|
12. fejezet ~ Szavak nélkül
Először is, szeretném veletek is megosztani, h alakult JPMnek egy blog: www.jamespottermegmutatja.freeblog.hu , ahol hozzá lehet szólni az egész bloghoz és történetekhez- az egész dolog "elindítása" Jessnek köszönhető (L) -, ja és az aktuális fejezetből részletek is olvashatók! :)
A fejezetről: rövid [főleg az eddigi fejezetekhez hasonlítva], de Sophie szerint emésztgetős XD amúgy sztem így teljes a fejezet, és NAGYON kíváncsi vagyok a véleményetekre!
A csütörtökünk is ugyanolyan szomorkásan telt, mint az eddig három napunk. Mivel Lilyéknek nem kellett visszamenniük a hét hátralevő két napjában, így ott aludtak nálunk. Mire mi hazaértünk az aurorképzőből, addigra friss ebéd várt ránk – ami már hetek óta nem történt.
Lily kezdte visszanyerni eredeti színét, ami csak annak köszönhető, hogy visszatért az élet is a lakásba. Alice-t kevésbé rázta meg a halálhír, ezért őt és Franket láttuk először nevetni; aztán Remus és én is bekapcsolódtunk, végül pedig Lily is kijött a nagy vígadásra a szobából.
Ez az egész péntek este történt, mikor is készülődtünk Lilyvel haza, azaz Godric’s Hallowba, így pakolászni kezdtünk. Nem nagyon akartuk itt hagyni a többieket, de vágytunk egy kis magányra, és... kettesben is szerettünk volna lenni, hogy talán megoldjuk a problémáinkat. Bár Lily nem tudott róluk, de szerettem volna már rákérdezni, hogy akkor mi is van?
Tehát pakolászás közben nevetésre lettünk figyelmesek, amire én kimentem, és gondolom, Lily is csak azért jött utánam, mert nem mentem vissza még félóra után sem. Alice-ék valami régi Roxfort-os emléken nevettek, mikor Frank el akarta hívni egy randira, de valami hülyeséget mondott, amit Alice megjegyzett, és ezzel piszkálja szegény Franket évek óta...
Ezt nekünk is elmesélte, és egyre inkább csak fokozódott a hangulat e téren, merthogy Lily is bekapcsolódott azzal, hogy mit gondolt, mikor én is próbálkoztam.
- Igazából azt hittem, hogy én is csak arra kellek neked, meg hogy még több csajod legyen, de sikerült rájönnöm, hogy mégse.
- Még jó – vigyorodtam el, mire megcsókolt.
- Jó-jó, ezt majd folytassátok a hálószobában – kacsintott Frank, mire mindenki felnevetett.
- És emlékszetek, mikor...? – vetette be magát Alice újra, és be sem állt a szája, mi pedig csak nevettünk, mert jó volt megint a réginek lenni. Jó volt minden, ami abban a pár percben történt, és az, hogy nem gondoltunk olyan dolgokra, amik elszomoríthattak bennünket.
Csakhogy Sirius nem így gondolta. Nem, ő nem tudott csak úgy kijönni hozzánk, és félrerakni minden gondot egyetlen estére. Nem-nem, őt nem ilyen fából faragták…
Egyik pillanatról a másikra dörömbölő hangokat hallottunk, majd Sirius robogott ki a szobából. Mi persze nem hagytuk abba a „mulatást“, Alice folytatta, és itt Sirius káromkodott egyet, aztán becsapta maga mögött a bejárati ajtót.
- Utána megyek – jelentettem ki komolyan, és felkaptam a kabátomat.
Az eső most is apró szemekben esett, és hűvös szél szelte át az utcánkat. Nem teketóriáztam, mert a távolban Sirius alakját láttam meg, és rögtön utána siettem.
- Sirius, várj meg! – kiáltottam felé, bár nem úgy tűnt, mint aki meghallja. Sőt, mikor már elég közel értem hozzá, rájöttem, hogy ez nem is Sirius. Szóval kijelenthettem, hogy nyoma veszett...
Körbenéztem, de sehol nem láttam egyetlen embert sem az előbbi férfin kívül. Az is eszembe jutott, hogy valakihez bement, mert talán van itt egy ismerőse, meg hogy elrohant egy másik utcába. Félretettem az ezekhez kapcsolódó rémes gondolataimat, és inkább megindultam haza. Végül is, semmi baja nem lehet, tud vigyázni magára… Kemény héja van a mi Sirius nevű diónknak, nemde?
*
Szombat reggel abban a biztos tudatban hagytuk el a lakást Lilyvel, hogy Sirius már otthon van, és úgy alszik, hogy ki se lehet lőni az ágyból. Remus már a konyhában volt, tőle elbúcsúztunk, majd az egyik zsákutcában elhoppanáltunk a vasútállomásra –csak azért eddig, mert Lily nem akart hoppanálni egészen a házunkig.
- Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a kandallónkat bekötnénk a hopp-hálózatba? – vetettem fel egy ötletet Lilynek, mikor már a vonaton ültünk az egyik fülkében.
- Hm, jó ötlet. De nem lenne ez túl költséges?
- Majd megkérdezem George bácsit, ő hasonló területen dolgozik a Minisztériumban.
Ezek után nem beszéltünk, mert Lily csak bámult ki az ablakon, és nem szólt egy árva szót sem.
- Min gondolkozol? – kérdeztem, mikor már nem bírtam a nyomasztó csendet.
- Petunia írt egy levelet; anya megint betegeskedik.
- Nem lesz semmi gond - dőltem előre az ülésen, és megszorítottam a kezét.
- Tudom… azaz remélem – bizonytalanodott el. - Nem biztos, hogy el tudnám viselni még egy ember halálát – gördült le egy könnycsepp az arcán.
