|
II. fejezet - Nem az arcod tükre ez, hanem a szívedé
Nyáron sok rossz dolog történt velem. Először is, elkezdtem mutálni… oké, ez nem olyan szörnyű, de idegesít, hogy néha sipítok, és nem tudok végigmondani egy ép mondatot se, mert elkezdek nyivákolni. Anyuék szerint örüljek, mert ez azt jelenti, hogy hamarosan férfivá válok, és… hogy a nagyfiúknak már nincs szükségük ovis állatkákra. De Amico is a legjobb barátom volt… erre meg… elpusztult! Egy koszos kis mugli autó csapta el, pedig én siettem, és szerettem volna megmenteni, mégse nem sikerült. Későn értem oda…
George bácsi azt mondta, hogy ne hibáztassak senkit, mert rossz ember válhat belőlem, és én hallgattam rá, mert… nem tudom. Úgy gondoltam, hogy el kell fogadnom Amico halálát, de a szívem mélyén nem tudtam.
Mérges voltam az egész világra, amiért olyan járműveket csinálnak; amiért engedik, hogy használják azok az idióták; és amiért elvették tőlem Amicót. Roxfortra is mérges voltam, mert otthon akartam maradni, és várni arra, hogy Amico újra ott ugrándozzon mellettem.
Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Amicóra, és így is érkeztem Roxfortba. A barátaim persze mindent megtettek azért, hogy ne legyek szomorú, de valamiről mindig eszembe jutott Amico. Nem akartam, azonban nem tudtam elkerülni…
Sirius nagyon jó kedvnek örvendezhetett, és talán épp az ő lelkesedése hozott vissza az életbe. A kviddicsláz újra bejárta minden porcikám, és izgatottan készültünk a válogatásra, amit szeptember harmadik hetén rendeztek meg.
Rettentően izgultam, pedig Sirius szerint nem volt okom az aggodalomra. Többször is eljött velem az esti edzéseimre, illetve a Roxfortban már elterjedt a hír, hogy mi esténként kint játszunk. Így történt meg, hogy több lány is a lelátón fagyoskodott, mi pedig élvezettel nagyzoltunk nekik.
Akadt egyszer-kétszer olyan eset is, mikor szinte tele volt a lelátó, és mi nem akartunk senkinek sem csalódást okozni… Steve is lejött egy-egy edzésre, és egyszer megjegyezte, hogy ha így szerepelünk a válogatáson, akkor nincs mitől félnünk, és meg van alapozva a kviddicskarrierünk…
Eljött a válogatás napja is, és izgalommentesen siettünk Siriusszal a pályára, hogy elsőként legyünk ott. Sajnos, nem mi voltunk az egyetlenek, mivel több tucatnyi diák sorakozott Steve előtt. A tét is nagy volt, mert mindössze három embert kerestek: két terelőt és egy fogót.
Sirius és én a terelői poszt után vágyakoztunk, de ezzel nem voltunk egyedül. Steve félrerendelt bennünket, és azt mondta, hogy üljünk le, majd miután mindenki sorra jutott, bemutatjuk, hogy mit is vár el a csapatkapitány.
Egy órát várakoztunk, aztán pályára léptünk, hogy szemléltessük az amatőrökkel, mit is tudunk. Tíz perc után szólalt meg Steve:
- Az új terelőink… - Erőtlen taps fogadott bennünket az ellenfeleink részéről, míg a lelátóról rengeteg lány üdvrivalgása.
Körülbelül húsz lány kíséretében ballagtunk a kastélyban, és élvezettel meséltünk nekik különböző kitalált vagy épp valós sztorikat. Kacarásztak, és szinte csüngtek minden egyes szavunkon, mi pedig ezt roppantul élveztük. Kinek adatik meg ekkora öröm az életben…?
Befordultunk egy sarkon, mikor elhaladtunk amellett a folyosó mellett, ahol Edevis tükre volt. Teljesen megfeledkeztem róla!
