Iszonyatosan lassan múlt el a következő hét. Lilyvel csütörtökön beszéltem telefonon, Klaudiával pedig szinte minden nap volt egy „randim”. Persze, én nem tekintettem annak, meg őt sem akartam félrevezetni, de volt valami, ami miatt úgy éreztem, hogy találkoznunk kell. Bár annyira még mindig nem bíztam benne, hogy elmondjam neki, hogy is állunk most Lilyvel. Igazából attól féltem, hogy kihasználná a helyzetet, és rám hajtana. Oké, ez eléggé idiótán hangzik, de mégis „félek”, hogy olyan helyzetbe kerülnénk, amiből nem másznánk ki könnyen – az is meglehet, hogy csak én akarnék kimászni…

Siriusszal volt egy komoly beszélgetésem péntek este. A szituáció komikuma csak annyi volt, hogy a Szőrös Bikában voltunk, de Sirius újabban nem ütötte ki magát. Az utolsó itt töltött esténk óta nem is történt hasonló eset… - gondolom, nagy hatással volt rá a „nem ülnél itt ilyen állapotban, ha mindig arra gondolnál, hogy Kate mit szól hozzá” mondat. Lehet, hogy egy kicsit ütős volt(am)…!

Szóval, közöltem vele, hogy másnap meglátogatom Lilyt. Szerinte könnyebb lesz, ha biztosra megyek, de néha úgy éreztem, hogy inkább élnék „becsapottan”, minthogy elveszítsem őt. Ezt el is mondtam neki, mire megkaptam a „na de, Ágas, hol a férfi büszkeséged?” felkiáltást…

Szombat reggel tízre ért a vonat Godric’s Hollowba. Gyalog szeltem át az utakat, méghozzá lassú kimért léptékkel, mintha bármikor aknák robbanhatnának alattam. Az agyam üresen kongott egy ideig, szinte nem is éreztem az agysejtjeim működését; egyszerűen leblokkoltam. A lábam vitt előre, és minden porcikámmal éreztem: valami nincs rendben. Már nincs…

Kinyitottam a kaput, miközben feltekintettem az otthonomra, ami hirtelen idegenen nézett le rám. Teljes mértékben tisztába voltam a következményekkel, de azzal is, hogy nem akarom elveszíteni. Szeretem.

Ez is biztosan csak fantáziálás! – szakítottam félbe a saját gondolatmenetem.

Egy pillanat alatt a küszöbön álltam, lenyomtam a kilincset, és már bent is voltam a házban, amikor az összes pozitív hozzáállás és bíztató megjegyzés egy röpke momentum alatt elreppent, és én csak dermedten bámultam előre. Lilyt láttam enyhe öltözékben, mellette pedig Daniel, akin viszont még az összes ruha fent volt, de az inge ki volt gombolva. Lily háttal állt nekem, és mikor Daniel elnézett a feje mellett, ő is észrevett.

- Úristen, James! Ne gondolj semmi rosszra, félreérted, én… - hadarta.
- Ne mondj semmit – hárítottam el csalódottan, tömérdek gúnnyal a hangomban. – De tudod mit, tartsd meg a közös házunkat, a közös jövőnket, és itt van ez a te világhírű Danieled is…
- James… James, ne! Kérlek! – Kétségbeesetten kapaszkodott a karomba, de én eltoltam magamtól, miközben kitört belőle a zokogás.
- Hagyjuk, Lily. Légy boldog. – Éreztem, ahogy elcsuklik a hangom, de gyorsan hoppanáltam, miközben Lily hangja visszhangzott a fejemben.

A házunk előtt érkeztem meg, majd gyorsan felrobogtam a lakásunkba, és mikor beléptem, összerogytam. Törni, zúzni, ordítani lett volna kedvem, de nem tettem. Csak meredtem előre a semmibe, és hosszú percekig (vagy órákig?) vártam, hogy történjen velem valami. Mondjuk, essen rám egy zongora…

Valamiért a zongora nem jött, helyette inkább Sirius jelent meg az előszobában.

- Az előbb hívott fel Lily… - kezdte, és mikor meghallottam a nevét, megremegett a gyomrom.
- Nem érdekel.
- Nem is akartam elmondani, hogy mit akart – rántotta meg a vállalat. – Maximum annyit mondhatok, hogy igazad volt, és nem gondoltam volna, hogy Lily egy…
- Kösz, Sirius, jó vigasz vagy… - keltem fel, és bementem a szobámba.

