- Hé, Kis Potter! Hova rohansz? – hallottam Sirius Black vékony hangját, de mit sem törődve vele, elrohantam.

Nem tetszett az iskola. Igazából mindennél jobban vágytam arra, hogy ne kelljen ide járnom, és hogy otthon maradhassak továbbra is a farkaskutyámmal, Amicóval. Amilyen pechem volt, anyu szeptember elsején felráncigált arra az Expressz óriás vonatra, nekem pedig abba kellett hagynom a visítozást, mert mégis hogy néz ki, hogy egy elsős Potter visítozik az anyjának?

Azon a fránya vonaton akadtam rá néhány diákra. Először Remus Lupinnal találkoztam, aki valamiért nagyon szimpatikus volt, és ő nyugtatott le. Pár percre rá kivágódott a kupé ajtaja, és berepült – szó szerint – egy feketehajú kisfiú. Szitkozódva kelt fel a padlóról, és neki akart rohanni az ajtóban álló lánynak (!), de az oldalra lépett, és a fiú egyszerűen nekiszaladt a szemben levő falnak.

- Jaj, pici Szijiusz baba, megütötted a buksidat? – gügyögött neki, és jobbnak láttam becsukni az ajtót, de újra felemelte a lány a Szijiusznak nevezett fiút, és alig egy pillanat múlva beröppent hozzánk.
- Szijiusz? Milyen név az, hogy Szijiusz? – néztem rá félénken, miközben a jobbomat nyújtottam, és felsegítettem.
- Nem Szijiusz, hanem SIRIUS! – csattant fel. – Ez az idióta unokahúgom csúfol úgy – mérgelődött.
- Egy Black? – kérdezte Remus az egyik újság felett elnézve.
- Az – fintorgott Sirius. – És ti?
- Egy Lupin és egy Potter – vigyorogtam, mire a másik két fiú arcán is apró mosoly terült szét.

Szóval az ismerősök megvoltak, és nem is volt olyan rossz hely ez a varázsiskola, de mégse volt az igazi.

Mégis a történet ott kellene, hogy kezdődjön, mikor nagybácsim, George Potter, a lelkemre kötött egy titkos helyet. Szigorúan elmagyarázta, hogy minden évben csak egyetlen egyszer mehetek el, és lehetőleg szeptember elején. Így is lett.

Tehát felfutottam arra a helyre, ahova George bácsi elparancsolt. Nem éreztem úgy, hogy ez egy kötelesség, csak kíváncsi voltam, és tudtam, hogy azért mondta el ezt nagybácsim, mert megbízott bennem.

Kiválasztottnak éreztem magam, és büszkeség töltött el, mert megbizonyosodtam arról is, hogy anyuék ilyet nem mondanának el. Főleg nem nekem, mert én csak egy gyerek vagyok. Bezzeg a nagybácsim…

Minden egyes lépcsőfokot fejben tartottam, és buzgóságom egy percre sem enyhült, még akkor sem, mikor az elé a bizonyos ajtó elé értem. Remegtem. Valamilyen megfogalmazhatatlan érzés ficánkolt bennem, és biztos voltam abban, hogy be kell nyitnom ide.

Az ajtó nagyot nyikorgott, de mivel nem akartam, hogy meghalljanak, gyorsan beléptem, és becsaptam az ajtót. Hirtelen sikítottam egyet, majd rögtön a szám elé kaptam a kezem: csak egy pók. Nincs mitől félni. Ez legyen a legkevesebb gondom ezen az estén.

Eléggé homályos volt minden, és akárhányszor körbenéztem, nem láttam semmit. Azonban mikor egyet hátráltam, nekiütközött a hátam valamibe. Egy tükör volt az.

Izgatottan léptem elé, és csillogó szemekkel érintettem meg. Csak fénylett, mégse adtam fel. Tudtam, hogy ez nem egy átverés, mert a kedvenc rokonom miért akarna átverni? Valamilyen trükk van itt… csak meg kell fejteni!

Egy szöveget pillantottam meg, és bármennyire rettegtem, pipiskedtem egy picit, és el tudtam olvasni a szöveget.

"Edevis amen ahze erkyt docr amen"

- Hiszen ennek semmi értelme! – dühödtem be, és ököllel vágtam volna bele a tükörbe, mikor valami hullámzott benne.

Pislogtam, és próbáltam kinézni, hogy mit akar ábrázolni, de pechemre továbbra sem láttam semmi konkrétat. Talárommal töröltem le az ujjnyi port az üvegről, és percről percre nagyobbakat dobbant a szívem.

- Megvan! Megvan! – ujjongtam, de lefagyott a mosoly az arcomról, mikor Siriust pillantottam meg benne. – Te meg mit keresel itt? Tűnj el, tűnj el! – ordítottam, és mellette megjelent Amico is. – Ne vedd el! Kérlek! A legjobb barátom ő! Ne bántsd… ne…

Sírni és kiabálni szerettem volna, de ehelyett tapogatni kezdtem a tükör minden egyes részét, és egyre jobban elöntött a méreg, illetve a csalódás.
- Hogy jutottál be? Mondd el! Áruld el!