- Lily, ne, nem szabad – öleltem magamhoz. – Nem szabad a dolgokat ilyen pesszimistán nézni! Az élet szép… - vágtam egy grimaszt, amit szerencsére nem látott meg. - Kate-nek most el kellett mennie tőlünk… Valaki így hozta, de… de mi tehetünk azért, hogy Kate lássa odafent, mi szeretjük és vigyázunk egymásra. Ne keseregj! Sajnos, az élet megy tovább… nem állhatsz le most. Még nem… Majd nyolcvan évesen – vigyorodtam el.
- Jamie, te olyan hülye vagy! – boxolt bele a vállamba, és mosolyogva bújt hozzám.
Aztán nem szóltunk. Nem tudtunk. Nem akartunk.
Nem akartuk megtörni azt a nem is tudom, mit, ami a szobában uralkodott... Csend. Nyugalom. Törődés. Mi. Csak mi ketten.
Nem jutott eszünkbe semmi perverz, nem is akartuk, hogy megszűnjön az az idill, ami már hónapok óta nem jött közénk. Lily csak hozzám bújt, én szorosan átöleltem, és fejemet fejére hajtottam – továbbra is némán hallgattuk a szívünk halk, ütemes dobogását...
*
Ugyanolyan csendben ballagtunk az állomástól a házunkig. Átkaroltuk egymást, és szó nélkül lépkedtünk a közös jövőnk útján. Kinyitottam a kaput, és előre engedtem Lilyt, aki mosolyogva nyugtázta azt, hogy az úriember nem halt ki belőlem. Á, nem! Az már évek óta belém vésődött. Talán akkor, a legelső csókunk alkalmával...
...Vörös villanás.
- Hé, Evans! Hova igyekszel? – vetettem be már akkor a szívtipró énemet, de a válasz csak egy fintor volt. – Naaa, szívesen elkísérlek – kacsintottam rá, és odaszökkentem mellé, majd átkaroltam a derekát.
- Hagyj békén – sziszegte édesen, és letépte a karomat a derekáról. Olyan Lilysen.
- Naaa – néztem rá bociszemekkel. – Áruld már el!
- Hagyj. Békén – ismételte meg türelmetlenül, de akkor is édes volt. Még mindig.
Ráhagytam. Hát persze, hogy ráhagytam, hisz’ legjobb út a visszahúzódás, aztán a hirtelen támadás.
- Jól van, jól van. Ahogy a hölgy kívánja – hajoltam meg színészkedve, és elviharoztam. Látszólag...
Lily felviharzott az emeletre, én pedig lassan utána osonta, majd vártam a megfelelő alkalmat. A támadásra.
... Láttam, hogy felvonta a szemöldökét, de mit sem törődve ezzel, sarkon fordultam, és mikor már nem figyelt rám, előszedtem a láthatatlanná tevő köpenyem, aztán magamra terítettem. Sunyin utánaeredtem, és figyeltem Lilyt. Hamar ért a „Kihalt zóna“ nevezetű folyosóra - természetesen a nevet Siriusszal találtuk ki -, és én lesből eléugrottam...
Benyitottam a hálószobánkba, és ott állt Lily néhány lépésre. Előtte termettem, és ösztönösen húztam magamhoz derekánál fogva...
- Hóborc, ne ijesztgess! – Szegénykém azt hitte, hogy egy szellem az, mert nem láthatott a köpeny miatt.
Ámde nem tétováztam, hanem ráterítettem a köpenyt, és nekitoltam a falnak.
- Mi a... – kezdte kétségbeesetten, mikor felismerte az arcom. – Potter! Már megint...
Nem vártam arra, hogy mondjon bármit is; felkaptam, és egyenesen az ágyra vittem. Mosolygott, miközben megcsókoltam, és átkarolta a nyakamat. Letettem az ágyra, magára húzott, de még mindig mosolygott, és csak csókolt…
… Beléfojtottam a szót. Szó szerint. Megcsókoltam, és éreztem, hogy a karja a nyakam köré fonódik. Mosolygott... Pedig üvöltenie, pofoznia, „beképzelt, arrogáns Potter“-oznia kellett volna... Nem tette...
Nem a legjobb alkalom volt ez a mostani arra, hogy kiéljük a hetek alatt felhalmozódott vágyunkat, de nem bírtuk tovább... Szavak nélkül is tudtam, éreztem, láttam, mit akar – jobban mondva kit...
*
Néhány órával később mocorgásra ébredtem. Lily kecmergett ki az ágyból, és csak félszemmel láttam a mezítelen lábát, ahogy eltűnik az ajtó mögött... Percekig azon gondolkodtam, kövessem-e, pedig nem kellett volna. Tudtam, hogy utána kell mennem. Valami baj volt – ebben biztos voltam.
- Lily! – kopogtam be a fürdőszobába. – Lily? – nyitottam be az ajtón. – Kicsim, mi a baj? – térdeltem le mellé, miközben figyeltem minden egyes mozzanatát: sírt, és reszketett.
- James... én... félek.
- Mitől? Nincs semmi gond. Nyugodj meg! Anyukáddal minden rendben lesz. Meglátogathatjuk, ha akarod – húztam fel. Tudtam, hogy nem ez a gond, de csak beletörődően bólintott, és nem firtatta tovább a témát.
Érezte ő is, én is. A pár órával ezelőtti szeretkezés nem csak ’egy szex’ volt. Kicsit olyan volt, mintha az utolsó lett volna. Nem akarta kimondani se ő, se én. Játszottunk még a lapjainkkal. Azok a bizonytalan körök, amiket lekanyarítottunk, még ott pangtak a levegőben kérdőjel formájában... Amin nem akartunk változtatni szavakkal és szavak nélkül sem...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
