket. Remus lebénulva nézte a hirtelen jöttet, és láttuk rajta, hogy hezitál. Halkan suttogtam neki, hogy nyugodjon meg, mire csak bólintott, majd besétáltunk a temetőbe.
A lányok előre mentek, miközben átkarolták egymást. Lefordultak balra, aztán csak egyenesen mentünk egy kisebb tömeg felé. Kate szülei, és rokonai álltak ott, mindenek előtt Daniel alakját tudtam kivenni. Ösztönösen Lilyre pillantottam, aki csak a füvet fixírozta, így nem biztos, hogy észrevette Danielt. Bár én azon imádkoztam, hogy ne vegye észre, mert… nem is tudom, csak… egy belső érzés sugallta azt…
Eközben rájöttem, hogy utoljára az egyik tatám temetésén voltam, ami elég régen történt – azt hiszem, még nem is jártam Roxfortba. Halványan rémlik, hogy ilyenkor a nyitott koporsót már leeresztik a helyére, és a pap elmondja a beszédét, majd néhányan még elbúcsúzhatnak a szerettüktől.
Minden egyes lépésben éreztem a saját fájdalmam, ürességem, és ahogy egyre jobban közeledtünk a kisebb csoporthoz, csak ürültem, és ürültünk mindannyian. Semmi sem lesz már a régi, hisz hogy is lehetne nélküle?
A pap belekezdett a szövegébe, amit mindenki csendben hallgatott, és csak néhány szipogás törte meg a nyugalmat. Váratlanul letérdelt egy fekete kalapot viselő nő a kisásott gödör mellé – vészesen közel -, és hisztérikusan elkezdett zokogni.
- Daphne, gyere innen – sietett oda egy férfi, és karjánál fogva próbálta felhúzni a nőt, de az csak Kate nevét kiabálta, és el akarta lökni a férfi kezét.
Lily újra hozzám bújt, és könnyek csordultak le az arcán. Mi csak döbbenten néztük a jelenetet, mert eléggé megrázó volt a hölgy viselkedése. Máskor lehet, hogy ’poénos’ lenne, de most, mikor tudtuk, hogy mi a helyzet, és hogy ő is egy közeli hozzátartozó, így minden más megvilágításba lépett…
Daniel is odament a nőhöz, és a másik karjánál fogva felállította a nőt, és elvezették onnan. A pap ezek után folytatta a beszédet, mi pedig tekintetünket a nyitott koporsóra szegeztük, és figyeltük azt a hófehér élettelen arcot, a rendezett barna haját, ami egyébként mindig kócos volt…
Ahogy ott álltunk, és néztük a nevet a sírkövön, minden más volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elment a nevetés, az öröm és a boldogság az életből. Ezt mind Kate testesítette meg, mert bohókás volt, örökké mosolygott, viccelődött, álmodozott és legfőképpen szeretett mindent és mindenkit. Miért épp őt veszítettük el? Miért nem történhetett valahogy másképp?
Percekig álltunk ott némán, a szertartás befejeződött, és néhány jelenlévő elhagyta a temetőt, még egy utolsó pillantást vetve Kate White sírjára, mely azt hirdeti, itt nyugszik az Öröm…
- Ugye tudjátok, hogy most mit mondana Kate? – szólalt meg halkan Remus, miközben karjai közt tartotta a zokogó Nicole-t. Mondjuk, én észre sem vettem, hogy ők közben össze is bújtak…
- Hogy vigyázzunk magunkra, és egymásra… - suttogtam szomorúan, és Lily mellkasomba fúrta az arcát, hogy ne lássa senki a könnyeit.
Ezután senki sem szólalt meg, csak szorosan tartottuk a lányokat, akik teljes mértékben összeroppantak. Siriusra is ráfért volna egy bíztató vállveregetés, de több méterre állt tőlünk, és figyelte, ahogy két alacsonyabb ember lendít néhányat a pálcájával, majd betölti a földdel a gödröt.
- Szerintem hagyjuk magára – mondtam a többieknek pár perccel később, és elindultunk kifelé az emberek után. Sirius maradt egyedül Kate sírjánál egy szál rózsával a kezében...
A Daphnénak nevezett nő, a férfi és Daniel a kapuban álltak, és búcsúzkodtak az emberektől, fogadták a részvéteket. Ebből arra következtettem, hogy ők Kate szülei, és ugyebár a bátyja...
- Fogadják őszinte részvétünket – mondtuk mi is egyesével, mikor hozzájuk értünk, és kezet ráztunk a férfiakkal.
Daniellel újra farkasszemet néztünk, akárcsak az első találkozásunkkor, és mikor adott Lilynek egy puszit, úgy éreztem, egyből nekimegyek. De a körülmények miatt nem tettem. Nem akartam a féltékenységemet kimutatni, főleg nem Daniel előtt, és főleg nem egy temetésen…
Nicole pillanatokon belül elköszönt és elhoppanált, majd ahogy a kapuban várakoztunk Siriusra, elkaptam egy beszédfoszlányt a White-család felől:
- Köszönjük, Albus.
- Albus? – fordultam hátra, mire a többiek is odanéztek. – Dumbledore professzor? – kérdeztem kicsit hangosabban, mire a professzor észrevett minket.
Bevárta Siriust, aki épp akkor ért oda, aztán felénk vette az irányt. Mióta nem láttuk, mintha őszebb lett volna a szakálla, de ezt inkább nem tettem szóvá, a „nagyszerűen néz ki, uram”-ot pedig mellőztem.
- Üdvözlöm, önöket. Szeretnék maguknak is részvétet nyilvánítani.