Sirius felfelé mutatott az ujjával, egyenesen az írásra. Aztán pördített egyet az ujjával, a szöveg pedig megfordult.

- „Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé” – olvastam fel. – Mi ez?! – kiabáltam neki. – Válaszolj, most!

Ő mégse válaszolt, én meg nem bírtam már tovább, és mérgesen kirobogtam az ajtón…

*

Szeptember hetedike van, és én még mindig nem mentem el újra megnézni azt az undok tükröt. George bácsi egész nyári szünetben nyaggatott, én viszont nem akartam vele beszélni, és egy nappal a suli kezdése előtt azt mondta, hogy reméli, nem szegem meg a fogadalmam.

Megígértem neki elsőben, hogy minden évben elmegyek oda, de most nem voltam képes rá.

Egyik nap arrafelé sétáltunk Siriusszal, Remusszal és meg egy fiúval, Peterrel, és erős késztetést éreztem arra, hogy otthagyjam őket, majd berohanjak a tükörhöz. De nem tettem, bármennyire is azt akartam.

Ma éjjel viszont nem aludtam, és akármikor lecsuktam a szemem, a bűvös tükör jelent meg előttem. Most is mérges vagyok, mert nagyon fárasztó napom volt, és mégse tudok elaludni.

Elszámoltam háromig. Majd újra. Újra, és újra.

Felpattantam, és eszeveszett gyorsasággal rohantam ahhoz a bizonyos teremhez. Csak akkor fékeztem le, mikor az ajtó elé értem. Megint elfogott az az érzés, ami tavaly, és arra gondoltam, hogy ha tavaly ment, akkor most is fog.

Beléptem, és most nem futottam össze se pókkal, se másmilyen bogárral. Csak a tükör fénylett a szoba túlsó végében, érintetlenül.

Nem értettem, hogy lehet érintetlen és poros, mikor tavaly itt volt Sirius is és Amico is. Újabb megválaszolatlan kérdés, és újra keserű méreg töltött el, amiért nem tudtam rá a válaszokat.

Közelebb léptem, és majdnem hanyatt estem – na jó, férfiasan bevallom, hogy hanyatt is estem -, mert a tükörben most egy könyv lebegett. Nyújtottam a kezem, hogy megérintsem, de az ujjam a tükör felületén koppant, a könyv pedig hátrált.

- Gyere vissza. Legalább azt olvassam el, hogy mi a címe a… azaz mi a címed! Lécci!

Megálltam, és csak vártam, figyeltem a könyvet, ami egyre közelebb jött.

- Csodák titka – motyogtam halkan. – Szóval… ebben megtalálhatnám a választ a kérdéseimre? – Nem történt semmi, bár én arra vártam, hogy a könyv majd bólint.

Várakoztam még egy ideig, aztán szépen lassan kisétáltam a teremből, és elindultam a hálókörletbe. Ilyen későn nem mehettem a könyvtárba, így csak másnap reggeli után szántam rá magam, hogy meglátogassam a könyvek birodalmát. Minden egyes lépésemnél fokozódott egy picit az izgalmam, a csalódottságom pedig eltűnőben volt már.

Mindig is utáltam a könyveket, főleg, mert anyu folyton rám sózta őket, csak azért, hogy „művelt fiú legyek”. Hát senki sem művelődik ilyen fiatalon, akkor nekem miért kellene?

Mikor sikeresen betértem a könyvtárba, rögtön Madam Cvikkert kerestem meg. Egyik óriási polc mellett állt, és egy vörös hajú lány segédkezett neki. Mintha áram csapott volna belém, úgy józanodtam ki, és le sem tudtam venni a szemem Róla. Nagyon szép lány…

Egy goromba nyanyahang rántott vissza a fantáziálásból:
- Fiatalember, vagy menjen innen, vagy álljon be segíteni!
- Én… én… csak egy könyvet keresek – nyertem vissza nagy nehezen a hangom.
- Esetleg a címét elárulná?
- Csodák titka.
- Hmm. Lilykém, segíts megkeresni az úrfinak ezt a könyvet.
- Igenis – szólt a vörös hajú szépség.

Néma csendben ballagtam mögötte, és a kezemet tördeltem, miközben a padlóra szegeztem tekintetem. Nem tudom, mi üthetett belém, de tényleg nem mertem megszólalni. Milyen gyáva kukacnak tarthat most… pedig Griffendéles vagyok!

- Ezt kerested? – nyújtott felém egy könyvet, ami kísértetiesen hasonlított arra, amit a tükörben láttam. Bólintottam, majd a kezembe nyomta, és elviharzott.

Még egy köszönömöt sem tudtam kinyögni, úgy lefagytam. Pár percnyi gondolkodás után leültem egy székre, és fellapoztam a könyvet.