Most jobb lesz, ha egyedül leszek, mert néha jót tesz ez is, nem? Vagy nem tudom. Ilyenkor szoktak az emberek depresszióba esni…

- Mekkora egy állat vagyok… – mosolyodtam el erőltetetten a saját badarságomon.

Az ajtóra pillantottam, és vártam, hogy belépjen, meglássam a vörös hajzuhatagot, a gyönyörű zöld szemét, a telt ajkát…

Hol vagy, Lily? Miért nem jössz be azon a kurva ajtón, és miért nem mondod azt, hogy az egész csak egy idióta álom volt, vagy hogy nem is te voltál? Szeretlek, Lily, még mindig. Állandóan rád gondolok, bele akarok fulladni a csókodba és az ölelésedbe… Könyörgöm, hazudd, hogy szeretsz, és hogy tévedek…

- Ágas – lépett be Sirius. – Gyere, elmegyünk egy sörre, hogy kitisztuljon a fejed. – A szavak apránként jutottak el az agyamig. Lassan, tompán, minden egyes szóval nyomot hagyva odabent.
- Áááágas! Hé, Remus, gyertek már ide, Ágas meghóóót.
- Vicces vagy ma – gúnyolódtam, miközben a plafont fixíroztam.
- Tudom. De inkább állj fel, és húzzunk inni egyet.
- Nincs kedvem.
- Ááááágas! – Ordítás közvetlen a bal fülem mellett.
- Kussolj már! Nyaggasd inkább Remust vagy Franket!

Az ajtóban Remus és Nicole jelent meg. Az előbbi szomorú arcot vágott, szemei mégis mintha vidáman csillogtak volna a mellette álló nőre. A mellette álló nő pedig csak nézett engem, aztán odasétált az ágyamhoz.

- Te tényleg elhiszed, hogy Lily megcsalt? – kérdezte hitetlenkedve, de mielőtt még válaszolhattam volna, folytatta: - James, te ennyire nem bízol Lilyben? Szeret, és SOHA nem csalna meg. Ott valami más történt, én tudom, csak nem akartad meghallgatni. Igazam van?

Flegma vállrándítás a részemről. Mit számít, hogy aztán mit mondott volna, ha láttam a két szememmel? Semmit. A szemem nem hazudik.

- Könyörgöm, James, higgy nekem. Mióta Lilyt ismerem, azóta szeret… nem engedheted el őt csak így. Gondold végig, kérlek. Beszéljétek meg… mielőtt még túl késő lenne.
- Nekünk már nincs mit beszélnünk – néztem rá érzelemmentesen. – És közünk sincs már egymáshoz. Vége. Ő és Daniel, én pedig…
- Fogd be most már, Ágas. Hogy lehetsz ekkora barom? Emlékszel, mit mondtam miután meghalt Kate? Ti vagytok az álompár, nem lehet csak így vége, ÉRTSD MÁR MEG – üvöltötte, majd felrántott az ágyról, én meg ösztönösen lekevertem neki egy jobbegyenest.

Nicole felsikkantott, Remus és Sirius pedig döbbenten néztek rám. Mintha kifordultam volna magamból pár perc alatt: megütöttem a legjobb barátomat… Nicole és Remus kiment a szobából, Sirius pedig csak bámult, majd egy utolsó megvető pillantást vetve rám kiviharzott ő is.

Nos, így kell elveszíteni mindenkit egyetlen nap alatt…

Két napig gyötörtem magam, aztán vasárnap este elhatároztam, hogy azon nyomban elmegyek az ottmaradt ruháimért, meg pár könyvemért is. Gyorsan le akartam rendezni, így bejelentés nélkül elhoppanáltam az utca végére. Gondoltam, ha távolról meglátom Danielt, akkor majd később elintézem a csomagolást, de így messziről senkit nem láttam.

Gyűlölettel és némi félelemmel telve indultam a jól ismert ház felé, amit közösen vettünk azon a vidám napon, hogy egyszer majd itt lakjunk. Kár, hogy ez nem fog soha többet bekövetkezni…

Egy ideig még figyeltem a zöld kis kerítést és azt a házat, amit egykor otthonomnak nevezhettem. De most vége… örökre! Nincs megbocsátás, nincs könyörgés, nincs irgalom! Álmodozni szabad róla, de a valóságban megmarad mindaz, amit most érzek; csalódás, fájdalom, üresség… a bizalom pedig valahova messzire elevezett.