- Merlinre! – kaptam a fejemhez. – Elnézést, hölgyeim és uram, most fontos dolgom akadt.
- Minden évben ezt csinálja… - hallottam még Sirius hangját, de nem törődtem vele, inkább berohantam a terembe.
Most is átjárta testem az az izgalom, ami évek óta, és újra így léptem be Edevishez. Ma már személynek is tekinthettem volna – nem, nem őrültem meg, köszönöm -, de már elmondhattam volna róla, hogy egy jó ismerős.
A tükörhöz lépve Amicót pillantottam meg szárnyakkal. Igen, a szívem mélyén azt kívántam, hogy a mennyekbe jusson, és boldog legyen. Mintha mosolygott volna, úgy ugatott, és úgy ficánkolt a tükörben, majd mellette megjelent egy… te jó ég… egy meztelen nő, és ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó is...
- Hát te? Mit kere… pfúj! Beteges perverz állat! – kapott a szája elé Lily, és nyomban utána eredtem, de mire kiértem a teremből, teljesen eltűnt.
Ideje lesz elkerülni ezt a helyet, és az effajta kamaszodáson is túllépni…
*
A nyarat Sirius, Remus és Peter is nálam töltötték. Remusban mindig is volt valami titokzatos, de most végre sikeresen megnyílt előttünk, és elárulta, hogy miért tűnik el állandóan holdtöltekor. Úgy kezdte, hogy biztos megutáljuk, és hogy nem akarunk a barátai lenni, ha elmeséli, hogy micsoda ő, mire mi megnyugtattuk, hogy ez hülyeség.
- Vérfarkas vagyok – jelentette be egy óriási levegővétel után, és mi tudtuk, hogy a szavaknak nagy súlya van, még ha abban nem voltunk biztosak, hogy mit fed pontosan a vérfarkas-kór.
Peter nyomban mocorogni kezdett, de lecsillapítottuk, és kiterveltünk valamit. Szóval, ezzel foglalatoskodtunk egész nyáron, és egy kész tervvel indultunk a Roxfortba:
Tekergők.
Összetartozunk, és ezt már akkor tudtuk, mikor kitaláltuk a nevet, illetve az animágiát. Remus rögtön ellenkezni kezdett, sőt szigorúan megtiltotta nekünk, és meg is fenyegetett bennünket, de mi nem hallgattunk rá. Nagyon bepörögtünk, és iszonyatosan vágytunk arra, hogy animágusok legyünk – még az sem zavart minket, hogy az illegális animágusok Azkabanba juthatnak, illetve a dementor csók napi szintű desszertnek fog számítani a megőrülés mellett…
Tehát úgy tértünk vissza hőn szeretett kastélyunkba, hogy tudtuk, szeptember harmadikán megvalósítjuk a tervünket. Én persze az „ominózus” este előtt még elmegyek Edevishez, főleg, mert az elmúlt két évben mindig később mentem el.
Így vacsora után elbarangoltam ötödször is szívem tükréhez. A tavalyi eset óta még csak a közelében sem jártam ennek a helynek, és sajnos Lily is elég perverznek tartott, illetve nagyon is került. Pedig én szerettem volna vele beszélgetni, és már el akartam hívni egy randira is. Oké, még soha nem beszéltünk többet az „ezt kerested?” kérdésénél… hát, még az se mondható beszélgetésnek, de biztosan nem számít a mai lányoknál az, hogy a fiúval dumál-e vagy sem!
Most nem remegtem, mikor beléptem, viszont mint az első ittlétemkor, összefutottam a pókkal. Legalábbis azt gondoltam, hogy ugyanaz, de aztán megpillantottam mellette még egyet. A fantáziám természetesen beindult, és kitaláltam azt, hogy járnak. Haha…
A tükörhöz lépve mosolyra húzódott a szám, mivel egy szarvast láttam magam előtt. Kecsesen tartotta a fejét, agancsai tökéletesen meredtek felfelé, hosszú lábai előtt egy patkány fészkelődött, jobb oldalán pedig egy kutya. Iszonyatos büszkeség töltött el, mert ez volt az az álmom, amiben biztos voltam, hogy sikerülni fog. Méghozzá holnap…
*
- Undorító szerelmes vagy, Ágas – szólt Tapmancs a Roxfort Express egyik fülkéjében ülve.
