13. fejezet ~ Eresszük ki a gonosz csít!
A cím irtóóó ’gagyi’ XD Tudom, tudom, nem kell mondani. DE! Ez kihagyhatatlan volt, gyerekek. Egyrészt azért, mert tényleg erről szól a fejezet :D na, nem szó szerint eresztenek Jamesék [khm], hanem képletesen fognak megkönnyebbülni [uff, de tudok fogalmazni XD]. Szóval egy Sirius, egy James és egy kis lelkizés. Ja meg még sok más XD többek közt: egy régi-új szereplő ;)
Figyelem: CSÚNYA BESZÉD elvétve :D
Szokásunkhoz eltérően most vasárnap, késő délután utaztunk vissza Londonba a többiekhez. Eléggé kellemesen telt a hétvége, sok-sok romantikával, és hülyéskedéssel... Mindezek mellett viszont vágytunk a társaságra, a többiekre, és ott volt még mindig bennünk az az űr, amit Kate elvesztése okozott. Sajnos, még mindig nem tettünk túl magunkat rajta.
George bácsinak írtam a hopp-hálózattal kapcsolatban, aki hosszas elemzéssel válaszolt, és azt mondta, hogy majd egyik nap benéz a házba – úgysincs senki ott, és szerinte nem jó az úgy, hogy nem használjuk ki teljesen. Blabla. Szokásos felnőtt okoskodás, aminek persze az égvilágon semmi értelme; úgyis úgy lesz, ahogy mi akarjuk. Mi pedig úgy akarjuk, hogy ott az a ház, és egyelőre csak hétvégi kiruccanásokra használjuk…
Mint mondtam, London vasútállomására érve, Lily elbúcsúzott, és visszautazott Glasgowba már vasárnap este. Én meg egyedül ballagtam az állomástól egészen a lakásunkig, miközben bementem egy-két boltba, hogy vegyek valamilyen kaját a következő hétre.
Egy órán belül már otthon is voltam, ahol csak Remust és Nicole-t találtam. Khm-khm helyzetben-
- Sziasztok – köszöntem vigyorogva, mire pironkodva szétrebbentek.
- Á, szia, Ágas – nézett rám zavartan Remus. – Hát te? Egyedül?
- Jöttem haza, és igen, egyedül. Lily ment vissza Glasgowba.
- Vasárnap este? – hökkent meg Remus. – Nem is tudtam, hogy ilyenkor szokott visszamenni...
- Őszintén szólva, én sem – vontam fel a szemöldököm. Örülök, hogy nem csak nekem gyanús a barátnőm viselkedése... – Na mindegy. Sirius megjött?
- Úgy gondolom, igen. Az előbb jött valaki, de... – Azt hiszem, életemben először láttam Remust elvörösödni.
- Oké-oké. Inkább megnézem én...
Azzal sarkon fordultam, és bementem Sirius szobájába. Az első dolog, amit felfedeztem, az az iszonyatos bűz volt. Körülbelül két hetes lábszag terjengett a szobában, és teljesen sötét volt. Na meg a horkolás is érdekes háttérzenét adott a környezetnek...
- Hé, Sirius! Hasadra süt a nap – mondtam, miközben nagy nehezen odaértem az ablakhoz, és felhúztam a redőnyt. – Pajti, szólalj már meg!
- Hámfgh!
- Hogy mit mondtál?
- Hámfgh!
- He? – néztem továbbra is értetlenül, aztán az ágyhoz léptem, és lerántottam a lepedőt Sirius fejéről.
Jobban mondva nem is Siriuséról, hanem a mi egyetlen, drága, nélkülözhetetlen Jake-ünk fejérről.
- Te meg mi a szart keresel itt? – akadtam ki egy kicsit, mire fél szemmel rám nézett.
- Itt aludtam... – motyogta egyszerűen, és visszadőlt a párnára.
- Ha ezt Sirius megtudja...
- Tudja.
- Mi az, hogy tudja? – fogtam meg a grabancát, és felültettem.