- James! Végre, itthon vagy! – ugrott fel a kanapéról Lily, és a nyakamba vetette volna magát, én viszont hárítottam a kezemmel. Ezzel pedig sikerült rendesen meglepnem
- Csak a cuccaimért jöttem, és már itt sem vagyok – mondtam és indultam tovább. Nem néztem rá egy pillanatra sem, féltem, hogy megingok, és letámadom. Nem szabad gyengének lennem.
- De beszélnünk kell!
- Nem. Nincs mit beszélnünk. Vége.
- Nem! Nem mondhatod ezt csak így ki! Én… szeretlek! – lépett elém, és szeméből kiolvastam a döbbenetet, és az őszinte szerelmet. Késő.
- Aki szeret, az nem csal… aki akarja a Nagy Szerelmet, az nem keres másnál menedéket! És te nem szerettél! Éveken át gürcöltem, hogy megszerezzelek, és hogy boldog lehessek. – Dühösen néztem rá, és szinte kiabáltam azokat, amiket a fejéhez vágtam. - És mit kaptam ezért?! Sok fájdalmat… Csalódtam benned! Ami a legrosszabb, még bíztam is! Elhitetted velem, hogy a távolság nem teszi tönkre a kapcsolatunkat! Hittem benned… Végig… – Lily megszorította karomat, és hozzám akart volna bújni, de elhúzódtam. – Gyűlöllek, Lily Evans! – sziszegtem a képébe, és egy pálcaintéssel magamhoz hívtam az itt maradt holmikat. Majd undorodva vetettem egy utolsó pillantást Rá, és kivonultam a házunkból. Az Ő házából.

Hátra sem néztem, csak kiléptem az ajtón, és egy hangfoszlány kíséretében elhoppanáltam.
- James! – hallottam még az Ő hangját. Utoljára.

Hogy tehetted ezt velem? Hogy voltál képes megcsalni? Az már nem lep meg, hogy Daniellel…

Tiszta hülye vagyok… az ÉN hibám! Valami oka csak van, hogy Danielhez fordult! Nem szerettem igazán? Elhanyagoltam? Csajoztam? Bántottam? Nem, nem, nem és NEM! Szerettem, óvtam, amikor csak tudtam, vele voltam, és teljes mértékben átadtam magam neki: testileg, lelkileg, szellemileg… Mindenem az övé volt, szerettem, és még most is szeretem.

A lakásunkba érve lerogytam az ajtóban, és tenyerembe temettem az arcom. Szeretlek, Lily, nem akarom, hogy vége legyen, téged akarlak, minden egyes pillanatot vissza akarok kapni, amit veled töltöttem, HALLOD, LILY?!

- Mikor hagyod végre abba az önmarcangolást?

Felkaptam fejem, és megláttam az ajtónak dőlve Siriust. Kicsit sértetten nézett rám, és nem mutatta jelét annak, hogy oda akar jönni hozzám.

- Hagyd abba, Ágas! Nem mondom azt, hogy mi szóltunk, vagy figyelmeztettünk, max annyit, hogy a nők már csak ilyenek… Mindegyik egy szánalmas ribanc, és nem érdemlik meg a szerelmet és a törődést. Elhagynak, mikor szükséged lenne rájuk, de mikor nekik van szükségük rád, akkor ott kell lenned, és…
- Sirius! – kiáltotta Remus, és látszott rajta, hogy nagyon mérges. – Azzal nem érsz el semmit, ha Kate halálát is belekevered ebbe az egészbe! Lily és James helyzete más…! Most pedig légy szíves, hagyd békén Jamest. Először dolgozza fel maga, amit tud… - Aztán kisimultak a vonásai, és megértően nézett rám, miközben nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon. – Mi itt vagyunk, James, és ránk számíthatsz.
- Kösz, srácok. És igazad van, Holdsáp. – Remus feltűnően csúnyán nézett Siriusra, aki megforgatta szemeit, és kivonult Remus előtt, aki aztán követte őt a konyhába.

Szarvas alakban pásztáztam végig Roxfort erdejét. A Tiltott Rengeteg most is menedéket nyújtott, és én csak futottam, elfeledve minden gondot, mikor egy tisztásra értem. Egy lány ült a tisztás közepén; vörös haját megvilágította a holdfény, zöld szemei pedig a könnyektől csillogtak.

Mikor észrevett, lágyan elmosolyodott. A lábaim odavezettek hozzá, ő pedig mutatóujjával végigsimított agancsaimon, aztán szemem mellett, végig az orromon, egészen az államig.