Tudtam, hogy igaza van - már miért ne tudtam volna? -, de nem akartam tenni ellene. Rengeteg levéllel bombáztam egész nyáron szívem választottját, aki egyetlen egyszer sem válaszolt. Épp ezt meséltem barátaimnak a Roxfort felé tartva…
- Kösz, haver – grimaszoltam neki, és sértődötten dőltem hátra az ülésen.
- Egy… egy nyálgép! Egy gusztustalan, kis rózsaszín csótány! Egy…
- Sirius, hallgass már! – kiabálta le Remus Tapmancsot.
- Pipogyusz zsíros hajára esküszöm, hogy elment az eszed, Ágas!
- Sirius!
- De hogy lehet egy ilyen idegesítő strébernek ennyit udvarolni? Nem igaz, hogy egy nőmentes év nem volt elég! Teljesen elkókad a…
- Oké, Sirius, elég lesz. De… akár ezer évet is tudnék rá várni… - sóhajtottam egy nagyot, és kinéztem az ajtón, ahol éppenséggel imádatom tárgya állt.
Nem is fárasztottam magam – ami azt jelentené, hogy nem keltem fel, és nem mentem ki hozzá. Majd a Roxfortban nyavalygok eleget neki. Az utóbbi egy évem úgyis azzal telt, hogy Lily után sóvárogtam. Közben volt egy-két barátnőm, akik mind-mind vörös hajúak voltak, és Sirius mindig ki is akadt ezen, illetve azoknak a lányoknak szóvá tette a „véletlen egybeesést”.
Most is épp egy ilyen „pótlék” vetődött be a fülkén, és egy „édesem” kíséretében lehuppant az ölembe, majd lesmárolt.
- Na ez már sokkal jobb… - dőlt hátra Sirius.
- Remus, prefektusgyűlés lesz két perc múl… - lépett be Lily, és beléfagyott a szó, ahogy meglátta Klaudiát az ölemben, no meg szinte a számban.
Tudom, tudom, de… nem bírtam eltolni magamtól Klaudiát. Egy picit jól esett az a féltékeny tűz Lily szemében, és sikerült elmosolyodnom.
- Potter, te mégis min vigyorogsz?! – csattant fel Lily.
- Semmin, szép hölgy, semmin.
- Büntetőmunka!
- Mi? – kérdeztük kórusban Siriusszal.
- Most meg mit csináltam? – siránkoztam, mint egy hatéves.
- Pimaszkodtál!
- Evans, az agyamra mész! Igazán türtőztethetnéd a hormonjaidat!
- Te is, Black!
Hát igen… így múlt el az utóbbi időben a szabadidőnk: büntetőmunka után büntetőmunka, és ha ez nem volna elég, még több büntetőmunka! Persze, nem csak Lily, még McGalagony, Lumpsluck és Flitwick is rásegített. Na meg a kis folyosói párbajaink, illetve a tilosban járkálásunk. Nem tehettünk arról, hogy szerettünk közel kerülni a tűzhöz, és néha még bele is nyúltunk… De csak egy kicsit…
Egészen szeptember utolsó napján jelent meg újra Edevis az életemben - most is csak azért, mert lefejeltem kora reggel a tükröt a fürdőszobában. Még reggeli előtt elsiettem a már igencsak jól ismert teremhez, és mikor belenéztem a tükörbe, egyáltalán nem erre számítottam.