- Megengedte, hogy itt aludjak – mondtak két ásítás között, és megdörgölte a szemét.
- És ő hol van?!
- A Szőrös Bikában.
- Na ne! – indultam meg az ajtó felé, de még egyszer hátrafordultam. – Mire visszaérek, tűnj el innen!
- Hámfgh...
*
Körülbelül négy perc alatt értem a Szőrös Bikába, és amint beléptem a takaros kis helyiségbe, észrevettem Siriust, aki természetesen a pultnál ült, és vagy húsz korsó plusz ugyanennyi pohár volt előtte.
- Tapmancs, te meg mit csinálsz? – léptem mellé.
- Tapömancs? Nem is... hikk... mondtad, hogy... ilyen szépes névvel rendelkezel – szólt egy csavargó mellőle, és ő is lehúzott egy pohár Lángnyelv-whiskyt.
- Ó, nini! Egy Ágas. Megkefélted Evanst, és jöttél hozzám? De izgiiiiii...
- Sirius, te részeg vagy. Menjünk haza.
- Haza? Milyen haza? Nekem nincs olyan kis... hikk... takaros házam, mint neked, pajtás! Tudod, meghalt a csajom... emlékszel? Jaaaa... dehogy emlékszel! Ti szórakoztok, és leszarjátok, hogy meghalt egy barátotok. Egy ember ide vagy oda ééédesmindegy, nemde?
- Hülyeségeket beszélsz... Gyere – fogtam meg a karját, de kirántotta.
- Ne ráncigálj engem, Ágaska! És nem megyek sehova. Majd... ha akarok, akkor megyek. Vili? – nézett rám bandzsán, aztán visszafordult a pulthoz. – Helyes.
Ezek után természetesen se ő, se én nem szólaltam meg. Én csak szimplán letelepedtem mellé, és néztem, hogy szerencsétlenkedik a kocsmáros. Mindössze a poharak csörömpölése, Sirius szuszogása, csuklása és kortyolása törte meg a csendet. Szerintem húsz perc is eltelt, mikor először oldalra néztem; Sirius üveges tekintettel meredt előre, és láttam rajta, hogy mondani készül valamit. Nos, ez be is következett egy-két percen belül.
- Tudod, James, én... én meg akartam kérni Kate kezét – vallotta be letörten, miközben szétnyitotta a markát, amiben egy dobozkát tartott.
- Te. Jó. Ég. – Elvettem tőle, és remegve nyitottam ki. Nem is tudtam eldönteni akkor, hogy Siriuson lepődtem meg jobban, vagy a gyűrűn, vagy az eljegyzés miatt. – Sajnálom.
Szinte csak ennyit tudtam kinyögni. Borzasztó érzés lehet... hogy... hogy itt ez a gyűrű, és... és… Áh.
-... De biztosan örült volna neki... – próbáltam vigasztalni, ami mondhatni, elég bénán sikeredett.
- Érted te ezt? Mikor azt hiszed, hogy minden szép és jó, hirtelen kicsúszik alólad a talaj... Elveszted a szerelmed, aztán pedig nézed, ahogy minden széthullik körülötted... És ezt mind hagyod.
- Ez a tragédia mindannyiunkat megrázott, de... túl kell lépnünk, Sirius! Nem hagyhatod, hogy az életed szétessen… Itt vannak a barátaid, az aurorképzőt is be kell fejezned, hogy legyen jövőd… Kate is ezt mondaná, hidd el!
- Tudom. Épp ez a baj! Mert mindenről az jut eszembe, hogy mit szólt volna hozzá Kate?
- Hát, ha most is erre gondolnál, akkor biztosan nem ülnél itt ilyen állapotban – mondtam egy kicsit hangosabban.
- Igazad van... – nézett rám fájdalmasan, aztán vett egy mély levegőt. – Gyerünk innen!
- Ez a beszéd – mosolyodtam el.