- Higgy nekem, James. Kérlek, hidd el, mennyire szeretlek, hidd el, hogy érted élek, és hogy te vagy a mindenem. Nem akarlak elveszíteni. James, hallgass meg… Egyetlen egyszer!

Sírt, szinte már zokogott, és egyre nehezebben vette a levegőt. Hátrálni kezdtem, az én szemeimből is folyni kezdtek a könnyek, miközben mardosott belülről valami.

Szeretlek, Lily. De én ezt nem tudom megbocsátani…

Az álomnak váratlanul vége lett, én pedig zihálva ültem fel az ágyon. Miért van az, hogy minden egyes éjszakán rólad álmodom, Lily? És majdnem mindig ugyanazt… Néha emlékképek jelennek meg, néha pedig csak a magyarázkodásod.

Nem akarok rólad álmodni. El akarlak felejteni végérvényesen, és ha lehet, túllépni. Vegye kezdetét egy másik élet…

Mintha két ólomból lett volna a lábam - alig tudtam hazavonszolni magam, pedig csak a reggeli hűvös szélben mentem futni egyet.
Szeretem…
A tükörbe néztem amint beléptem az ajtón, de csak a sápadt arcom pillantott vissza rám.
Én tényleg szeretem…
Kiesett kezemből a kulcs, remegtem, és féltem, mint egy hatéves kisfiú a lidérces álmoktól… Csakhogy tizennyolc évesen én a magánytól…

Vajon most mit gondolhat? Szenved? Vagy már Daniel ágyában van?
Nem, ő nem olyan…
Mielőtt megcsalt volna, akkor is ezt gondoltam…

De én már annyira bánom, hogy keveset találkoztunk, és akkor se mondtam el neki, mennyire fontos nekem. Bárcsak visszahajthatnám az időt! Mindent megtennék azért, hogy ne csaljon meg. Az életem is odaadnám érte, csak még egy pillanatra legyen az enyém…
Még mindig szeretem...

Nem bírok enni se, legszívesebben most is csak aludnék, de már az se megy. Már semmi sem a régi… Talán csak annyi, hogy minden egyes gondolatom vele kapcsolatos, mégis máshogy nézek már rá.
Nem az enyém.
Elveszítettem.

Ez lenne a szerelem?

Ha behunyom a szemem, ő szökik a gondolataim közé; azok a gyönyörű zöld szemei, melyek mindig reménnyel töltöttek el, akárhányszor csak elmélyedtem bennük; a vörös haja, ami már ötödévesen is megigézett…

- Ágas, még mindig bent szenvedsz? – lesett be az ajtón Sirius.
- Alszok.
- Látom.
- Egyéb?
- Nem igazán.
- Akkor?
- Csak érdeklődtem az állítólagos legjobb barátom felől.
- Köszöni.

Bevágta az ajtót, aztán hangos csattogással vonult vissza a szobájába. Talán tényleg túl közömbös voltam vele… de megérthetné. Ő is dühöngött egy sort, mikor elveszítette Kate-et. Én pedig ott álltam mellette, és tartottam, hogy ne essen a mély gödörbe. Most ő is ezt próbálja… próbálná…

- James? Ébren vagy? – jött be Remus is, egy tálcával a kezében.
- Nem vagyok éhes.
- James, enned kell – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon. – Ha kell, megtömlek, de nem fogsz elsorvadni.

Elhúztam a számat, majd elvettem az egyik szendvicset, és fintorogva kezdtem enni.
- Végre – sóhajtott nagyot Remus, majd miután nem válaszoltam semmit, egy ideig csendben fürkészett. – James, mi nem az ellenségeid vagyunk. Segíteni próbálunk neked.
- Tudom – válaszoltam inkább kétségbeesetten, mint flegmán.
- Akkor hagyd, hogy segítsünk, és levegyük a válladról a terheket.
- Ezt ti nem tudjátok – néztem rá megtörten. – Ez most az én keresztem, nekem kell elintéznem.
- De ha egyedül nem tudod…? Nehéz lenne a férfi büszkeséget félretenni, és hagyni, hogy a barátaid segítsenek?
- Érdekes, Sirius épp azt mondta, hogy hova tűnt a férfi büszkeségem… - Erre persze legyintett egyet.
- James, én csak azt próbálom neked elmagyarázni, hogy a barátok azért vannak, hogy segítsenek, és melletted állnak nem csak jóban, hanem rosszban is, és ne túrd el őket magad mellől. Szükséged van rájuk is… - Jól kihangsúlyozta az utolsó szót, és tudtam, mire gondol. De nem csak rájuk van szükségem, hanem Lilyre is…