Edevisről kerestem valamit, és sikerült elég gyorsan megtalálnom. Azonban mielőtt még belevethettem volna magam az információkba, valaki lehuppant mellém, és szó szerint behajolt elém.
- Ez mi?
- Sirius, most ne. Kérlek.
- Mi az az Edevis?
- Hosszú – mondtam nyugodtan, és visszafordultam a könyvhöz, de ekkor beleboxolt a vállamba, én pedig kecsesen leszédültem a székemről.

Vissza akartam neki adni, így ráugrottam, és mindketten nevetve landoltunk a földön.
- Kifelé a könyvtárból! Milyen viselkedés ez? Tűnés! El, el, el! – ordított Madam Cvikker, mögötte pedig megszeppenve állt Lily.

Mivel egy évre kitiltottak minket a könyvtárból, megkértem Remust, hogy olvassa el Edevisről szóló részt. Remus röviden el is mondta, hogy a „Nem az arcod tükre, hanem a szívedé” szöveg azt jelentené, hogy a legnagyobb kívánságunkat mutatja a tükör. Tehát, amit a szívünk akar…

*

A harmadik évem is úgy kezdődött, mint a többi. Egyre jobban a szívemhez nőtt a kastély, és az ismerősökből nagyon jó barátok lettek. Az egyik ilyen ember Frank Longbottom lett, aki az iskola elkezdésénél megmutatta nekem a varázslók sportjának kulisszatitkait.

Teljesen beleszerettem a kviddicsbe, és mindennél jobban vágytam arra, hogy egyszer én is seprűlovas meg ünnepelt kviddicssztár lehessek.

Idén a kviddicsszezont a Griffendél-Hollóhát meccsel nyitották, és elsőként értem a pályára, hogy szurkolhassak a házamnak. Sirius csúfolt az őrületemért, de nem igazán érdekelt. Ő biztos volt abban, hogy egyszer bekerül a csapatba, mert egyik nagyon jó ismerősük jövőre kapja meg a csapatkapitány posztot. Irigykedtem rá, de nem akartam kimutatni, főleg azért nem, mert a legjobb barátom volt Sirius. Féltem, hogy megutál, ha elmondom neki.

A meccset árgus szemekkel néztem végig, és mikor a csapatunk pontot szerzett, felugrottam, és együtt kiabáltam a nagyokkal a csapattagok neveit.

Ekkor fogadtam meg, hogy edzeni fogok azért, hogy bekerülhessek a csapatba, és mindent meg fogok tenni érte, még ha Sirius kiröhög, akkor is…

Este titokban le akartam lopózni a parkba, mikor eszembe jutott Edevis. A kviddicsláz teljesen elvette az eszem, és megfeledkeztem nagybácsimnak ígért fogadalmamról. Szaporán vettem levegőt, és megindultam újra az ismeretlen terem felé, hogy megnézhessem leghőbb kívánságom.

Idén is ugyanúgy állt a terem, mint tavaly, és tavaly előtt. Elsuttogtam egy Lumost, majd közelebb léptem a pókháló lepte tükörhöz. Letisztítottam, mikor legnagyobb döbbenetemre én álltam benne, piros-arany kviddicstalárban, kezemben egy Nimbusz 1988-assal. Megtapogattam magam, de sajnos a való életben nem így álltam a tükör előtt, hanem egy sima farmerban, és egy pólóban.

Szomorú voltam, amiért nem valóságos ez, és egyre jobban elhatalmasodott bennem a törekvés, hogy edzenem kell, és valóra kell váltanom az álmom, mert… nekem kviddicseznem kell, és muszáj, hogy egyszer én is ilyen szerkóban virítsak.

Egy utolsó pillantást vetettem az álmomra, majd kirobogtam a teremből, egyenesen a kviddicspályára, hogy megvalósíthassam, mert úgy éreztem, ennek így kell lennie…

Keményen edzettem, napokon, heteken, és hónapokon át. Néha csüggedt voltam, mert abban reménykedtem, hogy valaki meglát a toronyból, aki mondjuk, benne van a Griffendél kviddicscsapatban, de nem ez történt.

Egyik este hideg, csípős szél fújt, és jól beöltözve mentem le a pályára, majd megtartottam a saját magam által kialakított edzésemet. Már eltelt egy óra, mikor Sirius tűnt fel a pálya szélén, és mosolyogva ült le a fűre. Nem tudtam, mire vélni a vidámságát, és leszálltam mellé.
- Remusszal azt hittük, hogy nőzöl minden este, és nem akartunk rákérdezni – vigyorgott.
- Nem szoktam nőzni – fanyalodtam el.
- Tudod, arra gondoltam, hogy beszélek Steve-vel. Tudod, ő majd jövőre lesz csapatkapitány, és részt vehetnénk majd a választáson.
- Milyen választáson?
- Hát a Mágiaügyi miniszter megválasztásán! – röhögött. – Pff. James, annyira hülye vagy. A kviddicstagok választásáról beszélek.
- Megtennéd? Hogy… hogy én is?
- Hát persze! – mosolygott, és megveregette a vállam. – A legjobb barátom vagy, vagy mi a szösz!

Következő fejezet -->