Mikor kiléptünk az ajtón, és elkezdtünk hazafelé sétálni, önkéntelenül is kibuggyant belőlem az a dolog, amit már hetek óta próbálok megfogalmazni; és amit legszívesebben kitöröltem volna egy jól irányzott Exmemoriammal.
- Szerintem Lily megcsal...
Három szót mondtam ki, és úgy éreztem, hogy kettészakadt a szívem. Siriusnak – gondolom - nem szakadt semmije sehova, ő „csak“ megállt az út kellős közepén, és szerintem leesett az álla a földig.
- Ismételd meg.
- Nem megy.
- Akkor... akkor csak bólints, hogy jól értettem azt az utolsó szót: megcsal?! – nézett rám úgy, mintha megőrültem volna.
Bólintottam.
Hatásszünet.
- NEKED ELMENT AZ ESZED! – csattant fel, és továbbra is kidülledt szemekkel bámult rám.
- Jól van, jól van, halkabban – csitítottam, de sajnos nem sok sikerrel, mivel eléggé kiakadt.
- De... Mégis, hogy képzelsz ekkora baromságot?! Te... te kész vagy... Komolyan mondom, hogy unalmadban nem tudsz mit kezdeni magaddal, és... és... hát eldobom az agyam!
- Kösz. Ez most jól esett.
- Most őszintén: honnan a francból szedted ezt?
- Daniel... – kezdtem, mire felháborodottan közbevágott.
- Ágas, te tényleg hülye vagy! Egy barom kis Danielre vagy féltékeny?! Attól a paraszttól százszor többet érsz! És Lily majd épp VELE fog megcsalni?! Áh, ne filózz ilyesmin... Ez annyira abszurd.
- Te ezt nem értheted...
- Figyelj, Ágas. Ha nem bízol benne, akkor jövő héten lepd meg valamikor... Mondjuk, egyik este utazz el zsupszkulccsal Glasgowba...
- Tudod, van egy olyan szó, hogy bizalom…
- Te beszélsz nekem itt bizalomról, mikor azt hiszed, hogy szegény Lily megcsal?
- De nem fogok nyomozni meg leskelődni utána – jelentettem ki, miközben magammal ádáz csatát vívtam.
- Akkor? Hol itt a probléma? Ne idegeskedj már! Ha megcsalna, azt éreznéd, nem?
De. Épp ez az. Nem érzem, mégis tudom... Az a mágikus kapocs, ami anno összetartott bennünket, lehet, hogy elszakadt most? Vagy az is lehet, hogy Siriusnak igaza van... Beképzelem magamnak ezt az egészet. Ugyanúgy, mint mikor Kate-ék voltak vacsorán nálunk, és azt hittem, hogy Lilyék az asztal alatt...
- Ágas, verd ki a fejedből ezt az egész megcsalást. Lily szeret téged... Ez most csak egy ilyen… „botlás”, mert csak meghibbantál! Még hogy Evans megcsal... – morfondírozott magában, és inkább eltereltem a témát a közelgő kviddicsvilágbajnokságra…
*
Mérgező növények használata óra. Hétfő. Reggel nyolc óra. Dögunalom...
Abban a pillanatban még Lumpsluck bájital óráját is szívesebben elviseltem volna, meg hát... Úgy minden oké is lenne, ha múlt héten nem lett volna temetés, se nemzetközi gyász, se...
- Ez meg mit akar? – suhant át a gondolataim között ez a mondat, amikor Shadow professzor lépett be, mögötte pedig egy vörös hajú lány.
- Jó napot, mindenkinek. Szeretném közölni veletek, hogy osztályotokba új diák érkezett. Fogadjátok sok szeretettel, Miss Klaudia Redmondot*.
Körülbelül az ájulás szélén álltam. KLAUDIA? Itt? Te jógásos ég... Én meghalok. Miért pont most? Miért kellett idejönnie? Miért? Miért? ÉS MIÉRT?
- Nos, Miss Redmond azért jött most át, mert a szülei kivették a Glasgow-i nővérképzőről a múlt vasárnapi incidens miatt.