- Köszönjük, professzor – válaszoltuk szinte kórusban. Csak Sirius motyogta ezt az orra alá…
- Tudom, ez nem a legmegfelelőbb alkalom, de részben maguk miatt jöttem ki a temetésre, és szeretném, ha velem tartanának Roxfortba egy teára.
- Teára? Roxfortba? – mérgelődött Sirius. – Ne haragudjon, uram, de vannak, akik szeretnének ma gyászolni, és nem a délutáni teának örvendezni, meg bonbonok majszolását is szívesebben kihagynák.
- Megértem, Mr Black, de most elég fontos dologról lenne szó.
- Rendben, menjünk – előzte meg Remus Sirius beszólását, és követtük az ex-igazgatóurunkat, hogy elhoppanálhassunk.
*
Akármennyire is egyet értettem Siriusszal, hogy ez nem a legkedvezőbb alkalom a teázásra, éreztem, nem csak egy kis kiruccanásról van szó. Ha nem ma lenne ma, szóval nem Kate-et temettük volna, akkor biztosan örülnénk mindannyian, hogy végre újra elmehetünk Roxfortba. De nem örültünk. Egyikünk se.
A szívünk teli volt ürességgel, és fájdalommal, és ma bármi történhet, nem fog ez másképp lenni - legalábbis egy jó ideig biztosan nem.
Dumbledore egyenesen a tölgyajtón vezetett be bennünket, majd az irodájába mentünk. A jó öreg Roxfort… Mennyi szép emlékünk van Roxfortból...! Hét csodálatos évünk volt itt, és… itt ismertük meg egymást a Tekergőkkel, itt lettem szerelmes, itt kaptuk a sok büntetést, és igen, ez az ajtó, az igazgató ajtaja, amin át elég sokszor be kellett mennünk…
- Foglaljanak helyet – intett Dumbledore, aztán elfoglalta a helyét, és úgy nézett le ránk a félhold szemüvege felett.
A lányok leültek rögtön, Remus, Frank meg én is odahúztunk egy-egy széket, Sirius viszont állva maradt, és lazán nekidőlt egy oszlopnak. Látszott rajta, hogy majd’ kicsattan a dühtől, és bosszantotta, hogy itt kell lennie - pont itt, ahol Kate-tel rengeteg közös emléke van…
- Nos, bizonyára tudják, hogy az utóbbi időben mennyire megerősödött Voldemort, és a hatalma is egyre jobban csak f…
- A lényeget, uram – türelmetlenkedett morogva Sirius.
- Mr Black, megértem, hogy Miss White elvesztése nagy nyomot hagyott a szívében, de szíveskedjék méltó hangnemben beszélni az igazgatóúrral – jelent meg McGalagony is hirtelen, harciasan, akárcsak az elmúlt hét év során.
- Igenis – szegte le a fejét Sirius.
- A lényeg az lenne, hogy tennünk kell valamit most már a halálfalók ellen. A Minisztérium behúzott farokkal ül a hátsóján, és nem tesznek semmit. Ennek véget kell vetnünk…
- Maga akar lenni az új miniszter? – kérdezte félénken Alice.
- Dehogyis, kedveském. Ahhoz túl öreg vagyok már, és itt van a Roxfort… A Minisztérium is tele van olyan emberekkel, akik Voldemort pártján állnak, és úgy gondolom, hogy nagy hatással vannak a mostani miniszterre, akit persze leváltanak hamarosan. De ez nem fontos… Most arról van szó, hogy nekünk is kellene toboroznunk embereket az ő emberei ellen.
- Alapítunk halálfaló-ellenes társaságot? – lelkesedett fel egy kicsit Sirius, és közelebb jött hozzánk.
- Hát… valami ilyesmire gondoltam. Egy rend, aminek a tagjai elvégeznek bizonyos intézkedéseket, és amint befejezik az iskolát, maguk is részt fognak venni az aurorok munkájában. Annyi itt a gond, hogy a Minisztériumban sok mindent nem látnak, nem akarnak meglátni, mert néhány ember úgy cselez, hogy a főkolomposok azt hiszik, minden rendben. Nem a vezetőkkel van a gond, hanem a segítőkkel, akiknek körülbelül hatvan százaléka Voldemort irányítása alatt van. Ráadásul vannak olyanok, akik akaratlanul.
- Összefoglalva, alapítunk egy olyan rendet, ami Voldemort ellen harcol? – mocorgott Frank a székén.
- Pontosan – bólintott Dumbledore. – Már csak két kérdésem van. Az egyik, hogy maguk benne vannak-e?
- Természetesen – vágtuk rá mi, férfiak, és a lányok is bólogatni kezdtek.
-… és a másik? – kérdezte Lily.
- Mi lesz a neve ennek a rendnek? – mosolyodott el Dumbledore.
Erre már nem tudtunk válaszolni. Mindenki csendbe burkolózott, és elmerült saját gondolataiban, ami leginkább mindenféle ötletes névről szólt. Én is így tettem, csakhogy én közben körülnéztem az irodában… Néhány perc elteltével, mikor megpillantottam Dumbledore főnixét, már tudtam, hogy ennek kell lennie a helyes megoldásnak.
- Főnix – mondtam, mire a többiek rám néztek. – Főnix Rendje – mondtam ki határozottabban, mire Dumbledore elismerően mosolygott továbbra is, McGalagony a szája elé kapott, majd kihúzta magát, a társaim arcán pedig apró, mindentudó mosoly jelent meg…
Szerzői megjegyzés: A fejezetet Lily Potterinek ajánlom :)
|