Klaudia állt mellettem, amint egyre jobban halványodik… és… ekkor már tudtam, hogy igen, ez volt az, amire számítottam, mivel már Lily ölelt engem, és a tükörben épp csókolóztunk. Leültem a gyönyörű látomás elé, és csak néztem magunkat. Elvégre soha nem fogom ezt a képet látni, maximum csak érezni… Bár addig sok időnek kell eltelnie…
*
Soha nem fogom elhinni azt, ami most megtörtént… Napok, hetek, hónapok, és évek vannak mögöttem, és az, hogy Lily Evans beadta a derekát, örökkévalóságnak tűnt, mégis… boldog voltam. Vagyok.
Mindig is hülyeségnek tartottam ezt a rózsaszínfelhős mizériát, meg a sok nyáladzást a szerelemről. Tulajdonképpen az ember akkor jön rá az effajta bölcsességek igazságára, mikor átéli őket, és nem csak próbálja átélni…
Talán pont ez a jó az életben. Tapasztalni, majd boldoggá válni, de mindenek előtt sok-sok akadályt leküzdeni, végezetül pedig élni…
Én sem akarok mást. Az akadályok és a tapasztalat megvolt, és remélhetőleg most jön a boldogság Lilyvel. A barátaim mindig mellettem állnak, és nem is kívánhatnék mást… Szerelem, barátok egy helyen vannak, méghozzá a szívemben, és ezzel ők is tisztában vannak…
Ahogy elrepült az utóbbi hat év, olyan gyorsan múlt a hetedik, egyben az utolsó is. Már a május végét jártuk, letettük a RAVASZ vizsgákat, és izgatottan vetettük be magunkat az utolsó hetekbe, amik tényleg az utolsónak bizonyultak. Sajnáltuk, hogy el kell hagynunk a Roxfortot, mert amennyire nem akartam eleinte idejönni, most annyira nem akarok elmenni innen.
Épp a klubhelyiségben ültünk, és felelevenítettük hét év emlékeit. Igazán fergeteges hangulat volt, sokat röhögtünk, és már eljött a szokásos takarodó ideje, mi azonban egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint akik két percen belül elmennek aludni.
Valahogy szóba jött, hogy én mindig eltűntem év elején, és Sirius elkezdett kifigurázni, ahogy elrohantam, meg elmesélte, hogy miket fantáziáltak Remusszal az én titkos nőimről. Lily fészkelődött mellettem, én viszont átkaroltam, és a fülébe súgtam, hogy neki elárulhatom, hogy hova szöktem el.
Láttam rajta, hogy vacillál, de mikor felkeltem, hagyta, hogy felsegítsem, és egy rövid csók után kihúztam a klubhelyiségből.
- Na nehogy már most is lelépjetek! – szólt utánunk Sirius, de Lilyre kacsintottam, hogy nyugodtan jöjjön velem.
Úgy éreztem, hogy most eljött az ideje annak, hogy együtt nézzük meg Edevis tükrét, és megmutassam valakinek a titkom. No meg persze volt egy kis hátsószándék a dologban, mert meg akartam tudni, hogy ő mit láthat…
Mikor beléptünk, minden tiszta volt, és egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, hogy valaki elvitte pont most, de szerencsére ott volt, ahol eddig minden évben. Odasétáltunk Lilyvel, és vártunk valamire. Igaz, ő nem tudta, hogy mire, én viszont igen. Ennek ellenére mégsem az történt, amit én vártam…
- Ez egy tükör, James – állapította meg Lily, és úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
- Igen, de ezt olvasd el visszafelé! – mutattam a feliratra.
- Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé - olvasta fel hangosan. – És?
- Mi és? Ez azt mutatja, amit a szíved kíván!
- Aham. Én nem látok semmit. Csak magunkat.
- Ez… érdekes. – A tükör felé fordultam, és átjárta minden egyes porcikám a döbbenet. -… főleg, mert én is – húztam fel a szemöldököm.
Ekkor jöttem rá, hogy pontosan minket mutat Edevis tükre méghozzá ugyanúgy, ahogy előtte állunk, és tudtam azt is, hogy miért: ez volt az, amit el akartam érni. A boldog élet…
<-- Előző fejezet
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