Sirius karja megrándult, mire ránéztem. Viszonozta a pillantásom, és látta rajtam, hogy milyen kétségbeesett arcot vágok.
- Te, Ágas. Ez nem az a csaj, akivel Lily előtt hetyegtél?
- De... – nyögtem fel, és az arcomat a tenyerembe temettem.
- Tudod, Ágas, neked kurvára nagy szerencséd van – vigyorodott el.
- Nem mondod...
- Ideengedjem?
- Dugulj el – morogtam, és felnéztem Klaudiára, mikor épp találkozott a tekintetünk.
Nem láttam rajta meglepődöttséget. Tehát tudta... nagyon is tudta. Talán bosszút akar állni... Mondjuk, meg is érdemlem, de...
- Csípj meg – szóltam Siriusnak, mire összeráncolta a homlokát. – Csípj már meg! Tudom, hogy ez egy álom...
- Nem, Ágas. Ez kérlek szépen, a rideg valóság...
...és ahogy ezt kimondta, ki is csöngettek. Borton prof még üdvözölte Klaudiát, Shadow is mondott neki valamit, aztán kimentek mindketten. Ekkor Maybel és Rachel rögtön odarohant Klauhoz, mivel ő is mardekáros volt, és ha jól emlékszem, egy szobában is voltak a Roxfortban.
A két liba csak csacsogott össze-vissza neki, de láttam, hogy végig engem figyelt. Sirius megrántotta a vállam, hogy menjünk ki, mert most húsz perces szünetünk van. El akartam rohanni Klau mellett, de e helyett csak szép lassan ballagtam, hátha nem vesz észre alapon.
- Nem is köszönsz, James? – Hát ez nem igazán jött be.
- Szia, Klau – mosolyodtam el erőltetetten.
- Rég beszéltünk... Hogy vagy? – fordult felém, én pedig ösztönösen körülnéztem. Siriusék elhúztak, Maybel és Rachel is eltűnt, szóval csak ketten maradtunk.
- Gyere, menjünk, megmutatom közben a sulit, jó? Amúgy köszi, jól vagyok – mondtam, alighogy kinyitottam az ajtót, és előreengedtem.
- Látom, nem veszett el a gentleman James se – nézett rám zöld szemeivel, ami néhány emléket juttatott az eszembe.
- Szeretem a szemeidet…
- Hát jóhogy. Olyanok, mint Evansé. Én is szeretném őket a helyedben.
- Nem, nem olyanok. Sokkal több jóság, megértés és bizalom van a te szemedben, mint az övében.
- Talán. Mégse változtat semmin.
- Min kéne változtatnia?
- Azon, hogy engem szeress, ne pedig őt…
- Én szeretlek.
- Hazudsz…
- És te hogy vagy? Veled mi újság? – tereltem a témát, miközben kiráztam a régi emlékfoszlányokat a fejemből.
- Hm. Hát megvagyok. Perpillanat azon gondolkodom, hogy hol találok lakást, mert még csak ma jöttem fel Londonba. A holmim nagy része még Brightonban maradt, de majd a héten elhozom.
- Hát Londonban rengeteg lakás van, főleg itt nem messze a sulitól. Na meg a kollégium az aurorok részére…
- A kollégiumot passzolom, mert ott van egyik barátnőm, aki szerint borzalmas az élet… De olyat is hallottam, hogy nincs jobb a kollégiumnál. Mégis kihúzom ezt a lehetőséget.
- Hehe. Mi egy eléggé kis takaros lakásban vagyunk négyen, vagy néha öten, de az is megesett már, hogy a lányok lejöttek Glasgowból.
- Evansszel megvagytok még? – mosolyodott el. Őszinte volt ez a mosoly, egy cseppet sem álszent.
- Igen. – A méget magamban hozzátettem, de hangosan inkább nem mondtam ki. – És neked van valakid most?
- Hát… mondhatni. A szüleim kerítettek nekem egy férjet, de én nem akarok hozzámenni. Azt szeretném, ha tényleg szerelemből mennék hozzá, és ő is szerelemből venne el… Nem akarom, hogy kényszerházasságból éljünk együtt, mondjuk még negyven évet… Szóval, most járogatunk azaz „ismerkedünk”.
- Értem – húztam el a szám.
Nagyon sokat változott Klaudia. Az a Klaudia, akit én még anno megismertem, és megszerettem, az egy kislány volt, aki az a pár hónap alatt, míg velem volt, nagylány lett. Ezt akárhogy lehet értelmezni, de szerintem belsőleg változott a legtöbbet. Talán egy érett, megfontolt nővé vált, akinek már megvannak a saját elvei, világnézetei és… tapasztalatai.
- Az jutott az előbb eszembe, hogy mi lenne, ha… elkísérnél lakást nézni? Annyira nem ismerem Londont, és… - kezdett bele a magyarázkodásba, de elhárítottam az e fajta hülyeségeit. Ebben az egyben mégse változott…
- Tudom, tudom. Persze, elkísérlek. Az órarendet elkaptad? – kérdeztem, majd bementünk Párbajtan terembe.
*
Késő délután órákig csatangoltunk lakást keresve Londonban. Tudtam, hogy csak nézelődtünk, mégis idegesített, hogy nem tudja rögtön rámondani egy-egy lakásra, hogy „igen, ez kell nekem!”. Ezek a nők iszonyat idegesítők, mikor vásárlásról van szó.
Körülbelül félhétkor álltunk meg nem messze a mi lakásunktól, ahol volt egy park. Elég sok ember sétált a parkon át vezető ösvényen, a fűben néhány helyen gyerekek futkároztak, és a park közepén található szökőkúton is rengeteg galamb vélte úgy, hogy itt az idő egy kis pihenésre.
Mi is így véltük, tehát a szökőkút felé vettük az utunkat, csakhogy percek óta már nem is beszéltünk.
- Néha azon gondolkodom, mit rontottam el – ült le a szökőkút szélére Klaudia, és végighúzta kezét a víz felszínén. – Hogy miért nem lehetek én Lily helyében, és hogy miért nem lehetek én is boldog?
- Klau, kérlek, ne. Hagyjuk ezt a témát, jó?
- De… mondd, James, miért nem lehetek?
- Nem tudom. Most ezt a lapot osztották neked, de holnap lehet, hogy neked lesz minden jó, és másnak nem… Csak ne legyél ilyen pesszimista. Te is tudod a mondást: egyszer fent, egyszer lent…
- Én már örökké lent maradok… - sóhajtott egyet, és felpillantott az égre, ahol gyülekeztek a szürke felhők.
- Nem fogsz, Klau, csak bízz a szebb jövőben.
Hosszú, göndör haja a szemébe hullott, és ettől nem láttam, hogy sírt. Mégis tudtam, szinte éreztem, hogy sírt. Nem akartam odamenni hozzá; ismertem már annyira, hogy tudjam, utálja, ha látják őt ilyen állapotban. Az a pár hónap elég volt ahhoz, hogy kiismerjem ezt a lányt; ezt a törékeny teremtést.
Hiába szerettem, hiába éreztem úgy, hogy néha képes lettem volna szerelmes lenni belé, csak Lilyt láttam benne – és ez ijesztő volt számomra. Bizony, megijedtem saját magamtól, mikor minden egyes alkalommal Lilyt kerestem benne, pedig… ő „csak” Klaudia. Bármennyire is szerettem volna, hogy olyan kiegyensúlyozott és céltudatos nő legyen, mint Lily, nem lesz… Az én szememben ő csak a Törékeny Teremtés marad…
*Klaudia feltűnt már az Én nem vagyok Ő és az Utolsó csók írásaimban. Nagyon szeretem ezt a Lily-hasonmásomat, úgyhogy teljes mértékben ki fogom használni a Rólad álmodomban is :D gondolom, örültök most nekem XD
|